Olvasási idő: 11 perc

A kapcsolatok kiegyensúlyozottsága, mint alapvető lélektani igény egy magyar pszichiáter, családterapeuta munkássága nyomán vált evidenciává a szakemberek között. Kozma-Vízkeleti Dániel írása.

Az, hogy a kölcsönösség legitimálja a párkapcsolatot és hogy az átélt elköteleződés adja a kapcsolatok lélektani erejét, üzemanyagát, Böszörményi-Nagy Iván kifejtésében vált alapelvvé. Fogalmai mai, énközpontú életstílusunkban felértékelődnek, hiszen a kölcsönösséget, az egymásra figyelést, egymás szükségleteinek és igényeinek tekintetbe vételét hangsúlyozzák.

Kapcsolatok etikája - A jót nem kell megköszönni, az természetes?

A korábban is ismert, a kapcsolatokat meghatározó eseményszint, a lélektani szükségletek és hozzáállás, a rendszerszemléletből fakadó összekapcsoltság és mintázatok mellé emelkedik a kapcsolatok negyedik, etikai dimenziója Böszörményi értelmezésében. Alapvető igényünk, hogy a számunkra fontos kapcsolatainkban kiegyensúlyozottságot éljünk meg. Erről egy benső, lelki főkönyvet vezetünk. Szeretünk adni, és abból töltekezünk, ha mi is kapunk. Figyelmet és figyelembe vételt, gondoskodást, elismerést, szeretetet – a chapmani öt szeretetnyelv bármelyike által közvetítve. A hála, az elismerés, a köszönet a viszonzás egyik lehetősége.

Akkor élünk meg harmóniát, ha a számunkra igazán fontos személyekkel – párunkkal, családtagjainkkal, barátainkkal – a főkönyv két oldala egyensúlyban van. Odaforduló figyelemmel hallgatjuk társunkat és közösen beszéljük meg, melyikőnknek milyen kikapcsolódásra van szüksége és megkeressük kettőnk igényének a metszetét.

Természetesen, elkötelezett kapcsolatokban akár középtávon is elbillenhet a mérleg: megbeszéljük párunkkal, hogy most számára fontos egy végzettség megszerzése, így két évig mi vállalunk nagyobb szerepet közös életünk fenntartásában – majd utána mi valósíthatjuk meg egy elképzelésünket az ő jelentősebb feladatválallása révén és ezzel áll majd helyre az egyensúly. Lelki harmóniánk tehát egymásétól is függ.

Alap és szerzett jogosultság - Ha veled járok, jár nekem, hogy elvigyél ide-oda? Hogyan háláljuk meg szüleinknek a gondoskodást?

A magyar gondolkodó hangsúlyozza, hogy létünkből, kapcsolatunkból fakadó jogosultságunk arra hogy kapjunk, csak gyermekként születik velünk szüleink felé. A gyermeknek „jár”, hogy szüleitől gondoskodást, támogatást, szeretetet kapjon. Minden más kapcsolatban – párkapcsolatban, rokoni és baráti, munkatársi kapcsolatban – a jogosultság szerzett, érdemek által teremtődik meg, vagyis erőfeszítést szükséges tenni érte. Jelenkori kultúránk egyik sajátossága, amikor arra bíztat bennünket, hogy minden erőfeszítések nélkül jár, ellentmond tehát a kapcsolatok kiegyensúlyozottságáról alkotott elképzelésnek. Egy első randiból akkor lesz második, ha mindketten kölcsönösen megerősítjük egymást. Nem a másiktól várjuk, hogy keressen minket, kérdezzen, lépjen, adjon, kapcsolódjon, hanem mi is ezt téve, kölcsönösen ápoljuk, erősítjük, gazdagítjuk a kapcsolatunkat, ezáltal egymást. Nem kiegyensúlyozott kapcsolat, ahol bármelyik fél úgy érzi, „elvettelek feleségül, úgyhogy nekem jár hogy elmosogass/kényelmet teremts számomra/lefeküdj velem” vagy „hozzád mentem, úgyhogy jár nekem a kösöntyű, az aranyos boglár és a tulipiros pántlika a hajamba, meg hogy a tenyereden hordozz”. Pusztán a kapcsolat létéből csak gyermek-szülő viszonyban születik jogosultság, és ez a vonal gyermekeinkben folytatódik. Szüleink felé úgy törlesztünk, hogy továbbadjuk az életet, mindazt a gondoskodást, értékeket amikkel útra bocsájtottak bennünket. Ez adja a szülői generáció érkezendő unokák iránti fokozott érdeklődésének érzelmi töltetét és lelki üzemanyagát annak, hogy továbbvigyük szüleink mintáit – akkor is ha segítik életünket és akkor is ha küzdelmesek. Belső igényünk szerint ugyanis „ezzel tartozunk nekik”. A kérdéskör fájdalmas vonatkozása a destruktív jogosultság, amikor belsőnkben feljogosítva érezzük magunkat, hogy bántsunk másokat hiszen minket is bántottak. „Engem is pofoztak a szüleim, nekem is jogom van megütni a kis ganét, ha mást akar mint én!” Terapeutaként ilyenkor feladatunk, hogy a bántalmazás esetleg generációkon átadódó sorát megszakítsuk, egyaránt segítve a bántottnak és a bántalmazónak is; megszüntetve, felülírva a destruktív jogosultságot.

