Olvasási idő: 12 perc

Gondolatok a koronavírus-szkepticizmushoz Németországból hazatérve. Kiss Dávid írása.

„Nem kell social distancing, Jézus is a közelségével gyógyított” – hangzott el 2020. december 11-én, pénteken délután a drezdai Altmarkton egy karácsonyfa tövében tartott, adventi ünnepségen a szónok szájából.A 30-40 résztvevő közül a mondatot néhányan meg is tapsolták. 2020 utolsó heteiben Németország legfertőzöttebb körzeteinek listáján az első 2-6 helyet szászországi körzetek töltik be bár a főváros, Drezda nincs közöttük.

A német nyelvterületen – Dél-Tiroltól egészen a dán határig – aktív Querdenken-mozgalom (magyarul körülbelül Eredetien Gondolkodni) Drezdában működő 351-es számot viselő csoportja másnapra egy koronavírus-intézkedések elleni tüntetést szervezett, amelyre hivatalosan 4.000 résztvevőt vártak. A hatóságok azonban a gyülekezést pont ezen intézkedésekre hivatkozva betiltották – érthetően további frusztrációt generálva az „alkotmányos jogaik visszaállításáért küzdő” koronavírus-szkeptikusok/„realisták”/tagadók számára. A döntést végül közel 2 ezer kivezényelt rendőr és készenléti rendőr tudta érvényre juttatni. A fővárosban aznap 72 embert vettek ideiglenesen őrizetbe, és 296 szabálysértési eljárást kezdeményeztek. A tüntetés elmaradt, a rendőri intézkedésektől nyomott hangulatban csak 30 Querdenker tudott álcázva összegyűlni a Frauenkirche előtt gyertyákkal kezükben, Stille Nacht-ot és egyéb meghitt, békés karácsonyi dalokat énekelve.

A Magyarországon sem ismeretlen, de eddig elsősorban szervezetlenül, esetleg pár tízezres, sokszor zárt vagy rejtett Facebook-csoportokban maradt jelenség ezzel természetesen közel sem lett megoldva. A probléma abban gyökerezik, hogy a számszerűen jelentékeny koronavírus-szkeptikusok egy tényszerűen igaz premisszából (a SARS-CoV-2 patogenitása, a fertőzés lefolyásának súlyossága nagyjából megegyezik az influenzavírusok patogenitásával) olyan világképet alakítottak ki maguknak, amely a többségben és egyben hatalmon lévő másik oldal tényszerűen szintén igaz premisszáján (a SARS-CoV-2 jóval veszélyesebb a társadalomra, mint az influenzavírusok) alapuló világképével magasabb szintű természettudományos ismeretek hiányában annyira összeegyeztethetetlennek tűnik, hogy a két csoport közti társadalmi „párbeszéd” többnyire megreked a „te vagy a hülye” szintjén.

Természetesen mindkét oldalon léteznek nagyon durva teóriákat valló társaságok, például, akik azt hiszik, hogy a maszkhordás kötelezővé tétele a társadalom rabszolgásítása előtti egyik utolsó, szimbolikus teszt a háttérhatalom részéről, vagy akik úgy gondolják, hogy a koronavírust szándékosan alkották meg katonai célokból. Bár az ő gondolatmenetük központi eleme is jellemzően az, hogy arányosnak tartják-e a járványvédelmi intézkedéseket, én most elsősorban mégis a többségben lévő mérsékeltekről írok.

A két világ közti híd alapját egyébként az jelenthetné, ha a következő virológiai tény mindkét részét befogadná mindkét tábor: bár a koronavírus valóban hasonló intenzitással betegít meg egy embert, mint némely influenzavírus, utóbbival szemben a társadalom 65-70%-a már immunis (be van oltva, vagy szervezete korábban már találkozott az adott évben terjedő influenzavírussal), előbbivel szemben viszont csaknem senki (az immunitás nem egyezik meg azzal, ha egy fertőzött nem produkál tüneteket). Ennek eredményeképpen egy influenzajárvány fertőzöttjeinek száma csak töredéke annak, mint amennyien a koronavírusban enyhén, súlyosan és végzetesen megbetegedhetnek (lényegesen kevesebb, mint a harmada, mivel az immunis 65-70% a terjesztésben sem vesz részt). És igen, már egy influenzajárványban is jellemzően megtelnek a kórházak. A COVID-halottak számának más járványokkal való összevetése pedig emiatt leginkább a korlátozások hatékonyságát jellemzi.

