Olvasási idő: 9 perc

2020, 2006. Trump, Orbán. Tüntetések, összecsapások rendőrökkel. Miben más, miben tanulságos párhuzam? S mit árul el mindez a magyar ellenzékről? Gallai Sándor írása.

Az amerikai kongresszus épülete elleni támadást követően egy napon belül megjelent az első – kis mintás, de reprezentatív – közvéleménykutatás eredménye. A YouGov Direct felmérése szerint az eseményről értesült válaszadók 62%-a a demokráciára veszélyesnek tartotta a történteket.

A demokraták körében ez az arány 93% volt, a republikánusoknál azonban csak 27%. Ráadásul az utóbbi párttal szimpatizálók 45%-a támogatta a Capitolium elleni akciót, miközben az összes válaszoló 63%-a erősen ellenezte, 21% helyeselte a Trump-szimpatizánsok cselekedetét. A támogatottság mértéke azok körében a legmagasabb (56%), akik szerint novemberben az eredményt befolyásoló választási csalások történtek. A válaszadók 55%-a úgy vélte, hogy az eseményekért nagyban, 11% szerint valamelyest Tump elnök okolható, s ezért őt minden második véleménynyilvánító szerint azonnal el kellene távolítani a hivatalából. Biden felelősségét összességében 26% említette, ám a republikánusoknál ez a válaszolók többségét (52%-ot) jelentett. A válaszadók 45%-a, a republikánusok 85%-a szerint Trump elmozdítása helytelen lenne.

Az események elutasítottsága az amerikai és az európai politikai eliten belül viszonylag egyértelmű és széles körű, a negatív nyilatkozatok a Fehér Háztól az európai progresszívekig terjedtek, ami éles kontrasztot mutat a tavalyi erőszak figyelmen kívül hagyásával.

Miként a politikusok zöme, úgy a mainstream média is relativizálta a történteket, vagy mélyen hallgatott a Black Lives Matter (BLV) mozgalom demonstrációit kísérő erőszakról, melyről így elsősorban a közösségi médiában, részben a fősodorban lenézett Fox News-ból, a New York Postból és egyes (szélső)jobboldali honlapokról lehetett tájékozódni.

A hallgatást és a megértő hozzáállást magyarázhatta ugyan az afroamerikaiak elnyomása felett érzett bűntudat, a félelem a rasszizmus vádjától, a célokkal szimpatizálás, a békés demonstrációk védelmezése, ám ezek egyike sem lehet ok az erőszak elhallgatására, tagadására.

Egy civil jelentés szeptemberben azt állította, hogy a demonstrációk döntő többsége békésen zajlott. Az eredetileg fegyveres konfliktusok vizsgálatára létrehozott amerikai nonprofit szervezet, az ACLED adatai szerint a BLV megmozdulások több, mint 93%-án nem történtek se atrocitások, se rongálások. Mivel nem áll módunkban ellenőrizni, s bár a megjelölt – nem hivatalos – források megbízhatósága kérdéses, fogadjuk el, hogy helyesek az adataik. Az ACLED elemzése azonban azt is állítja, hogy ehhez képest sokan (egy felmérésben a válaszadók 42%-a) vélik úgy, hogy a BLM erőszakra és rongálásra bátorít, amiért az elfogult média, a politikai szélsőségek, valamint a demonstrálókat erőszakos anarchistaként minősítő Trump és magasrangú munkatársai okolhatók. Ehhez képest a BLM akciói idején a megmozdulásokat jellemzően „békés demonstrációkként” a karhatalmi fellépést pedig „rendőri erőszakként” mutatták be a főbb médiumok.

Sokan vontak párhuzamot a hazai és az amerikai politikai helyzet között mind külföldön, mind idehaza.

Többen –Obamától Tuskig , Jávor Benedektől az LMP társelnökökig– szeretnék Trump után Orbánt is eltüntetni. Az itthoni közéleti hozzászólók között van, aki szerint nálunk ez már megtörtént 2002-ben és 2006-ban, más azt írja, hogy teli vagyunk Trumpokkal, megint más pedig az amerikai elnököt és a magyar kormányfőt – nemtelen egyszerűséggel – egyaránt pszichopatává nyilvánítja. A változást követelő és kínáló hat ellenzéki párt, melyek vezetői – most vagy soha hangulatban – döntöttek közös lista és jelöltek állításáról, hat pontban rögzítette a „közös kormányzás” alapelveit. Ezek között megtalálható az „önmagával békében élő nemzet”, ami Jakab Péter szerint a társadalmi béke megteremtését és az árkok betemetését jelenti, és a „demokratikus jogállam”, ami Fekete-Győr András interpretációjában a kormány polgárok általi ellenőrzését takarja.

