A nacionalizmus az elmúlt évek szalagcímeiben és politikusi felszólalásaiban a “populizmus”, a “rasszizmus”, a “szélsőjobboldali”, mi több, az “antiszemitizmus” és a “náci” fogalmakkal került társításra. A Pentagon a január 6-i capitoliumi incidens után tömeges boszorkányüldözésbe fogott a „nacionalista szélsőségeseket” felderítendő. Politikatörténészek, korunk „liberálisai” számára már a nacionalizmus szó puszta említése is veszélyes szélsőség konnotációit hordozza magában. 

A posztmodern társadalomtudományi kutatások valójában a nacionalizmust és a nemzetállamot is meghaladott (sőt, meghaladandó) kategóriaként értékelik. Míg a világháborúkig a ( valóban leegyszerűsítő) primordalista és perennialista nézetek széles körű népszerűségnek örvendtek, utána híveiket száműzték az akadémiai körökből, és a modern, posztmodern és konstruktivista olvasat vált az egyedül elfogadottá.

A nácizmus révén beszennyezett nacionalizmus éles elválasztása a patriotizmus tisztán hazaszeretetre apelláló eszményétől könnyen elterjedt a második világháború sokkhatásától sújtott nyugati társadalmakban:

George Orwell 1945-ben azt írta, hogy “a nacionalizmus nem összekeverendő a patriotizmussal”, mert míg a patrióta “nem akarja ráerőltetni hazája iránti elkötelezettségét másokra”, addig “a nacionalizmus mindig hatalomra tör”.

Így lehet, hogy ma a Merriam-Webster szótár szerint a nacionalizmus fogalma abban tér el a vele részben rokonértelműnek értékelt patriotizmus kifejezéstől, hogy míg a patriotizmus is hangsúlyozza az egyénnek a hazája iránt érzett szeretetét, addig a nacionalizmusban ehhez “felsőbbrendűséget tükröző hozzáállás” is társul. Az Oxford Concise Dictionary of Politics (3. kiadás, 2009) Ernest Gellner konstruktivista nemzetértelmezéséből merít: a politológus 1983-as Nations and Nationalism c. könyvében szereplő definíció alapján a “nacionalizmus elsődlegesen egy olyan politikai eszme, amely arra törekszik, hogy a nemzeti és politikai egység (keretei) egybeessenek”. A konstruktivista elmélet szerint a nemzet ideologikus fogalom, Benedict Anderson megfogalmazásában “elképzelt közösség”, vagyis azért létezik, mert mi a fejünkben éltetjük. Gellner szerint a nacionalizmus megjelenésével nem a nemzeteknek a már meglévő öntudata ébredt fel, hanem a nacionalista gondolat találta fel az addig nem létező nemzeteket.  A marxista társadalomtudós, Eric Hobsbawm szerint ezeket a hagyományokat az elitek találják ki, hogy hatalmukat kiterjesszék és megerősítsék. 

Vajon kielégítő magyarázatot nyújt-e ez a megközelítés arra, hogy miért működik mindmáig a nacionalizmus és miért fontos azonosulási pont az emberek tömegeinek ma is a nemzeti hovatartozásuk? A modern és posztmodern nemzetdefiníciók hiányosságaira válaszul Anthony D. Smith, a London School of Economics néhai történelmi szociológus professzora mondta ki, hogy

noha a nemzetállam modern vívmány, szervesen alakult ki, vannak kulturális, nyelvi, történelmi alapjai, amely kötődést és szolidaritást épít ki

az egymást közvetlenül nem ismerő tagok közt is. Vagyis nem a nacionalizmus találta fel a nemzetet, hanem a már meglévő etnikai, kulturális mag nyomán ébredt fel a nacionalista érzelem. Ez a nacionalizmus ún. etnoszimbolista megközelítése.

Yoram Hazony izraeli politikai gondolkodó ezzel a logikával állítja, hogy a nemzet „ismerős ismeretlenek kölcsönös hűségen alapuló közössége”. Szerinte a nacionalizmus annyival több a patriotizmusnál, hogy nem csupán egy nemzet szeretetére és önállóságának védelmezésére terjed ki, hanem más nemzetek ilyetén jogát is elismeri és a világ rendjét különféle nemzetek békés egymás mellett éléseként képzeli el. Mindez a Bibliából ered, amely számot ad az ókori közel-keleti birodalmakkal szembenálló Izraeli királyság történelméről, és amelyből a protestáns hagyomány is inspirálódott.

