Az előző blogbejegyzésben arra hívtam fel a figyelmet, hogy a küldetés (vagyis a „Miért?”-et is tartalmazó nagy és komoly cél) és a mindennapi célkitűzések (a letisztázott és világosan megfogalmazott napi célok) között fontos, hogy egyensúlyt teretmsünk. Arra is utaltam, hogy a legjobban akkor járunk, ha rendszereket alkotunk. Mit is jelent ez pontosan?

Először is matekozzunk kicsit és számoljuk ki mennyi szabadidővel is rendelkezünk az önfejlesztéshez? Huszonnégy óra van egy napban, ami azt jelenti, hogy évente 8,760 órával garázdálkodhatunk. Ezek egy része le van kötve. Átlagosan nyolc óra alvásra van szükségünk ahhoz, hogy csúcsteljesítményt legyünk képesek tartósan leadni. A legtöbb ember negyven órát dolgozik hetente, amelynek során a munkáltatók igyekeznek megmondani mivel foglalatoskodjunk, így az sem tekinthető szabadidőnek. Amennyiben figyelembe vesszük a szabadságot, meg ünnepnapokat, akkor ezeket levonva még mindig van 3,880 óránk amikor épp nem dolgozunk, és nem alszunk.

Természetesen ez nem mind szabadidő, hiszen figyelembe kell vennünk a napi rutinnal járó tevékenységeket, amelyek szintén igénybe vesznek naponta néhány órát, ami a bevásárlástól a főzésen és takarításon át a gyermeknevelésig nagyon széles spektrumon mozog. Általánosságban elmondható, hogy közel ezer óránk fölött mi és csak mi rendelkezünk. Ha jobban belegondolunk, akkor ez így nem is olyan kevés.

A kérdés tehát az, hogy mihez is kezdünk ezzel az idővel, tudjuk-e egyáltalán mi az a küldetés, amelynek érdekében ennek az időnek egy jelentős részét fel szeretnénk áldozni és le tudjuk-e bontani mindennapi célkitűzésekre, hogy úgy érezzük motiváltak vagyunk és haladunk a céljaink teljesítése felé?

Nézzünk meg néhány példát mi mindenre lehetne felhasználni ezt az időt? Elvégre is mindenki, akivel beszélek arról panaszkodik, hogy azért nem vág bele nagyobb feladatokba, mert nincs rá ideje.

A közösségi médián a hírek és mások postjainak olvasgatása nem tűnik hosszadalmas folyamatnak, de még akkor is, ha időnként csak öt-tíz percekre vesszük elő a telefonunkat, de ha ez naponta összeadva másfél órát tesz ki, akkor az éves szinten már 500 óra(!) – a fele a valóban „szabad időnknek”. Ugyanez igaz a TV nézésre is: a napi két óra tévézés, ha rendszeresen végezzünk éves szinten 730 órát is kitehet. Ez pedig már majdnem a kétharmadát felemészti!

Másrészről nézzünk meg komoly és nehéz küldetéseket, amelyeket kitűzhetünk magunknak.

Egy viszonylag egyszerűbb nyelv, mint az angol, vagy a spanyol viszonylag jó szintű elsajátításához 600-750 órára van szükségünk. Egy maraton lefutásához heti tíz óra felkészüléssel számolhatunk tizenhat héten keresztül, ami összesen 160 órát tesz ki. Egy 50,000 szavas novella megírása pedig átlagosan napi három óra elfoglaltságot feltételez azoktól, akik megpróbálnak egy hónap alatt előrukkolni a „nagy művel”. Ez azt jelenti, hogy 90 óra időbefektetéssel valami maradandót alkothatunk. Ha még a szerkesztést is figyelembe vesszük (ami általában legalább kétszer ennyi időt vesz igénybe) akkor is a szabadon felhasználható ezer óra egyharmadánál járunk csak.

Tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb ember nem képes hetente több alkalommal több órás futásokat betervezni, de a maraton helyett feliratkozhatunk egy Spartan Race versenyre is azzal a céllal, hogy megszerezzük a Spartan Trifecta érmeket, amely legalább akkora megerőltetést jelenthet, mint egy maraton, csak sokkal jobban el tudjuk osztani a felkészüléshez szükséges rövidebb funkcionális edzéseket a hetünkben. Amennyiben pedig az írás a szenvedélyünk, teoretikusan akár három regényt is megírhatunk ezer óra alatt. Egy ilyen mértékű elkötelezettséghez azonban rendkívüli elkötelezettségre, fókuszra és rendszerekre van szükségünk.