Az árokbetemetés volt az egyik választási szlogenje Medgyessy Péternek is 2002-ben, ám a kormányalakítást követően nem ez történt. Ellenkezőleg: emlékezhetünk Keller László közpénzügyi államtitkár munkásságára vagy – az előbb államtitkárként, majd miniszterként szolgáló Szilvásy György szerint is – a korábbi szintet meghaladó közigazgatási tisztogatásokra. Medgyessy után Gyurcsány Ferenc már retorikájában sem tartotta fontosnak az árokbetemetést, és e tekintetben semmi sem változott: tavaly augusztus 1-jén fenyegette meg Vidnyánszky Attilát „és társait”, hogy kormányváltás után „földönfutóvá” fognak válni, majd szeptember 9-én nyilatkozott arról, hogy rendszerváltásra lesz szükség, amibe nem fér bele az árkok betemetése. Egy momentumos politikus pedig egyenesen lámpavasat helyezett kilátásba a kormány politikusainak, amire a párt elnöke, Fekete-Győr András – nem csak kormánypárti személyekkel szembeni – büntetőügyek ígéretével válaszolt. Ehhez képest kötött megállapodást azzal a Gyurcsány Ferenccel, aki ugyebár nem bérből és fizetésből gazdagodott meg, és aki miniszterelnökként sem a jogállamot erősítő cselekedeteivel került fel a magyar politikatörténet lapjaira. Nem szolgálta a kormány polgárok általi ellenőrzését, amikor a gazdasági helyzetről nem kaphattunk valós képet, vagy amikor a 2006-os zavargásokról készült rendőri jelentést titkosították. Hivatalosan a mai napig nem tudhatjuk, hogy miért nem kaptak időben segítséget az ostromlókkal szemben a TV-székházat védő rendőrök, vagy hogy kik a (politikai) felelősei az október 23-i rendőri túlkapásoknak.

Amerikában a Capitolium elfoglalását követően lemondott Steven Sund, az intézmény rendőrfőnöke, Elaine Chao és Betsy DeVos közlekedési, illetve oktatási miniszter, valamint a Nemzetbiztonsági Tanács több tagja. Magyarországon 2006-ban egyetlen politikus sem távozott, a BRFK – később bíróság által elítélt – vezetőjét pedig kitüntették.

A politika és a hatalom világában nem lehet finnyáskodni, de a politikai döntéseknek mindig vannak következményei, még akkor is, ha nem feltétlenül észlelhetők azonnal. Az ellenzéki megállapodás résztvevői összefogásukkal legitimálják az önrevízióban sem jeleskedő Gyurcsány Ferencet és  – az antiszemitizmusa és cigányellenesége miatt – korábban „cordon sanitaire” mögött tartott Jobbikot. Minden politikai szereplőnek saját döntése és felelőssége, hogy hol húz vörös vonalat. Amerikában a politikai erőszak Trump végét jelenti, de a nyilvánvaló kettős mérce és az elitek képmutatása miatt a trumpizmus bázisa nem fog eltűnni. A politikai elit most egységes volt az erőszak elítélésében, de a tavaly nyári reakciója maga is fűtötte az indulatokat, s könnyen lehet, hogy Trump nyilvános politikai kivégzése, a közösségi médiában alkalmazott politikai cenzúra, és az elitellenes konzervatív szavazók iránti érzéketlenség olaj lesz a tűzre. Az elfogultság és a kettős mérce veszélyeit Tucker Carlson öntötte egyszerű szavakba a Fox News-on futó showműsorában: „A politikai erőszak politikai erőszakot szül. Ez egy vastörvény.”

Aki új lapot szeretni nyitni a magyar politikatörténetben, annak érdemes körültekintően meghúznia a vörös vonalat és megválasztania a szövetségeseit, mert nincsen „jövőbe tekintő kormányzás” a múlt bűneinek feldolgozása nélkül. Van alapja az amerikai-magyar párhuzamnak, de szerencsére sok az eltérés is.

Mindazonáltal a népharag és a politikai agresszió miatt aggódó politikusoknak és közéleti szereplőknek meg kellene érteniük a mögöttes társadalmi-politikai okokat, illene tartózkodniuk a kettős mérce alkalmazásától, és jó lenne rezonálniuk a hétköznapi emberek problémáira.

Az ellenzéki pártok e téren nagyon gyenge teljesítményt nyújtottak az elmúlt években, s ezen a deficiten az összefogásuk sem változtat. Sőt, ha a szövetség összetételét és a vezetését nézzük, akkor az is érthető, hogy az amerikai eseményekre adott ellenzéki reakcióik miért illeszkednek továbbra is a már megszokott sablonokhoz.

A szerző közgazdász-politiológus, habilitált egyetemi docens, az MCC Társadalomtudományi Iskolájának vezetője.