David Engels belga ókortörténész, a Brüsszeli Szabadegyetem professzora széles körű ismertségre nagy visszhangot kiváltó 2013-as sikerkönyve révén tett szert, amely 2017-ben magyarul is megjelent A birodalommá válás útján. Az Európai Unió válsága és a római köztársaság hanyatlása címen.
Habár a legnépszerűbb analógia a római korból a nyugati társadalom hanyatlása kapcsán a császárság bukása – legutóbb, épp a migrációs válság nyomán – Engels művében nem a Római Császárság bukásával vont párhuzamot. Sokkal fontosabbnak tartja a mai Európai Unió válságjelenségeinek szempontjából a Római Köztársaság krízisét (i.e. 133 - i.e. 27). Ebben az időszakban a bevándorláson túl még tizenegy olyan válsággócot azonosít és mutat be történeti analógiák segítségével – népességcsökkenés, a hagyományos családmodell felbomlása, az egoista individualizmus erősödése, szekularizáció, globalizáció, a személyes szabadság feladása, politikai érdektelenség, az állam szerepének megkérdőjelezése, polgári infantilizmus, technokrácia, centralizáció – amelyekbe végül a Római Köztársaság beleroppant, és át kellett adnia a helyét a császárságnak.
A párhuzamok a köztársaság kori Róma krízise és az EU mostani válsága között olyannyira szembetűnőek, hogy Engels a hasonlóságok bemutatásán túl, azokból a tanulságokat levonva, előrejelzésekbe is bocsátkozik.
Kényszerű választás lenne ez annak érdekében, hogy az európai identitás egyáltalán megmaradhasson. Szerinte ez az autoriter államreform biztosíthatná az európai identitás túlélését, ami a közeljövőben valószínűleg feloldódna a mai univerzalista diskurzusban. A nemzetállamokhoz való visszafordulás és az európai integráció elakadása esetén pedig az európaiság túlságosan töredezetté és kiszolgáltatottá válna az Európán kívüli szuperhatalmak befolyásának.
De mit hoz ez a cezarisztikus-autoriter jövőkép az EU számára Engels gondolatkísérletében? Forradalmi átalakuláson esne át az európai államok ma ismert rendszere. Az EU intézményi struktúráját tekintve lényegesen leegyszerűsített, centralizált, technokrata elit által vezetett, összeurópai államalakulat formáját öltené, ahol a nemzetállamok az összeurópai identitás regionális válfajait képeznék csupán, vagyis beolvadnának egy európai birodalomba. Egyúttal konzervatív értékrendű lenne ez a forradalom, mert az európai kulturális értékek és történelmi hagyományok vitathatatlan elsőrendűséget élveznének, továbbá a vallás a kulturális patriotizmus kifejezőeszközévé válna. Az új államrend polgárai a hagyományos családi modell keretei között élnének békében és biztonságban, anyagi és jogi egyenlőségben. A korábbi demokratikus választási modell helyett a politikába azonban csak rendszeres népszavazásokon keresztül szólhatnának bele, emellett egyéni szabadságuk is korlátozva lenne.
Engels EU-modelljének birodalmi jövőképét leginkább maguk a történelmi analógiát képező válságjelenségek formálják. Néhányat említve:
1. Politikai érdektelenség. Az érdektelenség egyrészt az individualista és materialista világnézetből, másrészt pedig a hagyományos politikai elit arrogáns viselkedéséből fakad, továbbá abból, hogy a vezetők elfordultak az általuk hivatalosan képviselt néptől. Engels szerint, ha ezek a jelenségek fennmaradnak, akkor az európai népek „inkább elviselnék az autoriter államformát, ha az képes megakadályozni a politikai elit további térnyerését, és hosszú távú egyensúlyt tud teremteni a demokratikus népakarat és a technokrácia között”, semmint tovább élnének egy repedező demokráciában. A szerző az olvasó fantáziájára bízza az új Augustus személyét, aki levezényelné ezt az autoriter fordulatot, csupán homályosan utal rá, hogy a császár és az új elit „a régi technokrácia egyes elemeiből és az új rend feltétlen híveiből tevődne össze”. Ahogy az augustusi Róma esetében is lényegesen leegyszerűsítették a politikai döntéshozatalt, úgy a „birodalmi” Európai Unióban is sor kerülne egy egyszerűsítésre és centralizálásra a politikai hatékonyság érdekében.
