Olvasási idő: 10 perc

Ünnepek idején jókívánságokat küldünk egymásnak. Békés, boldog, bensőséges Karácsonyt írunk – vajon hogyan teremtjük meg ugyanezt a magunk számára? Kozma-Vízkeleti Dániel írása.

Áááá, csak a vásárlás, meg a rohanás, meg a stressz, hogy minden TÖ-KÉ-LE-TES legyen – éri kritika olykor az évvégi ünnepkör megélésének módját. Vajon miről szól akkor az ünnep, ha nem a „vásárold magad rommá” versenyről?

Ünnepeink lélektani jelentősége

Rítusaink olyan szokások, melyeket érzelmi töltettel és önmagán túlmutató jelentéssel, jelképértékkel ruházunk fel. Rítusaink az ünnepek is, ezek egy kiemelkedő formája a – bennünket hitünkhöz, hagyományunkhoz, közösségünkhöz, nemzetünkhöz kapcsoló nagy ünnepek: karácsony, újév, húsvét, pünkösd. Rítusainkat mi töltjük meg tartalommal, általunk válhatnak átélt élménnyé – vagy kiüresedett formasággá.


Tapasztaljuk, hogy az elmúlt évtizedekben kialakított életmódunkban számos rítust megfosztottunk jelentőségétől, illetve ezek hiányát részben import ünnepekkel – Valentin-nap, Halloween – igyekszünk pótolni. Az, hogy utóbbiak csak részben töltik be az ünnepek lélektani funkcióját, csak részben válnak kulturánk szerves részévé, mutatja, hogy a rítus sokrétegű, mély lélektani tartalom és jelentés nélkül csak marketingfogás.

Mi adjuk az ünnep tartalmát: az érzelmi töltetet és a tulajdonított jelentést, az önmagán túlmutató jelképes értéket. Bármikor feleleveníthetjük ezeket, vagy alkothatunk magunk számára valós rítusokat – a konzumkultúra mechanikus követése helyett.

A rítusok, így az ünnepek is számos lélektani feladatot töltenek be az egyén és a közösség életében. Strukturálják az időt: az év természetes ciklusait, a természet változásait kísérő rítusok, az időjárás változásaihoz kapcsolódó ünnepek meghatározzák és kijelölik a feladatok, a munka kereteit. Azokban a családokban, ahol iskolás gyermek vagy pedagógus szülő van, az „év” általában szeptembertől júniusig számítódik. A téli és nyári napfordulók szinte minden kultúrában kiemelt ünnepnek számítanak. A közösségek számára az ünnepek az időszámítás természetes mérföldkövei.

Segítik az átmenetet az egyik életszakaszból a másikba: életutunk mérföldköveit, a nagy előrelépéseket kitüntetett alkalmak jelzik. A ballagás, érettségi, diplomaosztó, az elsőáldozás, bérmálkozás, a konfirmáció, a bar micvó mind arra hivatottak, hogy a gyermeki sorból a felnőtt felelősségbe való átlépés nehéz útját egyengessék. Az elköteleződésről hozott nehéz döntést a leánykérés-eljegyzés-előkészületek-leánybúcsú/legénybúcsú-esküvő-lagzi legalább egy éves rítussora segít átéltté tenni. A közösség számára az ünnep a kinyilvánítás ideje: eddig gyermekként tekintettünk Bercire, most felnőtt Bertalan lett. Eddig lányként és srácként tekintettünk Valira és Kareszra, ők most egy pár – és egy külön család, akik leváltak szüleikről. Ők önállóak, lehetőségeik mellé felelősséget kaptak, szüleik pedig nem szólhatnak bele életükbe - ez utóbbi különösen nehéz életfeladatnak bizonyul. Eddig tanulóként tekintettünk Klárira meg Arnoldra, most ők egy hivatás felkent képviselői – annak művelésére jogosultsággal és ennek felelősségével. Elválasztják a jelentőségtelit a hétköznapitől, a szentet a profántól, hogy Mircea Eliade szófordulatát hasznájuk: a mindennapok rutinjából, a monotonitásból való kilépést is rítusaink hozzák.

Amikor máskor kelünk, máshogy öltözünk, máshogyan díszítjük lakásunkat és ékítjük testünket, más ételeket eszünk, más teríték kerül az asztalra, másféle zenéket hallgatunk és valahogy mi magunk is megváltozott tudatállapottal vagyunk jelen. A pihenőnap „szentsége” a világvallásokban, a hét természetes ciklusainak megteremtése és a kikapcsolódás révén mentálhigiénénk egyik alapja. A közösség számára tagjainak egészségvédelmét szolgálják a különleges alkalmak: hétvégék, vasárnapok, ünnepek.

Identitásunk, hovatartozásunk megélésének alkalmai: azokhoz tartozunk, akikkel közös ünnepeink vannak.

Azokra tekintünk családként, akiket meghívunk lányunk/fiunk diplomaosztójára, esküvőjére, és akikkel igyekszünk találkozni az ünnep alkalmával – most a korlátozások során legalább az online térben. Ahhoz a közösséghez tartozónak éljük meg magunkat, akinek az ünnepeit – egyházi, vallási, nemzeti, nemzeteken átívelő – megtartjuk, megüljük. Identitásunk egyik magva szűkebb és tágabb közösségi hovatartozásaink sora. Az ünnepek ezt figyelmünk előterébe emelik, átélhetővé teszik. A közösség számára ez a közösségépítés ideje, a közösségi identitás felelevenítése, megerősítése; a hagyományok, az összekapcsoló kincsek ápolása által. A közös történetek, dalok, mítoszok, szokások átadása révén.

