Abe Shinzo csaknem 8 évig vezette Japánt, így ő lett az ország történelmének leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke. A romló egészségügyi állapota miatt lemondani kényszerült politikust a szeptember 14-i választás eredményeképp Suga Yoshihide követi. Tekintsük át, mit hagyott utódjára a leköszönő miniszterelnök.
Abe Shinzo először 2006-ban lett Japán miniszterelnöke a Liberális Demokrata Párt (LDP) színeiben, majd 2012-től 2020-ig, lemondásáig folyamatosan ő vezette a szigetországot. Nagy lendülettel vágott bele az ország megreformálásába, célja Japán régi nagyságának visszaállítása volt, amit a gazdaságfelpörgetésével, a második világháború eredményeképp született békealkotmány felülvizsgálatával, proaktív diplomáciával és a szomszédos országokkal való vitás ügyek rendezésével kívánt elérni.
Abenomics
Nem sokkal beiktatása után Abe bejelentette unortodox gazdaságpolitikai tervét, az „Abenomics”-t, mely a defláció elleni harcra és az erős jen korrigálására helyezte a hangsúlyt; célja a japán gazdaság stagnálásból való kimozdítása volt. Az átfogó gazdasági reformcsomag három pillérből állt: monetáris politika (infláció, kamatlábak), fiskális politika (állami beruházások, adók növelése) és a strukturális reformok elindítása, amely alatt elsősorban az ipar újjáélesztését, foglalkoztatási reformot és a női foglalkoztatottság növelését („Womenomics”) tűzte ki célul. Később ezt az elöregedő japán nemzet demográfiai kihívásaira adott válaszokkal egészítette ki.
Japán bruttó államadóssága (ugyan jóval kisebb mértékben, mint Abe előtt) tovább nőtt, 2019-ben a GDP 200%-át tette ki, amit a nyáron elfogadott gazdaságélénkítő program 250% fölé is emelhet. Ez azonban nem jelenti a fizetésképtelenség veszélyét, mert az adósság nagy része jenben, hazai befektetők tulajdonában van, akik biztos befektetésnek tekintik azt.
Proaktív diplomácia
Abe 2013-as washingtoni beszédében megüzente a világnak: „Japán visszatért” - mindezt nem csak a gazdasági kapcsolatok felélesztésére értette, hanem Japán világban elfoglalt méltó helyének visszaállítására is. Proaktív külpolitikai crédója abban állt, hogy a japánoknak nemzetközi együttműködések révén is aktívabban kell hozzájárulniuk a béke megteremtéséhez: növelte a japán jelenlétet az ENSZ békefenntartó missziókban, komoly forrásokat szánt a humán biztonságpolitika fejlesztésére, ezzel a pénzügyi válság és globalizáció negatív hatásaitól sújtott emberek megsegítésére és a védelmi kapacitás növelésére.
A második világháború utáni, amerikaiak tollából született japán békealkotmány szerint az ország nem rendezheti többé vitás ügyeit erőszakkal és nem tarthat fenn hadsereget sem. 1954-ben mégis megalakult amerikai nyomásra a japán Önvédelmi Haderő, de ezt a tengerentúlon nem használhatták. Abe az USA-val egy szintre akarta emelni az országát külpolitikában, főképp a védekezés terén, de az alkotmány megkötötte a kezeit, ezért megpróbálta módosítani azt. Ez végül nem sikerült, mert a japán közvélemény attól tart, hogy az ország egy olyan háborúba is belekeveredhet, ami nem szolgálja az érdekeit vagy az ország védelmét. Egy biztonsági reformot mégis sikerült keresztülvinnie: a parlament elfogadta a korlátozott kollektív önvédelemben való részvételt, ami egy Japánnal szoros kapcsolatban álló állam ellen irányuló támadás esetén engedélyezi az ország katonai beavatkozását, illetve a multilaterális missziók logisztikai támogatását is engedélyezi.
Rossz szomszédság?
Abe felismerte Peking vezető szerepét és terjeszkedését a régióban (OBOR), így –Hszi Csin-ping növekvő fegyverkezése ellenére- próbált az országgal jó kapcsolatot fenntartani, annak stratégiai jelentősége és a gazdasági-kereskedelmi érdekek miatt. Úgy látta, hogy Kína egyszerre jelenthet fenyegetést és kiaknázandó lehetőséget Japánnak. Ugyanakkor a második világháború lezárásának 70. évfordulója alkalmából mondott beszédén arra figyelmeztette Kínát, hogy ha folytatja a Nyugattal való versengést, az könnyen az ország széthullásához vezethet, mint az egykor a birodalmi Japánnal történt.