Most értelmezzük a járványügyi intézkedéseket a fenti két helyes, de nem teljes premisszával külön-külön. Ezek Európa-szerte jellemzően ugyanazon néhány elemet tartalmazzák a szociális érintkezések számának csökkentése érdekében: utazási korlátozások, a turizmus és a vendéglátóipar tudatos visszaszorítása; rendezvények, baráti és családi összejövetelek korlátozása, megnehezítése; minél több munka és az oktatás online térbe történő áthelyezése stb. Ha aköré építjük gondolkodásunkat, hogy a koronavírus jóval veszélyesebb a társadalomra, mint egy influenza, akkor, ha következetesek vagyunk, alapjaiban egyetértünk az intézkedésekkel, legfeljebb a konkrétumokkal és a kivitelezés módjával nem egészen.

Ha csak a másik premisszát helyezzük középpontba, miszerint a koronavírus lefolyását tekintve egy nagyjából ugyanolyan betegség, mint amin minden évben átesik a társadalom, akkor következetesen gondolkodva alapjaiban utasítjuk el az olyan járványügyi intézkedéseket, amelyek túlmutatnak egy influenzaszezonban hozottakkal. Magunknak azonban igyekszünk megmagyarázni, hogy ennek ellenére miért vezetett be a hatalom mégis aránytalanul szigorú korlátozásokat. Gondolatunk itt alapvetően két irányba mehet: a kormányzat és a hatalmon lévő elit vagy inkompetens, vagy gonosz (esetleg mindkettő). Inkompetens, ha tudatlansága miatt nem képes arányos intézkedéseket hozni, gonosz, ha szándékosan juttatja csődbe vállalatok ezreit, illetve korlátozza például a szabad mozgáshoz való alapvető emberi jogunkat járványra hivatkozva.

Bármelyiket is gondoljuk a kettő közül, egy demokráciában a felelős állampolgárnak ez ellen tennie kell valamit, és ehhez normális körülmények között számtalan eszköz rendelkezésére is állna: elsősorban gyülekezhetne és véleményt nyilváníthatna. Offline azonban nem gyülekezhet, mert ez meg van tiltva. Online elvileg nincs megtiltva, a gyakorlatban azonban a Facebook időnként letörli az erre létrejött csoportokat és oldalakat, mert „emberi életeket veszélyeztető »álhíreket« terjesztenek” – vagy valami hasonló indokkal. A gyakorlatban véleményt sem nagyon nyilváníthat legális keretek között, mert offline erre jogilag szintén erősen korlátozottak a lehetőségei, a Facebookon és a hozzá tartozó közösségi hálókon pedig néha letörlik a bejegyzését vagy akár az egész profilját, mert „veszélyes álhíreket” terjeszt. Vagy éjszaka „elviszik a rendőrök". Ezenkívül lépten-nyomon maszkot hordó emberekkel találkozik, akik jellemzően maguk sem igazán tudják megindokolni, hogy miért hordják a „szájkosarat” – „mert ez a szabály”/„mert a koronavírus súlyosabb, mint egy influenza”/stb. Ezek mind megerősítik gondolatát, hogy a kormányzattal valami nem stimmel, emiatt és a Facebook által alkalmazott kis mértékű cenzúra miatt pedig a hasonlóan gondolkodó társaival való kapcsolattartását lassan áthelyezi rejtett csoportokba vagy a teljesen cenzúrázatlan Telegramra, ahol fokozatosan meggyőződéssé érlelődik azon képzete, hogy a tömeggel szemben ő és hasonlóan gondolkodó társai rendelkeznek a „helyes világnézettel”.

Következtetés a cenzúra és az alapvető emberi jogok korlátozásából: „a kormányzat és az elit nem inkompetens, hanem gonosz”. Felvillannak a kommunizmus legsötétebb időszakai, az éjszaka megálló fekete autó, esetleg a totális államokról középiskolában felületesen tanultak foszlányai. A Harmadik Birodalom. „Meg kell döntenünk az elnyomó hatalmat, az agymosást, és vissza kell állítanunk az emberi és alkotmányos jogainkat! Mi békésen kezdtük, ők fegyveres rendőrök (a »karhatalom«) bevetésével válaszoltak.”

Amíg csak egy valamivel több, mint 10.000 fős központi és ennek megyei alcsoportjaiban szerveződik valódi vezetők nélküli autós blokád a politikai rendszer leváltására Facebookon, addig nem súlyos a probléma.

