Olvasási idő: 9 perc

A közgazdaságtan belső működési problémáiról ír George G. Akerlof. Lehet, hogy változások előtt áll a tudományág módszertana és fókusza? Szepesi Balázs írása.

A közgazdaságtanban a módszertan elsődlegessége, a vezető folyóiratok nyomasztó befolyása miatt fontos témák maradnak ki a tudományos elemzés fókuszából – ez Akerlof fő állítása a 2020 nyarán megjelent cikkében.

A Mulasztás vétkei és a közgazdaságtan gyakorlata (Sins of Omission and the Practice of Economics) című írás amellett érvel, hogy a kutatókat túlzott specializációra ösztönzik a feleslegesen szigorú módszertani elvárások. Emiatt egyrészt nem születnek átfogó elméletek az olyan sokrétű jelenségekről, mint például a gazdasági válságok, másrészt az egyes témák módszertani kötöttségei miatt a különböző részterületeken is nehéz megkérdőjelezni a domináns elméleteket.

George G. Akerlof a közgazdaságtan egyik igazi nagy öregje. 80 éves, egy 1970-ben írt cikkéért kapta a Nobel díjat. Ebben az információs közgazdaságtan egyik alapelméletét fektette le, bemutatva hogyan hat a piacra, ha a termékek minősége nem megfigyelhető. Hozzá köthető a káros kiválasztás (adverse selection) koncepciója. Ezzel hívta fel a figyelmet arra, hogy sok intézmény igazi feladata a megbízhatóság megítéléséhez szükséges információk közvetítése. Munkássága során bátran fogott a közgazdaságtan alaptémáitól távolabb eső kérdések elemzésébe is, mint például az identitás, a normák gazdasági szerepének vizsgálatába.

A legrangosabb folyóiratok jóval több cikket utasítanak el, sokkal magasabbak lettek az elvárások a cikkek közlés előtti módosításával kapcsolatban – magyarázza a szerző. A kézirat leadása és a megjelenés közötti idő 1970-ben fél év volt, most ennek majd háromszorosa.

A legjobb amerikai PhD programok diákjai közül is csak minden ötödiknek van a kiemelkedő folyóiratokban megjelent publikációja hat évvel a doktori fokozat megszerzése után. Mivel a publikációkon múlik, ki hol kap állást, mindenki a bírálók és a szerkesztők elvárásainak akar megfelelni.

Ehhez pedig arra van szükség, hogy valaki egy adott részterületen nagyon jó legyen módszertanból, kerülje az ellentmondásos vagy elméletileg kényes témákat.

Akerlof szerint ha érteni akarjuk az egyéni és közösségi döntéseket, fontos látnunk milyen történetben látják magukat annak résztvevői. A tervgazdaság logikájába vetett hit vezetett az ukrajnai éhínséghez. A dohányzás egészségi hatásáról szóló kormányzati jelentés indította el a fogyasztás jelentős visszaszorulásához vezető eseményláncot Amerikában. A globális felmelegedésre adott gazdaságpolitikai válasz nagyon érzékeny az ember klímára gyakorolt hatásával kapcsolatos vélekedésekre.

Ezt érdemes komolyan venni

A tudomány működésének alapvető eleme az eddigi eredmények és megközelítések megkérdőjelezése. Nem Akerlof az egyetlen közgazdász, aki tudományterülete működését vizsgálja és kritizálja. Most azonban nem csak az írás érveinek ereje miatt érdemes odafigyelni. A közgazdasági élet kulcsfigurái és meghatározó intézményei adnak komoly súlyt az állításoknak.

  • Nem gyakori, hogy a Journal of Economic Literature-ben nagy tekintélyű közgazdászok kezdeményezik a tudomány publikációs alapelveinek és szakmai előmeneteli rendszerének átfogó felülvizsgálatát.  A Journal of Economic Literature (röviden: JEL) nem csak a második legtekintélyesebb közgazdasági folyóirat – ez a közgazdaságtani kanonizáció egyik kulcsintézménye. Ez a lap írja meg, mire érdemes figyelni, mi is a leüllepedett tudás.
  • Cikkének egyik kulcseleme az egyéni döntéshozatalt keretező narratívák gazdasági jelentősége, ebben kollégája és szerzőtársa, Robert J. Shiller A narratívák közgazdaságtana című írására hivatkozik - ennek gondolatmenentét az Amerikai Közgazdasági Társaság elnökeként a társaság éves konferenciáján adta elő Shiller 2017-ben.
  • A JEL honlapja a cikk megjelenésekor a hét grafikonja rovat egy az öt top közgazdasági folyóirat túlsúlyát bemutató elemzést ismertetett

Vége az aranykornak

A megkérdőjelezés, a vita, a tekintélyellenesség a tudományos működés fontos és nélkülözhetetlen elemei. Persze a tudósok is emberek. Intézményeik emberi társadalmi konstrukciók, ezért a status quo védelme, az egzisztenciális óvatosság itt is jelen vannak. Azonban mindezt ellensúlyozza a „soha se fogadd el” és a „a gondolat ereje a legfontosabb” elvek tisztelete – főleg, ha már minden lehetséges elismerést kiérdemlő, idős kutatókról van szó.

Akerlof felvetése része annak a folyamatnak, ahogy a közgazdaságtan reflektál a tudományág tekintélyének csökkenésére.

A 90-es években a közgazdaságtan aranykorát élte. A kommunizmus összeomlása nem csak a piaci alapú gazdasági működés felsőbbrendűségét erősítette meg. Általában látszott igazolódni az a tézis, hogy a racionális emberek által létrehozott termékek, intézmények, ha nem is az elképzelhető legjobb, de stabil és jól működő világot hoznak létre. Erre épülhetett az a meggyőződés a tudományos eredményekre építő szakpolitikák jó mederben tudják tartani a világot. Ez a magabiztos optimista világ azonban elmúlt (erről egy korábbi cikk itt).

A 2008-as nagy válság derült égből villámcsapásként érte a közgazdaságtant is. Ahogy a cikk is írja, az egyes részterületek kutatói jól látták a piaci működés feszültségeit, azonban ezeket egységesen kezelni képes szintézis nem született, a közgazdaságtan egésze nem látta a válságról, hogy jön.

Az egyre nagyobb mennyiségben rendelkezésre álló adatok elemzése pedig egyre erősebben mosta alá a racionális döntésre épülő koncepciókat. Eközben más, a közgazdaságtantól független társadalomtudományok is elkezdtek átfogó világmagyarázatra aspiráló eredményekkel szolgálni, a közgazdaságtanéhoz hasonlóan tekintélyes elemzési apparátussal felfegyverkezve. (Barabási-Albert László a hálózatelmélet eredményeit áttekintő könyvéről lád ezt a cikket.)

Jöhet a szín és az izgalom

Akerlof a közgazdaságtanon belüli hatalmi és intézményi kertek átalakítását kezdeményezi. Javaslata mélyen konzisztens a cikk gondolatmenetével. A közgazdaságtan alapvető válasza az ilyen felvetésre az, hogy a hatalmi és az intézményi kereteket az egyéni érdekekre épülő stratégiák egyensúlyai. Ez csak akkor változik meg, ha valami felborítja a kialakult viszonyokat, vagy az érintettek meg tudják oldani a rezsimváltással járó koordinációs problémákat. Akerlof cikke pont a döntési helyzeteket keretező történetek jelentőségét hangsúlyozza, amikor a közgazdaságtan önmagáról szóló narratívájának megújítását indítványozza.

Megváltozik-e a közgazdaságtant szervező szerkesztőségek, tanszékek önértelmezési kerete a tudományterületet érő kihívások és a szakma nagy öregjétől érkező javaslat hatására? Felértékelődik-e a témák jelentőségének szempontja a módszertani szigor kárára? Ha a szándék megvan, hogyan és ki találja ki azokat a megoldásokat, amelyek révén az izgalmas fókuszú cikkek, a gondolatgazdag közgazdászok kapjanak nagyobb teret? Rá lehet venni az életüket a módszertan elsődlegességére építő embereket, szervezeteket a változtatására?

Valószínű lesznek komoly kísérletek Akerlof javaslatainak érvényesítésére. Az is valószínű, hogy a világot már tökéletlenül magyarázó elméletek és az azok helyettesítésére aspiráló paradigmák versenyéhez hasonlóan történhet meg mindez. Folyóiratok, tanszékek próbálkoznak majd az új elvek szerinti működéssel. Ha sikerrel járnak, mások is átveszik az ő megközelítésüket.  Ha nem, akkor nem. Az a nagy kérdés, min múlik ez a siker? Közgazdász logika szerint a nap végén az számít, képesek-e a módszertan és a relevancia fontossági sorrendjét megfordító szereplők kellő erőforrást, reputációt szerezni. Lesznek ebben a vetélkedésben olyan elemek is, amelyek a fogyasztói igényekért folyó minőségi versenyt idézik, olyanok is, amelyek a szűkös erőforrásokért folyó harcra hajaznak.

Ha egy öreg indián viharról beszél, valószínűleg megmozdul a levegő.

Vitákkal teli, színes és izgalmas lesz a közgazdaságtan világa a következő években.

A szerző az MCC Közgazdasági Iskolájának vezetője.

 

Borítókép: Warwick Economic Exchange