Értékeink kinyilvánításának lehetőségeit adják: a szociálpszichológiai kutatások tanulsága egybevág az ősi tapasztalattal: önmagában jutalmazó erejű számunkra, ha másoknak megmutathatjuk értékeinket, azt ami nekünk fontos. Kamaszként kirakni kedvenc énekesünk, példaképünk kitűzőjét, később autónkra kirakni életstílusunk fontos értékét megjelenítő matricát, polcunkon vagy falunkon elhelyezni hitünk jelképeit, hajtókánkon hordani hovatartozásunkat kifejező emblémát, büszkén viselni az MCC-s pulóvert a közösségi alkalmakon: jól érezzük magunkat tőle. Megmutatjuk, hová tartozunk, kikhez soroljuk magunkat, kikkel közösek értékeink, szokásaink, világlátásunk elemei és: ünnepeink. Rítusaink külsőségei, az ilyenkor elvégzett cselekvések mind-mind láthatóvá teszik ország-világ előtt: így ünneplek én, ilyen értékeket vallok, ide tartozom.

A közösség számára a minták átadásának, a szerepek kiosztásának ideje a rítus, az ünnep. Ahogyan ilyenkor működik a család, a közösség, a benne felnövekvő, identitásukat építő leszármazó generációk azt építik magukba. Megláthatják mindenki értékes hozzájárulását az ünnepi hangulat megteremtéséhez. Vonzóvá válhat számukra a közösség idősebb tagjainak követése. Természetesen ez ellentétébe is fordulhat: ha olyan ünnepet ülünk, amelyet magunk sem élünk át, pusztán örömtelenül végighajszoljuk magunkat rajta, akkor a rítustalanság felé toljuk mindazokat, akikért felelősek vagyunk.

Rítusaink lefolyása

A rítusokat kutató kultúrantropológusok, például Arnold van Gennep, az ünnepek lefolyásának kultúrától függetlenül azonos mintázatait tárták fel.

Az Ünnep a felkészüléssel kezdődik. Az ünnep nem december 24-én délután négykor veszi kezdetét, amikor leáll a közösségi közlekedés. Minden ünnepnek szerves része a rákészülést lehetővé tevő időszak, ami már önmagában a hétköznapi megszokott rendből való valamely kilépéssel jár. Karácsony előtt ilyen az Advent, a gyertyagyújtással, böjttel, megváltozott istentiszteleti renddel, rorátéval. „Ha tudom, hogy négykor jössz, már háromkor ünneplőbe öltöztetem a lelkemet!” – mondja a róka a Kis hercegnek. Ezzel nem a buszjáratok fent említett leállásának időzítésére utalt, hanem a rítusokra való ráhangolódás jelentőségére.

Az Ünnep a megszokott rendből való kilépéssel, egyféle átlényegüléssel jár. Ünnepnapon más az idő, más a tér. Mások a díszek, máshogy öltözünk, mást csinálunk. Letesszük mindazt ami a hétköznap kelléke – elektronikus levelek, kütyük, munkaruha, feszítettség, zsörtölődés; és felvesszük az „ünneplőnket” mindebben. Máshogyan öltözünk, máshogy cselekszünk, máshogy gondolkodunk, máshogy állunk egymáshoz, magunkhoz.

Például, a közelgő karácsony kapcsán észrevesszük, vagy ha nehezebben megy, megkeressük, hogy ebben a bekorlátozottságban, a vírushelyzetben mi az amit LEHET, mi az amit megtehetünk. Kifejezhetjük végre szeretetünket a Gary Chapman által leírt öt szeretetnyelv MINDEGYIKÉVEL.

Nem csak ajándékok, tárgyiasult szeretet, hanem együtt töltött – valóban együtt, nem egymás mellett töltött – minőségi idővel. Érintésekkel – fenntartva most csak szoros családi kapcsolatainknak. Elismeréssel – a jót is érdemes megköszönni, az nem „alap”, nem „természetes”, érdemes megtalálni és kifejezni pozitív érzéseinket egymás felé: örömet, hálát, büszkeséget, derűt, bátorítást, elismerést, kapcsolódást. Gesztusokkal, apró figyelmességekkel, ami nekünk mindössze némi erőfeszítésbe kerül, ám szeretteink megérzik belőle hogy figyelünk rájuk, számon tartjuk szükségleteiket, fontosak nekünk, gondolunk rájuk – a legalapvetőbb lélektani kapcsolat-szükségleteink szerint.

Az ünnep a visszarendeződéssel zárul. Megesszük a bejgli maradékait, Vízkereszt táján leszedjük a fát, elpakoljuk a díszeket, kiszedjük az elemet a gyereknek vett hangosan zenélős játékből és megvigasztaljuk amiért „elromlott”, július közepén felszedjük az utolsó fenyőtűt a szőnyegből és ezzel visszatérünk a hétköznapokba, feladatainkhoz, felelősségünkhöz, hivatásunkhoz. A visszatérés szükséges ahhoz, hogy később újra méltó ünnep kezdődhessen – felkészüléssel, hangolódással, kilépéssel.

Hát, így lehet a túlélendő stresszforrásból átélt, igazi Ünnep. Rajtunk múlik? Igen. Érdemes átlényegülni? Módfelett. Nehéz? Csak az első lépések azok, utána önjavító folyamat. Együtt lehetséges? Természetesen, a család, a közösség minden tagjának értékes a hozzájárulása.

A szerző kiképző család-pszichoterapeuta, az MCC-Mindset Pszichológia Iskola és Család Műhely vezetője.

Borítókép: teso.blog