Ha néhány hónap alatt egy 4 országban jelenlévő, sok száz alcsoporttal és vezetőkkel is rendelkező mozgalom (Querdenken) tud kialakulni, amely betiltott tüntetéseire is olykor legalább 38.000 embert tud utcára vinni, és amely mögé támogatólag a szövetségi parlament harmadik legerősebb, a politikai mainstreamből mégis megalakulása óta kirekesztett pártja (AfD) és több szakmai vagy szakmainak tűnő szervezet (jogászok, orvosok, tudósok) is beáll, az már jelez valamit.

Súlyosságát tünetként jól mutatja az a kiragadott eset is, amikor december 12-én Drezdában mintegy 1.960 rendőr volt szükséges egy 4.000 fősre tervezett (bár nagyobb létszámúra valószínűsített) tüntetés betiltásához. A Querdenken szervezettségéről egyébként sok mindent elárul, hogy miután én, a szerző is csatlakoztam egy félezer fős helyi Telegram-csoportjukhoz, rögtön kaptam egy névre szóló, 9 hasznos linket is tartalmazó üdvözlőcsomagot, hogy könnyen be tudjak illeszkedni a szervezet munkájába.

A magát a nácik által szórólapterjesztésért kivégzett Sophie Schollhoz hasonlító és a karlendítéssel egybekötve szarkasztikusan „Heil, Spritze!”-t kiáltó (Spritze = oltóanyag, oltás) Querdenkerek szintén csak kiragadott tünetek, viszont jól mutatják, hogy a sokszor koronavírus-szkeptikusnak bélyegzett tüntetők számára egészen másról szólnak ezek a megmozdulások, mint amit a másik oldal gyakran felületesen csak ostobaságnak, ignoranciának, extremizmusnak/neonácizmusnak, egoizmusnak („kényelmetlen a maszk”) tekint. A szerintük elcsorbított demokratikus rendszert, az alkotmányos és alapvető emberi jogokat szeretnék visszaállítani. Megszüntetni a népbutítást és az elnyomást. Megbuktatni a kormányzatot, amely ezt okozza. Legalábbis így élik meg. És igazuk van? A saját – igaz premissza körül következetesen kialakított – világukban igen. A valóság szempontjából lényegesebb, és a másik premisszát inkorporálni képes „a COVID-19 jóval veszélyesebb a társadalomra, mint az influenzavírusok”-központú többségi gondolkodás szerint nyilvánvalóan nincs.

A társadalom intézményrendszerének tudnia kellene csillapítani az ekkora súlyú nézeteltéréseket. Európa viszont nem erre rendezkedett be. Európa szereti a kormányzással kapcsolatos fontos kérdéseket a társadalomra bízni. Ehhez azonban idő kell: a társadalomnak (jellemzően hosszan tartó) párbeszédet kell folytatnia az adott kérdésről, majd a kialakított véleményt vissza kell csatornázni a kormányhoz, a döntést meg kell valósítani, végül pedig a kisebbséggel el kell fogadtatni a többség véleményét – sematikusan leírva. Egy koronavírus-válságban erre a folyamatra kétségkívül nincs elegendő idő, ezért az európai kormányok pragmatikus megfontolásokból a társadalmat a válságkezelés döntéshozatalából többnyire kizárták, illetve tavaszi ijedtségükre alapoztak, és Svédországot leszámítva elkötelezték magukat a kínai lezárásos modell egy enyhített, kivételekkel teleaggatott változata mellett.

A társadalmi párbeszéd a járványkezeléssel kapcsolatban utólag, a döntés után indult el. Egy következő választás után is hatalmon maradni akaró kormánynak ilyenkor az lenne a dolga, hogy az elhúzódó válsághelyzet ellenére is megértesse a társadalommal, hogy miért az volt a legjobb döntés, amit hozott, és miért hozhatta meg ilyen módon. Irányítania kellene a társadalmi párbeszédet a saját, szakértői narratívája felé. Erre azonban Európában kevés helyen megfelelő az infrastruktúra. Ezt súlyosbítja, hogy egyébként is kevés politikus, újságíró és más véleményformáló rendelkezik szükséges orvostani (és általában természettudományos) tudással és kellően naprakész járványügyi információkkal ahhoz, hogy ő maga szakértők nélkül is valóban értse azt, amit mond, leír, vagy amiről szavaz – és a befogadók közül is csak kevesen tudják nagyon leegyszerűsített, hüvelykujjszabály-szerűen megfogalmazott összefüggéseknél jobban megérteni a COVID-19-et. Ez is segíti, hogy összeegyeztethető álláspontokból párhuzamos világok alakuljanak ki. Következményként nem értjük egymást, a véleménykisebbség pedig radikalizálódik.

A szerző az MCC Fellowship ösztöndíjasa.

Borítókép: 7aktuell/Marc Gruber