Ezért ugyan Japán sokszor bocsánatot kért (Kono-nyilatkozat), ám a feloldatlan trauma továbbra is megmaradt. 2015-ben Abe Dél-Koreával hivatalosan rendezte az ügyet, ettől fogva az ország Japán legfontosabb szomszédja lett, mely szövetséget a közös stratégiai és biztonsági érdekek fűztek szorosra. Dél-Korea azonban később (nem hivatalosan) semmisnek tekintette a megállapodást, a közvélemény ugyanis a múltbeli sérelmek miatt nem volt hajlandó elfogadni azt. Nem sokra rá Japán eltávolította Dél-Koreát a különleges kereskedelmi státusú partnerek listájáról, így az ország nem vásárolhat gyorsított eljárásban katonai célra felhasználható termékeket Japántól, ami az exportengedély-elbírálási idő dramatikus növekedését okozta, így akár 90 napig is elhúzva a döntési periódust. Mivel a dél-koreai gazdaság alapvetően exportfüggő, panaszt is tettek a WTO-nál és törölték Japánt a megbízható kereskedelmi partnerek listájáról, viszontnövelve ezzel a Japánra vonatkozó kereskedelmi korlátozásokat és lassítva az engedélyeztetési eljárást.
Észak-Korea a földrajzi közelség miatt Japánra közvetlen veszélyt is jelent, gondoljunk Kim Dzsongun országának nukleáris potenciáljára vagy az észak-koreaiak által elkövetett japán emberrablásokra, melyeket – Japán rendszeres felszólítása ellenére – máig sem sikerült tisztázni. Abe a probléma globalitását hangsúlyozta, és kérte az ENSZ minél előbbi fellépését. Az észak-koreai ballisztikus rakétakísérletek üzenete egyértelmű: se Japán, se az Egyesült Államok nem érezhetik magukat biztonságban. Ennek ellenére Moszkva és Peking - melyek mindketten az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó, így nagy befolyással rendelkező tagjai- nem tesznek semmit Phenjan ellen, nekik az észak-koreai fenyegetés egyfajta balanszot jelent Amerika hatalmával szemben, így Japánnak nincs sok esélye jelentős áttörés elérésére az ügyben. Az eddig kivetett szankciókat Észak-Korea könnyen kijátssza, az ENSZ láthatóan nem foglalkozik Japánnak megfelelő mértékben a problémával.
Nyugati kettősség
Japán felemelkedéséhez és regionális szerepének növeléséhez, melyet Abe célként tűzött ki, ideálisan hozzátartozna az ENSZ Biztonsági Tanácsában való állandó részvétel. Ez bár Japán célja, de már akkor is úgy látták, hogy Kína biztosan meggátolná Japánt a vétójog megszerzésében, hiszen az Peking befolyásának csökkenését jelentené, így ennek meglépésére egyelőre nincs valós esély. Japán Brazíliával, Indiával és Németországgal együtt tagja a G4-nek, mely az ENSZ reformját aktívan követeli, arra hivatkozva, hogy a szervezet felépítése már nem tükrözi a jelenlegi hatalmi helyzetet. A bővítés veszélyeztetné a fennálló regionális erőviszonyokat, így a többi ENSZ tagállam nem támogatja. Emellett Japán ez ENSZ költségvetésének Kína utáni legnagyobb befizetője, így az állandó tagsági követelése indokolt. Japán mára megfelel az ENSZ BT tagság minden kritériumának és képes lenne annak feladatait teljesíteni, mint azt az ENSZ 75. évfordulója alkalmából 2020 szeptemberében a japán külügyminiszter egy videó üzenetben hangsúlyozta.
Ami Európát illeti, Japán 2019 szeptemberében kötött gazdasági partnerségi megállapodást az Unióval, ellensúlyozandó a dél-koreai-japán kereskedelmi vitát és annak a japán gazdaságot érintő negatív hatásait. Japán az EU legnagyobb ázsiai kereskedelmi partnere Kína után, Japán kereskedelmi listáján Németország a 7., Hollandia a 14. helyet foglalja el. A vámok többségét leépítő megállapodásnak köszönhetően jelentős növekedés várható az Unió és Japán közti kereskedelemben. (Dél-Korea már 2011-ben kötött szabadkereskedelmi megállapodást az EU-val, aminek köszönhetően jelentősen nőtt az országba irányuló uniós export.) Abe ezáltal ellensúlyozni tudta az USA befolyását Japánra, és Kína hatását (One Belt One Road Initiative, OBOR) is csökkentette az EU irányába. Az Unió gazdasága a globális ellátási láncok miatt erősen függ Kínától, Peking hamarosan a világ legnagyobb gazdaságává növi ki magát. A kínai beruházások (Budapest-Belgrád vasútvonal korszerűsítése, pireuszi kikötő megvásárlása) és termékek bővülő beáramlása eredményeképp Európa kereskedelmi központja keletebbre tolódik, és Kína a gazdasági mellett politikai befolyást is szerez a kontinensen, a túlzott kínai hatalom ellensúlyozása érdekében Japánnak is nyitnia kellett az EU felé.