Lojalitás - Mi közöm a szüleim értékeihez?

A kapcsolatban kiállunk egymás mellett, hűségesek vagyunk egymás értékeihez, érdekeihez, szükségleteihez. Akkor is ha társunk nincs jelen. Akkor élünk meg egyensúlyt a kapcsolatban, ha megtapasztaljuk a kölcsönös lojalitást. Na jó – gondolhatja a kedves olvasó – ez alap. Igenám, ez a kérdés akkor válik hangsúlyossá, amikor lojalitáskonfliktus jön létre. Átjön édesanyánk és lekicsinylő megjegyzést tesz párunk öltözékére vagy az általa készített húslevesre. Szeretve tisztelt, bölcs barátom más világképet, politikai elképzelést vall magáénak, mint én. Egyik barátom nem is áll szóba a másikkal. Kedvenc publicistám pocskondiázza kedvenc íróm egyik művét, vagy őt magát. Ilyenkor a többirányú elköteleződésünk ütközik egymással és erős feszültséget élünk meg. Ha – életciklusom feladatának megfelelően – párom mellé állok anyámmal szemben „sejj, Édesanyám, ne mond ilyet Brigire/Zolira” akkor anyám iránti lojalitásomat adom fel. Két tűz között egyikőnk sem szeret lenni, a szorongató helyzet gyakran menekülésre vesz rá bennünket. A feszültségre a korábban elsajátított eszköztáramnak megfelelően reagálok: kilépek a helyzetből és otthagyom őket „majd lejátsszák egymással”, vagy én magam kezdem mindkettejüket kiosztani – mindegyik olyan, mint az aggodalom meg a hintaló, nem nagyon visz előre. Esetleg mindkettejük felé teszek gesztust; mindenképp kiállok a párom mellett és majd csak kiengesztelem édesanyámat, elismerve az ő erőfeszítéseit is – ez már kiegyenlítettebb megoldásnak hangzik. „Ez még csak hagyján” – hangzik a hazánkban világbajnoki szinten űzött tromfolóversenyek és „kinek nehezebb” bajnokságok kezdőmondata, hiszen a lojalitáskonfliktusnál még van lehetőségem minden irányú elkötelezettségem, időben eltolt megélésére, vagy a konfliktus feloldására, átgondolására.

A helyzet igazán komollyá a meghasadt lojalitás eseteiben válik, amikor elkötelezettségeim egyik részének megélése lehetetlenné válik, esetleg tiltott lesz. Ilyen a ma már inkább csak irodalmi példákban megtalálható kitagadás esete, vagy az érzelmi leválásnak, az angol eredetiben cut offnak hívott kapcsolat véglegesnek tekintett megszakítása. Leggyakrabban válás kapcsán találkozunk vele: szüleim válása során érzem, hogy egyikőjüknek fájdalmas, ha a másikkal jól érzem magam, indulatuk eszkalálódik és feloldatlan marad, így számomra a továbbiakban tilos lesz a lojalitás kifejezése.

