Egyre divatosabb manapság a jelenkori magyar politikát összehasonlítani a Horthy Miklós kormányzásával fémjelzett időszakkal. Még ennél is gyakoribb azokat kritikus szemmel összevetni. Az egyik legfőbb bírálat, hogy a magyar konzervatívok leragadtak a 20. század elején, mintha még mindig a múltban élnének, és az akkori politikai gondolkodók, költők és írók hagyatékán ülve, azon nem látnak túl.
A jobboldalt nap mint nap azzal vádolják, hogy 2010 után szellemi gyökereit a Horthy-érában fedezte fel, s a kommunizmus és a szocializmus több évtizedes uralmát átlépve tulajdonképpen ott folytatják, ahol a második világháború előtt letették a lantot. De mégis miért jelent gondot a Várkert Bazár felújítása, a Budai Várnegyed rendbetétele, vagy a tankerületeket tömörítő központi hivatal Klebelsberg Kunóról történő elnevezése? Miért kell a Moszkva teret Széll Kálmán térre keresztelni, a régi polgári épületek pompáját és fényét visszaadni, és kastélyprogramot indítani? Egyszerűbben szólva: miért kell mindebből bármit is megőrizni?
– írja 1983-ban a cseh író, Milan Kundera. Mi, közép-európaiak viszont úgy gondoljuk, hogy a kultúra az, amely tükrözi identitásunkat, megmutatja, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk, valamint előrevetíti, hogy a jövőnk is közös. Mert a kultúra a közösség legalapvetőbb, legközpontibb eleme, amely köré tömörülünk. Ezt valaha Európa is tudta: a középkort követően, amikor a felvilágosodás megtörte a vallás egyeduralmát, a kultúra vált azzá a legmagasztosabb értékké, amely a kereszténység helyett közös európai identitást tudott adni a kontinens lakói számára. Ez a több évszázadon át tartó szellem azonban elveszett. Európa ugyanis a kultúra helyét átadta másnak: az individualizmusnak, az egoizmusnak, a globalizmusnak és még sorolhatnám azokat a „szellemi alkotásokat”, amelyek nem ismerik se az idő, se a hely, se a történelem, se az emlékezet fogalmát.
Tehát: Miért is fontos a Kossuth téren álló MTESZ-székház helyén visszaállítani az eredeti, Hültl Dezső által 1928-ban készített homlokzati terveknek megfelelő épületet? Mert a konzervatívok hisznek a kultúrának abban a magasztos értékében, amelyet a baloldal a második világháború után szisztematikusan elkezdett lerombolni, és azóta sem hajlandó az újjáépítésére. Közép-Európa, s benne Magyarország, első kézből nézhette végig ezt a folyamatot.
Felül a '60-as évek végén épült volt MTESZ székház, amelyet 2016-17 között lebontottak, hogy helyére 2019-re Hütl Dezső 1928-as terveit valósítsák meg. (Kép forrása: Architectural Revival - Facebook)
Közép-Európa a kezdetektől fogva a Nyugathoz tartozott. Budapest, Bécs, Prága mind olyan városok, ahol az élet pezsgett, a tudomány fejlődött, s az európai kultúra óriásiának számító írok és költők születtek és alkottak. A legszebb házak épültek, a legkiválóbb regények íródtak és az európai politikai gondolkodást olyan nevek határozták meg, mint Széchenyi vagy Teleki. A Nyugat kultúrájának, így identitásának szerves része volt, hogy mi történik Közép-Európában.
Régiónk egy sajátos képződmény. Egyszerre jelenti a Nyugat keleti határát és a Kelet nyugati kapuját. Földrajzilag nem behatárolható, szélei vonalzóval nem húzhatók meg, népeit pedig nem tömöríti egy politikai hatalom sem. Közép-Európa egy identitás, egy szellemi egység, amelyet a közös emlékezet és történelem, a közös sors, végezetül pedig a kultúra tart össze. A közép-európai nemzetek egy szép napon azonban arra ébredtek, hogy többé már nem részesei a Nyugatnak. Közép-Európából erőszakkal Kelet-Európa lett. Nyugat-Európa pedig olyan könnyeden engedte el a kezét, mintha sosem tartoztak volna össze. Innentől kezdve a térség országai már a szovjet blokkhoz tartoztak, ahol a megszokott polgári kultúra helyett az egységesítés, az uniformizálás és központosítás uralkodott.
Közép-Európa fájdalmasan nézte végig, ahogy a legnagyobb szellemi alkotásokat tönkreteszi a kommunista hatalom, ahogyan írókat és költőket némítanak el, az épületeket bombáznak le és a szocialista modernizmus jegyében hagyományok nélküli létesítményeket húznak fel helyükre. Majd’ fél évszázadon át élt így Közép-Európa: némaságban, kultúrától megfosztva, idegen, keleti stílusjegyeket viselve. S közben mi történt Nyugaton? A kultúrát, mint identitásképző formát lesilányították. A Nyugatot többé nem tartotta össze a közös történelem, a művészetek vagy a közös filozófiai és szellemi hagyományok. Nyugat attól nyugat, hogy nem Kelet, vagyis nem a Szovjetunió. Ez a nyugati identitás.
„Az 1918–1938 közötti időszak az utolsó Nyugat-élmény, amit a közép-európai országok átéltek. Sokkal jobban ragaszkodnak hozzá, mint történelmük bármely más korszakához” – állítja Kundera –, s teljesen jogosan. Hiszen mi, közép-európaiak nem ismerjük el azt az időszakot, amíg Kelet-Európának neveztek bennünket, nem tekintjük kultúránk részének a több évszázadon át tartó némaságot, ahogyan nem látjuk helyénvalónak azt sem, hogy a Nyugat számára nem érték többé a kultúra. Ezért ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Mert a konzervatív kultúra nem mond le Európáról. Dacára annak, hogy Európa réges-rég lemondott a kultúráról. Mert a kultúra az, ami összekovácsol, ami egyesít, és ami megtart.
Nem diktatúra épül tehát. Épületek épülnek.
A szerző politológus, az MCC akadémiai ügyekért felelős igazgatói megbízottja.
Borítókép: Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése
