Olvasási idő: 7 perc

A vallások máig az emberiség többségének identitását meghatározó lelki és szellemi közegek. A köztük lévő párbeszéd megoldás lehet rengeteg problémánkra. Nagypál Szabolcs írása.

A vallási türelem és a vallásszabadság melletti elkötelezettség többek között azt jelenti, hogy az egyes vallások tudomásul veszik mint tényt és ezáltal tiszteletben tartják a fönnálló vallási különbségeket, összességében pedig az egyes társadalmaknak a vallási sokszínűségét. Eggyel tovább lépve, a vallásközi párbeszéd résztvevői egyenesen igyekeznek méltányolni és nagyra becsülni egymásban a hívő, a vallását gyakorló és a lelkiségét megélő embert. A vallási türelem lassanként – adott esetben – megértéssé és tiszteletté növekedhetik, amint egyre mélyebben megismerik a többieknek a hitét, a gyakorlatát, a célkitűzéseit, a vágyait és a reményeit. Hogy állunk most és mi a párbeszédet folytatók feladata a 21. században?

Az istenkapcsolatban élő, nyitott szemmel járó emberek előbb-utóbb észreveszik, hogy vannak anyagias emberek és vannak lelki emberek; ez utóbbiak között pedig vannak csak az egyéni önmegvalósításra törő emberek (ez ma a korszellem), és vannak a hagyományuk útján járó, vagyis vallásos emberek. E rácsodálkozás pedig akár a lelkiségi kincseknek a kölcsönös cseréjéhez is elvezethet ember és ember között, éppen úgy, mint esetleg intézményeken vagy szervezeteken keresztül.

A római katolikus teológia a hagymamodellel írja le a nagy vallások viszonyát az Egyházhoz: azok a zsidóság, az iszlám, a hinduizmus és a buddhizmus sorrendjében követik egymást, és a (római katolikus) nagypénteki szertartáson is ilyen egymásutánban imádkoznak a hívek más vallások követőiért. A fölsorolt vallások közül annyira komolyan veszi zsidóság és kereszténység összetartozását a római katolikus egyház, hogy e kétoldalú párbeszédet nem a vallásközi, hanem egyenesen az ökumenikus (felekezetközi) kapcsolatok között kezeli. Nemcsak a közelség, hanem éppenséggel a távolság is hozzájárulhat azonban ahhoz, hogy két vallás kapcsolatában viszonylag ritka legyen az elméleti és a gyakorlati viszály. A buddhizmus és a kereszténység például alapvetően más dolgokról beszél, így rendkívül kevés az ütközés, ellentét közöttük.

Akárhogyan is, a XXI. század egyik legnagyobb kihívása a vallásközi találkozás hatalmas, gazdag és gazdagító terepe. Nem szabad, hogy a (meglehetősen rossz) történelmi tapasztalatok elbátortalanítsák és eltántorítsák a hívőket a közeledéstől. Hiszen minden vallási hagyományon belül vannak olyan teológiai, bölcseleti, bölcsességi és lelkiségi tanítások, amelyek képessé teszik a követőiket a tiszteletteljes, az egymást nagyrabecsülő és az együttműködő kapcsolatoknak a kiépítésére más hagyományoknak a közösségeivel és a tagjaival. Ezen – eleddig talán csak elvétve használt – hagyományrészeknek az előhozását érdemes megkísérelni egymásnak a vallási kincsestárából.

A fokozatos és kölcsönös közeledés a találkozáson és a párbeszéden alapul (nem pedig az egyetértésen!).

A párbeszédnek az alapja minden vallásnak a joga az önmeghatározásra – vagyis, hogy nem mások, kívülállók, a többiek mondják meg, hogy ki mit vall, és hogy ki pontosan milyen. A különböző bölcsességi és a sokszínű lelkiségi hagyományoknak a megismerése, valamint a kölcsönös rácsodálkozás a mélyen rejlő párhuzamokra kulcsfontosságúvá válhatik a párbeszéd folyamatában. Érdekes, új és megrázó tapasztalat, hogy a vallás és a lelki élet, ahelyett, hogy mindig föltétlenül megosztaná a különböző vallású embereket, akár arra is vezethet, hogy közösséget építsenek ki egymással.

Az egyes vallások korunkban mindinkább úgy érzik, hogy ki kell törniük a közösségeiknek a zárt világából, gyümölcsöző hátrahagyni és maguk mögött hagyni a terméketlen ellenségeskedést, és közös célokra érdemes fordítaniuk az energiáikat: ez a közvélemény szemében nagyban fokmérője a hitelességüknek is. Hidakat építve a vallási közösségek között a párbeszéd segítséget nyújt az összefogásnak és az összhangnak (nem pedig az egységnek!) a megteremtésében, a felelősségteljes fönntartásában és az ápolásában.

Az új tudományos eredmények, megállapítások, kihívások, élethelyzetek és lehetőségek kikövetelik a vallásoktól is az erkölcsi, különösen az életerkölcsi (bioetikai) állásfoglalást. A sokszínű, plurális társadalmunkban többféle erkölcsi gondolatmenet verseng egymással: részben az életvitelben, részben véleményformálóként a közbeszédben, részben pedig döntéselőkészítőként a közéletben. A vallások e területen igen gyakran jutnak akár azonos vagy legalább is rendkívül hasonló megállapításokra, állásfoglalásokra.

A vallásközi párbeszéd a közösségük iránt elkötelezett embereknek a találkozása: nemcsak „békeidőben” folyamatosan együttműködve a társadalom gondjainak a viselésében, hanem különösen is a válságok idején, amikor a már korábban kiépített szeretetviszonyok hirtelen élettel telnek meg és fölvilágolnak. A vallásközi párbeszéd során közösen megélt tapasztalat az, hogy a vallások hitelességi terébe tartozik a kiengesztelődés, a béketeremtés, a békességszerzés önmagukban és e békességnek a kisugárzása másokra is. Aki a közösségében vagy a közösségek között is kezeli a viszályt, az segít a teremtett világban rendet teremteni, megvalósítani az isteni rendet.

A tudatosan megélt vallásközi párbeszéd egy néhány évtizedes valóság, amely nem elégszik meg a puszta együttéléssel, hanem egyre inkább megmutatkozik gyakorlati együttműködésekben (értékek, mondjuk, az életvédelem melletti kiállásban) is. A teológiai intézmények a tanításoknak az áttekintését és az esetleges párhuzamba állítását egyre komolyabban veszik. A párbeszéd legmagasabb szintjét pedig a lelkiségi találkozások jelentik, néha akár közös ünnepléssel is (ennek egyik csúcspontja az 1986-os és 2011-es assisi béketalálkozó volt).

Egy eszményibb világban, amelyben az egész emberiség túlélését komolyabban vesszük, az egyes vallások talán pontosan a békességszerzésben kezdenének el versengeni egymással?

 

A szerző az MCC Jog és Társadalom Műhelyének vezetője, egyetemi oktató, az állam- és jogtudományok, valamint a hittudomány doktora.

 

A borítókép forrása: Pope Francis walks in front of the Dome of the Rock as he visits the Al-Aqsa Mosque compound, in Jerusalem's Old City on 25 May 2014 [Handout Photo by Haim Zach-Israeli GPO / Pool - ApaImages]