Japán és az Egyesült Államok kapcsolatában Japán mindvégig alárendelt szerepet játszott, így Abe célja országának felemelkedésével párhuzamosan az USA befolyásának csökkentése volt, ezt mutatta a fent említett alkotmányrevízió is. Az általa meghirdetett „szabad és nyitott Ázsiai és Csendes-óceáni térség” (FOIP) stratégia ugyanakkor Kína OBOR stratégiáját az Amerikai Egyesült Államok segítségével próbálja ellensúlyozni. Jelentős javulást tudott elérni Japán és az USA kétoldalú kapcsolataiban, tudatosan építette ki a szoros viszonyt Trumppal. Japán az alkotmányában elmondott az önálló haderőről, de 1951-ben kétoldalú biztonsági együttműködést kötött Amerikával, melyben az USA vállalta, hogy megvédi az országot. Ennek eredményeként 2018-ban Abe és Trump közösen követelte Észak-Korea nukleáris tevékenyégének beszüntetését.
Emellett a két ország gazdasági kapcsolatában is vannak problémák: a Kína és USA között kirobbant vámháborúnak Japán közvetett elszenvedője,így célja a két nagyhatalom közötti mielőbbi egyezség.
Hírszerzési együttműködés terén Japán áttörő eredményt ért el: hamarosan csatlakozik az Öt Szem Szövetséghez, mely az USA, Egyesült Királyság, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland által megalapított hírszerzőcsoport, ezzel javítva biztonságát a Kína és Észak-Korea általi fenyegetéssel szemben.
Felemás végjáték
Abe Shinzo Japán elvesztegetett évtizedei után határozottságával új lendületet adott az országnak, mind bel-, mind külpolitikailag. Sikerült a gazdasági érdekekre fókuszálva normális munkakapcsolatot kialakítania Kínával, ügyesen egyensúlyozott a két nagyhatalom, Kína és az USA között és Japán befolyását is sikerült növelnie gazdasági és biztonságpolitikai téren.
A gazdasági reformok csak részlegesen voltak sikeresek, és a térség hatalmi viszonyaiban végbemenő változások által Japán geopolitikai szerepe is megkérdőjeleződhet. Emellett a belpolitikai stabilitás is viszonylagos: Pártjának hegemóniája megszűnni látszik, vezető szerepének megőrzése Abe keménykezűségének volt köszönhető. A demográfiai válságra se született még megoldás, amelynek következményeit éveken belül jelentékenyen megérzi majd a szigetország, így Abe utódján múlik, hogy sikerül-e fenntartani az LDP vezető szerepét a 2021-es választásig.
Azonban az Abenomics programjába tartozó adóemelés, valamint a koronavírusra válaszul adott intézkedései, a kereskedelmi háború hatására bekövetkező recesszió és a botrányokba keveredő párttagok csökkentették népszerűségét a hivatali ideje végén.
Abe az őt régóta kínzó krónikus betegsége miatt augusztus 28-án lemondott (a 2006-os ciklusának is ez vetett véget hivatalosan, ám a háttérben akkor politikai nyomás és népszerűtlensége állt), egészségügyi állapota az utóbbi időkben jelentősen romlott, többször kórházba kellett mennie, és nem akarta, hogy ez a kormányzás rovására menjen. A lemondása váratlanul érte párttársait is, akik arra számítottak, hogy ki fogja tölteni a 2021. szeptemberig tartó ciklusát.
A Liberális Demokrata Párt szeptember 14-i választása eredményeképpen Suga Yoshihide volt kabinetfőtitkár lett az új miniszterelnök, aki Kishida Fumio egykori külügyminiszterrel, illetve Ishiba Shigeru volt védelmi miniszterrel szemben hatalmas előnnyel, több mint háromszoros szavazatszámmal nyert. Suga a várakozások szerint az Abe által kijelölt gazdaságpolitikai és geopolitikai úton halad majd tovább. Az előző miniszterelnök sikerei ellenére olyan problémák várnak rá, amelyet szinte biztosan nem tud majd megoldani, nem is beszélve a koronavírus által okozott kihívásokról. Ennek ellenére Suga nagy lendülettel vetette bele magát a kormányzásba és nyitott Észak-Korea felé, de ez már egy következő írás lesz…
A szerző az MCC Nemzetközi Kapcsolatok Iskolájának diákja, az írás a DiploMaci Blog rovatban jelent meg.
Borítókép: Forces.net