Juli Tamir politológus professzor, az izraeli Munkapárt korábbi minisztere baloldali, liberális perspektívából érvel a nacionalizmus mellett: A nacionalizmus felszámolta a törzsiséget és megszülte a modern demokráciát és a jóléti államot a közösségi szolidaritás, ill. a modernizáció révén. Nemzeti minimum, vagyis az egyes politikai pártokon átívelő egyetértési pontok hiányában a társadalmak szétesnek. Mindannyiunk feladata őrizni és építeni őket. Ugyanis a nemzetépítés nem egyoldalú, felülről lefelé erőltetett trend, hanem a vezetők tudatos, és a nép ösztönös, kreatív munkájának közös gyümölcse. Hazony felhívja a figyelmet, hogy

annak a Németországnak, amelynek Hitler az élére tört, valójában nem volt nemzetállami múltja, így per se nem a nacionalizmus volt az irányadó politikai eszme számára.

A németek történelmének “dicső fejezeteit” főként a Német-Római Császárság szolgáltatta, az eszmetörténeti hátteret pedig a klasszikus német filozófusok munkái. Fűtötte elégedetlensége az Európának a korábbi évszázadokban felépült nemzetállami rendjével szemben, amelyből megszületett a pusztán retorika szintjén nemzetinek titulált szocializmus robbanó elegye. Ez borította lángba borította Európát, és vele a világ egy részét. “Hitler álma az volt, hogy a nemzeti államok rendjének romjain felépíti a birodalmát Európában”, írja Hazony.

A hidegháború kezdetén Kennan Hosszú távirata, amely az USA Szovjetunió-ellenes nagy stratégiáját alkotó feltartóztatási politikát ihlette, illetve Churchill fultoni “vasfüggöny beszéde” is Hitler rendszeréhez hasonlítja a sztálini Szovjetunió működését. A szélsőjobb tehát közelebb van a szélsőbalhoz, mint a liberális eredetű nacionalizmushoz.  

A nyelvi keretezés („framing”) bravúrja, hogy elfeledtették:

valójában a világháborúkat kirobbantó államok Janus-arcú birodalmak voltak, akik Európában nemzetállamot építettek, a távoli földrészeken viszont gyarmatosítottak, és hódító gazdasági ambícióik fordították őket szembe egymással, nem a nemzeti öntudat. 

A nyitott társadalom és a globalizmus meghatározó eszmék napjainkban, melyek szerint a liberális demokratikus intézmények transznacionális szinten is működnek. Ehhez meghatározó inspirációt szolgáltatott Immanuel Kant Az örök béke című műve. A német filozófus a 18. század végén, a modern nemzetállam hajnalán megfogalmazta, hogy hosszú távon a béke egy, a kozmopolita jog uralma alatt álló univerzális köztársaságban és nemzeteken átívelő együttműködésben képzelhető el. A gondolatmenet szerint az államok alapesetben háborúban állnak egymással, így a béke érdekében úgy kell egyesülniük az „államok államában”, mint az egyéneknek az egyes köztársaságokban.

Mindez a felvilágosodás idealista humanizmusán alapul. Rousseau szerint az ember eredendően, „természetes állapotban” jó és békés. Locke minden embert természetétől fogva szabadnak tartott. Montesquieu azt mondta, hogy “az egész világ nem áll másból, mint egy egységes államból, amelynek minden társadalom a tagja.”

Pedig nincs arra jól működő példa a történelemből, hogy az embereket globálisan teljes egyetértésre és egy egységes identitásra hozták volna, ugyanis az univerzálisnak szánt identitásokkal és célokkal nem lehet kellőképpen azonosulni; az emberek nem hajlandóak értük élni, vagy ha kell, meghalni. Éppen ezért az együttműködéshez szükség van az egyes nemzetek közti hosszú, fáradságos párbeszédre, vitára, tanulásra, kísérletezésre,.

A Hobbes vagy Locke által elképzelt “természetes állapot” sosem létezett.

A családok, törzsek, nemzetségek és nemzetek rendje valójában az emberiség eredeti politikai rendje.

A történelem azt is megmutatta, hogy az ember természete korrumpálható, így a hatalmat fontos józan törvényi és földrajzi keretek közé szorítani. Ilyen módon a népek szuverenitása és egymás mellett létezése szolgálja a hosszú távú egyensúlyt és békét. A nemzeteken belül és a nemzetek között is működnie kell a hatalommegosztásnak és a legitim kormányzat erkölcsi minimumának.

A szerző az MCC kutatási vezetője.

Borítókép: James Ferguson/ FT