Olvasási idő: 9 perc

Az Európán kívüli konfliktusba is belefolyó, kifelé "erős" Franciaország stabil képe belülről közel sem egységes. Elemzés egy szétzilált és feszültségekkel teli társadalomról. Demkó Attila írása.

Franciaország az elmúlt öt évben régóta nem látott sokk-sorozaton ment keresztül. A sor hosszú: a párizsi merényletek, Nizza szörnyű éjszakája, a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadás, a bizonyítottan felgyújtott templomok és a Notre Dame különös balesete, és nem utolsó sorban a „sárgamellényes” erőszakos tüntetéssorozat. Eközben Párizs ma is ott van mindenhol a világban, mint egy igazi nagyhatalom, mintha belül nem lenne semmi baj. A görög-török, az azeri-örmény, a líbiai, a szíriai és több nyugat-afrikai konfliktusban szereplő, néhol főszereplő. Egyszerre van tehát jelen a külső nagyság és példátlan társadalmi megosztottság és erőszak.

Pontosabban: a külső „nagyság”, a „grandeur” inkább csak látszat, mint valóság. Amit Párizs diplomáciai aktivitásával magáról sugároz nem tükrözi a valódi erőviszonyokat. Macron elnök lehet főszereplő Maliban, talán Libanonban és Líbiában is, de nem az a „nagypályán”: Szíriában és Ukrajnában. Nem, hogy az igazi nagyok, az Egyesült Államok és Kína ligájához nem ér fel, de még Oroszország szintjéhez sem, lokálisan pedig Törökország is könnyen dacol a francia érdekekkel. 

Láthatóan nehéz ezt megszoknia a franciáknak. Az ország hosszú ideig a legnagyobb hatalom volt Európában, az 1300-as évektől öt évszázadon át ezt az erőt a demográfia is alátámasztotta. Sokáig nem csak a Német-Római Birodalmat és a Brit Birodalmat, de Oroszországot is megelőzte népességében és gazdasági erejében. Napóleon bukásával ez a nagy korszak véget ért, a vereségtől az első és második világháborúban is az angolszászok mentették meg a franciákat. A hatvanas évektől széthullott a világbirodalom, ma sikernek tekinthető, hogy az októberi népszavazáson a hatalmas éves apanázst kapó Új-Kaledónia nem szakadt el Franciaországtól. Maradjunk annyiban, hogy nem sokon múlt.

De nem az az igazi baj, hogy Franciaország a gyenge középhatalmi státusz felé süllyed.

Nem az, hogy foszladozik Francafrique, a DeGaulle elnök által létrehozott informális afrikai gyarmatbirodalom. Még csak az sem, hogy az egykori gyarmatok némelyike mélyen korrumpálta a francia politikát. Omar Bongo gaboni elnök évtizedeken át támogatott francia politikusokat pénzzel és lehetőséggel, nem kevesen közülük máig a hatalom közelében vannak. A francia politikai életet átszövő korrupciós háló legendás, mondhatni rendszerszintű. Ahogy Pierre Marion, a DGSE, a francia külügyi hírszerzés egykori vezetője mondta: „Arra a következtetésre jutottam, hogy fordított gyarmatosítási helyzetben vagyunk. Franciaországot Gabon gyarmatosítja, és nem fordítva.”

Az igazi probléma az úgy nevezett fordított gyarmatosítás másik oldala: a volt gyarmatokról történő masszív bevándorlás és az ország az elmúlt évtizedek egyéb irányokból – például az oroszországi csecsen közösségből – történő meggondolatlan migrációs politikája. Franciaország évszázadokon át a legsikeresebb asszimiláló volt Európában. Nem tudtak ellenállni az állam és a francia kultúra fényének és a durván elnyomó politikának se a németek Elzászban, se a flamandok Dunkerque, azaz eredetileg Dunkerke környékén. Csak a bretonok, korzikaiak és baszkok okoztak/okoznak némi problémát, de semmi hasonlót ahhoz, amit Katalónia Spanyolországban vagy Észak-Írország az Egyesült Királyságban gerjeszt. Az asszimilációs stratégia azonban láthatóan megbukott az iszlámmal szemben.