„Semmirekellő apád elhagyott bennünket, minden férfi egy sertés, nem is beszélünk róluk”. „Anyád egy ilyenmegolyan, ő nem része többé az életünknek”. Létrejön a helyzet, hogy egyikőjükkel nem is találkozhatok, sőt még a rá gondolás is feszültséget kelt bennem. A tiltás gyakran nem is tudatos szinten, kimondva zajlik, egyszerűen érezni lehet a kapcsolat terében. „Ha apuról ejtek szót, anyunak könnybe lábad a szeme.” „Találtam régi képeket a szüleimről, apu kidobta őket”. Mivel minden gyermek alapvető igénye, hogy mindkét – akár nem ismert – szülője és rajtuk keresztül származási családja iránt lojális legyen, ez a tiltás vagy akadály rendkívül feszültségkeltő, fájdalmas, traumatikus lehet. Feloldásának egyik útja a láthatatlan lojalitás, amikor a letiltott irány rejtett utakon mégis megvalósul. Identitásom része lesz, megtalálom a megélés lehetőségét hivatásban, hobbiban, rá szánt időben. Gyakran nincs is tudatos információnk, mégis megtaláljuk az összekapcsolódás lehetőségét a letiltott részünkkel. „Apánk lelépett. Cseperedvén megtetszett nekem a foci, nyúztam anyámat, hadd járjak edzésre, vegyen nekem csukát meg bőrt. Anyám elsápadva igyekezett rábeszélni bármi másra, én mégis ragaszkodtam. Jóval később mondta edzőbá’, hogy Fater is nagy focis volt.” „Családom egy részével nem tartottuk a kapcsolatot, szüleim szóba se álltak egyikőjük szüleivel és testvéreivel, valami régi örökség feletti vita kapcsán. Mikor gyerekeim nagyobbak lettek, elkezdtem kötni. Szerettem, ahogy kezem között életre kel a fonal. Nővérem mondta később, hogy nagyi és az összes nő azon az ágon, akiről nem is tudtunk, mind kötöttek.”

Böszörményi-Nagy Iván (1920-2007)

Böszörményi-Nagy Iván (1920-2007)

S akinek mindezt köszönhetjük

Idén száz éve született az egyetlen magyar alapítású családterápiás irányzat megalkotója, Böszörményi-Nagy Iván. Jelentőségét emeli, hogy a családokkal való lélektani segítő munka ma ismert és elfogadott, bő tucatnyi iskolája közül mindössze három kötődik Európához, míg egy az angolszász-maori Óceániához, az összes többi az Amerikai Egyesült Államokhoz kapcsolódik. Munkássága Amerikában, Nyugat-Európában és természetesen a Kárpát-medence magyar ajkú szakemberei között meghatározó a kapcsolatokról, családi életről való gondolkodás során.

Böszörményi sírja a Dunántúlon, Pápa és Sárvár között lévő Külsővaton található – egy bakonyi vagy kemenesalji kirándulás során érdemes útba ejteni. Ide valósi származási családja. Felmenői között több generáción át magas rangú bírókat, a Monarchiához majd a Horthy-rendszerhez lojális tisztségviselőket találunk. Innen is fakadhat Böszörményi érdeklődése az igazságosság iránt – ő ennek forrását nem a jogban, hanem a kapcsolatokban kereste. Ebből fakad az is, hogy miután 1946-ban elvégezte az orvosegyetemet Budapesten, két évre rá Ausztriába majd az Egyesült Államokba távozott, érezvén, hogy úgynevezett „úri keresztény” család sarjaként a kommunista hatalomátvétel után nem sok jóra számíthat. Munkásságát Amerikában, pszichiáter professzorként teljesítette be. A rendszerváltás után gyakran látogatott haza, elméletének egyik sarokpontját a Magyar Családterápiás Egyesület 2000-ben Szegeden tartott Vándorgyűlésén jelentette be. Idén az emlékét ápoló Egyesület Böszörményi-Nagy rokonaival együtt budapesti emlékkonferenciát tervezett, amit végül a COVID kapcsán 2021. április 16-18 közé halasztunk.

A szerző kiképző család-pszichoterapeuta, az MCC Pszichológia Iskolájának és Család Műhelyének vezetője.

Borítókép: Fortepan /  Kőszegi Anna