Olvasási idő: 9 perc

Hamvazószerda van, ma kezdődik a nagyböjt. Dr. Márky Ádám írása.

Ebben az időszakban a keresztény világban önként vállalunk (többek között) valami nehézséget, hogy ezáltal közelebb kerüljünk Istenhez és ennek fényében értékes cselekedeteket valósítsunk meg az életünkben.

A kontextuális viselkedéstudományokban ezt a működést hívjuk pszichológiai rugalmasságnak. Ilyenkor tudatosan megfigyeljük az éppen aktuális tapasztalatunkat: milyen érzések, gondolatok, késztetések vannak bennünk, és képesek vagyunk ezekkel összhangban vagy éppen ezek ellenére tudatosan az értékeink mentén dönteni és cselekedni. Ilyen például, amikor a bennük lévő feszültség ellenére tudunk kedvesen beszélni valakivel, nyitottan meghallgatni a másik érveit is esetleg annak ellenére, hogy úgy érzem nekem van igazam vagy éppen éhes vagyok, de úgy döntök, hogy nem eszem.

A spektrum másik oldala a pszichológiai rugalmatlanság. Ez az, amikor nem vesszük észre, hogy éppen mi zajlik bennünk és az éppen aktuális érzéseink, gondolataink határozzák meg, hogy éppen mit cselekszünk, nem pedig a választott értékeink.

Az elmúlt évtizedekben több, mint 400 randomizált kutatás bizonyítja, hogy a pszichológiai rugalmasság fejleszthető, és nagyon erősen korrelál az élet szinte minden területén a testi-lelki jólléttel. Azonban az agyunk és a XXI. századi környezet kombinációjának köszönhetően, ha nem vagyunk tudatosak könnyebben maradunk rugalmatlanok (vagy veszítjük el ezt a fajta rugalmasságunkat).

Értékek és szenvedés

Gondolkodásunk egy kétélű, ráadásul igen éles kard. Komplexitása annak köszönhető, hogy képesek vagyunk önkényesen bármit bármivel kapcsolatba állítani a környezetünkben. Bármit, bármivel, bárhogyan: gondolatokat, tárgyakat, cselekvéseket, érzéseket. Ez az ún. önkényesen alkalmazható relációs válasz (arbitrarily applicable relational response vagy AARR). Azaz ennek a képességnek köszönhetjük tulajdonképpen, hogy míg az állatok kizárólag a valóságról tudnak kommunikálni, mi képesek vagyunk történeteket kitalálni és a valóságunkon túlmutató dolgokban hinni. Úgy is mondhatjuk, hogy az állatok a világhoz kizárólag a dolgok fizikai tulajdonságai alapján tudnak viszonyulni, addig mi képesek vagyunk szimbolikus relációkra is. 

Ezért vagyunk képesek akár Istenről és a világ mélyebb értelméről gondolkodni és ezért tudunk ösztönök helyett értékek mellett is dönteni. Ennek minden előnyével és hátrányával.

Vegyük például a fájdalmat. Ha elmegyünk az edzőterembe, mert végre van időnk egy nagyot edzeni és ezek után másnap izomlázat érzünk, akkor a fájdalom – ami az állatok számára mindig negatív megerősítés, tehát menekülésre késztet - jó érzésekkel tölt el bennünket, tudva, hogy elég derekasan edzettünk. Tehát itt a fájdalomnak az a funkciója, hogy jól érezzük magunkat. Most képzeljük el, hogy hogyan reagálnánk, ha ugyanez az izomláz - ugyanazzal az intenzitással, ugyanabban a testrészünkben - egy olyan nap jelentkezne, amikor már legalább egy hete semmit nem edzettünk.

Valószínűleg feszültséggel a gyomrunkban, elkezdenénk utánanézni hogy a koronavírus szövődményes lefutásának van-e izomláz szerű tünete. Tehát az érzés, azaz a pszichológiai esemény nem változott, csak a kontextus, amiben megtörtént és ezáltal a mi viszonyunk is hozzá. Mindez azt hordozza magában, hogy képesek vagyunk arra, hogy akár a legszörnyűbb körülmények között is jól érezhessük magunkat.

Azonban ezért tudunk szenvedni, akár a tökéletes körülmények között is. Például, ha egy darab kőre azt mondja valaki, hogy ez egy átkozott kő, máris máshogy viszonyulunk hozzá. A kő ugyanaz maradt, viszont már nem a fizikai valóság alapján viszonyulsz hozzá, hanem egy önkényes reláció alapján. A mindennapokban ilyen, amikor a feszültség érzése már nem csak egy érzés, hanem valami rossz, amitől meg kell szabadulni. Vagy amikor egy “negatív” gondolat nem csak gondolat, hanem egy bűnös gondolat, amitől meg kell szabadulni ... Ilyen lehet például amikor haragot érzünk a saját gyerekeink iránt.

Ebben a helyzetben hamar megérkezik a gondolat, hogy micsoda szülők, sőt emberek vagyunk, hogy ilyen érzéseink vannak és könnyen kezdjük el okolni magunkat, azért, mert ezt éljük át. Holott a harag önmagában egy teljesen normális érzés, és amíg tudatosítjuk, hogy ez van bennünk, addig képesek vagyunk a haraggal együtt kedvesen beszélni, ha mindennek van egy haragon túlmutató, értékalapú iránya.

A gond az, hogy pont a gondolkodásunknak köszönhetően nagyon jó problémamegoldók vagyunk. Ami egyfelől remek, mert már elég kényelmes életünk van, tehát azokat a problémákat, amik őseink életét nehézzé tették (időjárás, élelemhez való hozzáférés, vadállatok támadása) mára megoldottuk, de amikor ezzel a képeséggel saját belső tapasztalatainkhoz fordulunk, abból jön a baj.

Tehát, amikor az emberi élet természetes velejáróit, a nehéz belső tapasztalatokat a külső, materiális akadályok elhárításához hasonlóan „meg akarjuk oldani”. Ezt hívják élménykerülésnek: amikor van egy belső tapasztalatom, amit valamiért el akarok kerülni. Ez lehet teljesen ösztönös vagy tudatos is. Ilyen, amikor

  • dühös vagyok és kiabálok, remélve hogy a kiabálással oldódik a belső feszültség,
  • amikor stresszes vagyok és elszívok egy cigit, remélve, hogy az kicsit megnyugtat,
  • amikor unatkozom és inkább felmegyek a közösségi oldalakra, hogy valami lekösse a figyelmem és ne kelljen együtt lennem az unalom érzésével
  • vagy amikor el kéne intézni egy fontos telefont, de inkább halogatok és még sorolhatnánk

Önmagában persze a problémamegoldással nincs gond, van, amikor jól működik. Azonban sokszor nagyon nagy az ára.

Amikor a nehéz belső tapasztalatainkat elkezdjük bűnösnek, nem normálisnak címkézni és ezeket teljesen automatikusan tesszük, akkor előbb utóbb megtanuljuk ezeket a belső tapasztalatokat inkább nem érezni, megtanulunk érzéketleníteni. Azaz megoldjuk a problémát.

Persze önmagában ez sem rossz, ezt többé-kevésbé mindannyian csináljuk, és van, hogy segít: amikor fáradtak vagyunk, de nem veszünk tudomást erről és inkább még meghallgatjuk a társunkat vagy még elmosogatunk vagy amikor megtanuljuk nem érezni a stresszt egy kemény munkahelyen, hogy el tudjuk tartani a családunkat. Azonban hajlamosak vagyunk arra, főleg, ha a körülmények mostohák, hogy ezt ne csak akkor tegyük, amikor fontos, hanem mintegy szokást, egyfolytában működtessük.

Azonban nincs mindez ingyen; ha megtanulunk nem érezni, akkor nem csak a rossz érzésektől óvjuk meg magunkat, hanem a jó érzések átélésének lehetőségétől is megfosztjuk az életünket.

Amikor főállásban mentőztem előbb-utóbb megtanultam nem érezni. Pár év alatt eljutottam oda, hogy már nem érintett meg semmilyen szörnyűség, viszont arra is rájöttem, hogy már megérinteni se tudnak felemelőbb pillanatok. Hasonló tapsztalatokról számolnak be kiégett felsővezetők vagy akár szülők, akik a sok nehézség hatására megtanultak nem érezni. Ez azonban egy fojtogató ürességet táplál az emberben és nem egy teljesen megélt élet reménye felé mutat.

Nagyböjt és a pandémia

Minden élőlény számára a három legnagyobb stresszforrás az információhiány, a bizonytalanság és a kontrollvesztés. Ezek pedig lassan egy éve az életünk állandó napi résztvevői. Nem csoda, hogy egyre nehezebben kapcsolódunk önmagunkhoz és ezáltal másokhoz is.

Nagyböjt most egy remek alkalom tudatosítani azoknak, akik hitük szerint belekezdenek, hogy egy döntés vagy fontos vagy könnyű. Ha eldöntöm, hogy nem eszem, attól még éhes leszek. Ha úgy döntök, hogy csak meghallgatom a másikat, de nem osztom az észt, akkor a frusztráció még ott lesz bennem. Ha úgy döntök, hogy nyitott maradok és megfigyelem, hogy mi van bennem, akkor nehéz érzésekkel is együtt kell lennem, viszont csak így maradhatok nyitott a valóságra és ezáltal az élet mélyebb, akár transzcendens dimenzióinak megélésére... Ha megvan az érték akkor könnyebben tudom vállalni a nehézséget.

A szerző orvos, az MCC Mindset-Pszichológia Iskola kutatótanára.

Borítókép: Ahna Ziegler / Unsplash