A volt gyarmatokról bevándorlók, különösen a marokkóiak és algériaiak eleve negatív emlékeket hoztak magukkal a francia uralomról – teljesen jogosan. Az algériai szabadságharcnak még francia becslések szerint is negyedmillió algériai áldozata volt, huszonötezer francia katona és hatezer európai civil mellett. A marokkóiak sem gondolnak jó szívvel a francia protektorátusra. Nagyon más a vallás és a kultúra, mélyek a történelmi sérelmek. A bevándorlók integrációja akkor is nagyon nehéz lett volna, ha a francia politika mindent jól csinál. Az asszimilációs politika bukásának története nem arról szól, hogy bárki is „gonosz” lett volna. A többségi társadalom is emberekből áll, – bizonyosan van megannyi igaz és érthetően traumatikus diszkriminációs történet. De a bevándorlók is emberek, és nem kevésszer ott is sérelmet látnak, ahol nem történt hátrányos megkülönböztetés. Hiába vannak sikertörténetek, magasra jutott sportolók, színészek, sőt van sok vegyesházasság is. De a kevés sikert felülírja a sok kudarc, a házasságoknál pedig éppenséggel gyakori, hogy a francia fél tér át az iszlámra. Franciaország elitje nagy progresszivitásában összerakott egy társadalmat, amely képtelen egységessé válni és egy közös narratíva mentén együttélni. A muzulmán népesség vallásossága az elmúlt évtizedekben nem gyengült, hanem reneszánszát éli – elsősorban a fiatal generációk körében. A ramadánt immár a hatmillió muzulmán 70%-a tartja, egyre kevesebben isznak alkoholt és egyre többen járnak mecsetbe.

Eközben a hétköznapi francia polgár fél. Valós és mélységes társadalmi aggodalmakból táplálkoznak olyan, az „őslakosok” és „bevándorlók” közötti polgárháborút beharangozó, nagy sikerű regények, mint a Gerilla vagy a Behódolás. A közhangulatot jól jelzi, hogy egyik könyv végkicsengése sem pozitív, mind a kettő a szekuláris francia állam vereségét vagy szétesését jelzi előre az iszlám kihívásával szemben.

A nők elleni zaklatások sorozata, a Bayonne-ban agyonvert buszsofőr és most a szólásszabadság mellett érvelő tanár, Samuel Paty halála: mindezek csak tünetei a nagyobb bajnak. Évtizedek óta már nem egy Franciaország van, hanem sok kis töredék, mely sokszor nem csak egymás mellett él, hanem egymással szemben, gyűlölettel átszőve.

A kialakult helyzettel a politikai korrektség eszközeivel bizonyosan nem lehet semmit kezdeni. Annak, aki életét teszi arra, hogy a helyes úton jár, mint például a Patyt lefejező csecsen fiú, az ilyenkor megszokott állami nyelvezet egyszerre irritáló és nevetséges, üzeneteinek visszatartó hatása pedig egyenesen nulla. Most nem is ezt kapták az iszlám szélsőségesek a francia vezetőktől, hanem kemény fenyegetést. Lehet, hogy ez inkább retorika, hogy Macron kifogja a szelet Marine Le Pen vitorláiból a 2022-es elnökválasztások előtt, de tételezzük fel, hogy nem (csak) erről van szó.  Akkor is kérdés, hogy a keményebb politikával, amit Macron elnök bejelentett, lehet-e még valódi eredményt elérni nagyon súlyos áldozatok nélkül? Ha kitoloncolnak néhány száz iszlám szélsőségest, ha bezárnak pár mecsetet, megoldhatnak-e még bármit? Tegyük hozzá: ha egyáltalán ki lehet toloncolni a szélsőségeseket, ugyanis az európai jog ma az iszlám radikálisokat jobban védi, mint a társadalmat.

Meg lehet-e oldani a börtönökben a fanatikusok és a radikalizálható bűnözői körök szétválasztását? Ha nem, a börtönök a dzsihadisták ideológiai kiképző táborai lesznek (részben már ma is azok). Fel tud-e hatásosan lépni a muszlim vezetők azon rétege, aki valóban kész tenni a radikalizáció ellen? Mekkora a valódi befolyásuk, különösen a fiatalokra? Vagy még inkább elvadítanak az intézkedések, a büntetések egy mind nagyobb és nagyobb tömeget, és az ördögi kör felerősödve forog tovább? Meg lehet figyelni ezreket, de tízezreket, esetleg százezreket? Az bizony kétséges még a mai technológiával is és komoly ára is van. A gazdasági válság és az erőltetett külpolitikai aktivizmus pedig még további forrásokat von el a feladattól.

A francia állam és társadalom előtt álló feladat kétségtelenül hatalmas és semmi garancia sincsen rá, hogy sikeresen megoldható a mai demokratikus kereteken messze túlmutató fellépés nélkül.

Franciaország mély belső válságban van, és vélhetően abban lesz még sokáig. Kérdés, hogy mindezek után a jövőben visszatérhet-e még a francia kultúra és „grandeur” vonzó és erős fénye vagy már csak opálosan, egy bukott kulturális olvasztótégely egyre halványodó elemeként láthatjuk csak viszont az évszázadok örökségét?

A szerző biztonságpolitikai szakértő, az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetője.

Borítókép forrása: AP / Thibault Camus ; Fotó: The New York Times / Marco Gualazzini