2. Univerzalizmus és értéksemleges identitáspolitika. Az eszmefuttatás alapján az új európai birodalom politikai intézményrendszerén túl gyökeres változások történnének a kulturális-szellemi életben is. Mindennek a kiindulópontja, hogy az európai elit feladná azt a jelenlegi univerzalista és értéksemleges identitáspolitikáját, amely absztrakt fogalmak által – szabadság, egyenlőség, jogállamiság, emberi jogok – kívánja újraalkotni az európai identitást. Ezzel megoldódna az az alapvető válság, mely abból ered, hogy a felsorolt fogalmakkal az emberek nagy része képtelen érzelmileg azonosulni - így a nemzetek feletti szolidaritás is lehetségessé válna. Engels szerint az európai identitáspolitika középpontjában eleinte a 20. század európai traumáinak feldolgozása állna. A sikeres feldolgozás után lehetővé válna, hogy büszke patrióta azonosulással éljük meg a közös történelmi hagyományokon és értékeken nyugvó európai identitást.
3. Szekularizáció. Ez a folyamat egyúttal gátat szabna egy másik azonosított válságnak, a szekularizációnak, mivel Engels az egyik legjelentősebb közös európai értéknek a zsidó-keresztény kultúrkört tartja, így az visszakerülhetne az identitásteremtő értékek „díszpáholyába”.
R. R. Reno teológus, a nívós, konzervatív vallási folyóirat, a First Things szerkesztője legújabb könyvében – Return of the Strong Gods Nationalism, Populism, and the Future of the West – egyik legfőbb tanulságként szintén az elvont fogalmakra épített identitások veszélyire figyelmeztet. Véleménye szerint a II. világháború után kialakult konszenzus, melynek egyetlen célja, hogy ne ismétlődhessen meg újra a világégés, nem rendelkezik valódi identitásteremtő értékekkel, és így – paradox módon – éppen a határozott egyesítő víziókkal rendelkező autoriter vezetők ismételt felbukkanásához vezethet. Erre utal a könyv címében „az erős istenek visszatérése” is.
4. A hagyományos családmodell szétesése. A család válságát Engels jövővíziója szerint a tradicionális értékekhez való visszatérés oldaná fel. Az új „császárságban” a többgyermekes hagyományos családmodell egyértelmű támogatást élvezne, a „patchwork” családok számának növekedését visszaszorítandó.
Elsőre megdöbbentőnek és abszurdnak tűnhet Engels víziója az Európai Unió autoriter fordulatáról. Azonban, ahogy Rómában is láthattuk, egy államrend teljes szétesése; társadalmi, politikai, gazdasági, instabilitása legitimálhat addig elképzelhetetlennek tartott jelenségeket is, mint például a köztársaság feladását és a császárság – mint kisebbik rossz- elfogadását.
A pesszimista jövőkép felvázolása után Engels csak homályosan fejtegeti, hogy vajon elkerülhető-e ez a jövő, és ha igen, akkor mit tehetünk ellene. Későbbi, 2019-es könyvében azonban közreadta a megoldási javaslatát a heszperializmus képében. A heszperializmus egy politikai ideológia, mely az univerzalista europanizmust váltaná fel, és a szorosabb európai integrációt az univerzalista értékeken túl, a konzervatív értékekre és a görög-római, valamint zsidó-keresztény európai identitásra alapozva érné el.
Remélhetőleg nem csak a demokratikus értékek leépítésével, illetve a nemzetállamok visszaszorításával lehet elérni az európai identitás megőrzését, és az Európai Unió autoriter fordulata valóban csupán egy vízió marad. Azonban a válságjelenségek, amikre ez a látomás reagál, vitathatatlanul jelen voltak a római köztársaság végóráiban, és jelen vannak az Európai Unió mostani mélyreható problémái között is. Engels műve a jövőkép legitimitásától függetlenül további gondolkodásra késztet minket Európa jövőjét – így a saját kilátásainkat – illetően is.
A szerző az MCC Kutatócsoport kutatója.
Borítókép:brewminate.com