Annak érdekében, hogy rendszereket alkothassunk először is el kell döntenünk mire fogunk nemet mondani. A korábban említett TV nézés kárára tehát be lehet iktatni egy komolyabb küldetést, de szükséges jó pár „nem”. Az elvégzendő dolgok listája végtelen és szinte minden egyes nap sokkal több mindennel foglalatoskodhatunk, mint ami 24 órába belefér. Éppen ezért napi szinten meg kell hoznunk azt a döntést, hogy ami igazán fontos számunkra, arra időt szánunk. Ha szükséges beírjuk a naptárunkba. Akkor végeztünk jó munkát, hogy ha valaki ránéz a naptárunkra, azonnal meg tudja mondani, mi az a 3-4 dolog ami a legfontosabb számunkra.

A második fontos dolog, hogy biztosítsuk a motivációt hosszú távra is.

Nem elég ugyanis, ha be van írva a naptárba a konditerem, de le is kell menni edzeni. Márpedig hónapokon keresztül az akaraterőnk biztosan nem fog kitartani, hiszen a valóságban a fejlődési görbe szinte soha nem úgy néz ki, mint ahogyan azt elképzeljük.

Ahhoz, hogy igazán sikeresek lehessünk, ellenőrző mérföldköveket kell beiktatnunk, és rendszereket kell építenünk. Mi a különbség a célkitűzések és a rendszerek között?

A célkitűzés magára az eredményre helyezi a fókuszt, a rendszerek viszont a folyamatot helyezik előtérbe és a fókusz azon van, hogy ezt tökéletesítsük. Mindkettőre szükségünk van, de a célkitűzések inkább az irányok kijelölésére használhatóak, míg a rendszerek felelnek azért, hogy valóban komoly fejlődést érhessünk el a rendelkezésre álló idő alatt. Ha túlságosan sokat fókuszálunk a célkitűzésekre, akkor rájövünk, hogy bár minden olimpiai sportolónak az a célja, hogy aranyéremmel térjen haza, ez csak azoknak sikerül, akik olyan felkészülési rendszert alakítanak ki, amelynek során biztosítják, hogy a lehető legjobb formába kerüljenek a verseny napjára. Miért motiválóak a rendszerek? A célkitűzés elérése csak pillanatnyi elégedettséget rejt magában. Ha elérünk valamit, akkor csak nagyon rövid ideig vagyunk boldogok, szinte azonnal újabb célokat tűzünk ki.

Mivel a célkitűzés egy lineáris folyamat, azt feltételezi, hogy egy adott időtartam alatt eljutunk valahová. A valóságban azonban a rendszert kell megváltoztatnunk annak érdekében, hogy (ahogy fejlődünk) az eredmények állandó elégedettséggel töltsenek el bennünket.

A rendszerek felállításával gyakorlatilag egy végtelen ciklikus folyamatot generálhatunk, amelynek az eredménye a folyamatos fejlődés lesz, a cél ebben az esetben pedig nem más, mint hogy részesei lehessünk magának a folyamatnak.

Gondoljunk bele, hogy - az előző példánál maradva - egy bizonyos cél, mint például egy Spartan veresenyen való részvétel, hogyan közelíthető meg a kétféle módszerrel? Amennyiben egy viszonylag egyszerű Spartan Sprint teljesítésére törekszünk, valószínűleg képesek leszünk akaraterőből felkészülni, hiszen egy-két hónap elég arra, hogy formába hozzuk magunkat.

Amennyiben viszont az a küldetésünk, hogy egy csapatot generálunk, és arra törekszünk, hogy együtt, valamennyien megszerezzük a Spartan Trifecta érmeket, (vagyis egy éven belül a Sprint, Super és Beast versenyszámokat is teljesítsük) egy rendszerre lesz szükségünk.  Ekkor már az a feladatunk, hogy összehangoljuk az edzéseket, kiválasszuk és kölcsönösen motiváljuk a csapattagokat, és a küldetésünket minden napi célkitűzésekre lebontva elkészítsük azt a felkészülési tervet, amelyben bizonyosan lesznek változások.

A rendszerek legnagyobb előnye tehát az, hogy hosszú távú motivációt biztosítanak, és segítenek kezelni a folyamatos változásokat.

A szerző az MCC Vezetőképző Akadémiájának vezetője, a hagyományostól eltérő vezetési módszerek és a szervezeti innováció nemzetközi szakértője.

Borítókép: VComply