Amikor Pünkösdre gondolunk, az örömre gondolunk. Pirosba öltözünk, nemcsak a keresztény szertartás vezetője, hanem sokszor az ünneplő hívek is: vékony piros sálak, piros szoknya, piros ékszerek.
A személyes szinten azt éljük meg ilyenkor, hogy egy előkészület beérett, egy befektetett munka elkezdett gyümölcsöt hozni, fölvirrad valaminek a napja. Sokunk a pünkösdi ünnepkör idején bérmálkozott, konfirmált, több hónapos hittani fölkészülés után.
Kössük ezeket az érzeteket most a kereszténység vallási lendületéhez. Mit is ünneplünk Pünkösdkor? Az igényes krisztuskövető az ünnep jelenségében rétegeket ismer föl, amelyeket külön-külön és együtt is átélni igyekszik.
Nincs vallási ünnep, amely valamiképpen föl ne venné az esztendő ütemét, az ezen a bolygón és ilyen messze a Naptól pont ennyi napból álló évnek a lüktetését, a Logoszhoz idomuló logikáját.
A Pünkösd alaprétege egy tavaszvégi-nyáreleji örömfelfakadás: amit az év átellenes részén elültettünk, amibe azóta is munkát és imádságot fektettünk, ami a sötétség és hideg idején is hordozta a reményünket, most egy csapásra teremni kezd. Nemcsak virág van többé, hanem megjelenik a gyümölcs is.
A zsidóság az egyistenhit keretébe helyezi az évnek e piros alkalmát, és hét héttel, vagyis (a húsvéti indulónapot is beleszámítva) ötven nappal az év főünnepe után (a „pünkösd” szó a görög „ötvenedik” számnévből alakul) a Noéval az egész túlélő emberiség nevében kötött szövetség ünnepére hív.
A Jézus kivégzése után egy ideig magára maradt új közösség is – amely a föltámadt Jézus mennybemenetele után átmenetileg megint egy kicsit talán tanácstalan – erre az ünnepre Jeruzsálembe gyűlik össze, valamikor Krisztus után 33 körül. Jeruzsálembe, amely városra e mai napokban megint aggódva gondolunk, összes lakosának békét, békességet, és persze igazságosságot kívánva.
A lukácsi történeti műnek a második fele, az Apostolok cselekedetei néven ismert szentírási könyv írja le a pünkösdi eseményeket, amelyek alapjaiban változtatják meg az egész Egyház öntudatát – és elterjedési sebességét. A második fejezetben található tömör eseményleíráshoz most annyi kulcsot adunk, hogy maga ez az irodalmi szöveg is egy rendkívüli módon rétegzett, más üdvtörténeti eseményekre és azok leírásaira is irodalmiasan felelő alkotás.
Jelen vannak zsidók a lakott világ minden tájáról, sőt a vallással csak rokonszenvező, nem zsidó származású ünneplők is.
A szöveg szerzője tobzódik a párhuzamokban, hasonlatokban: ahogy a zsidók megkapták a Tant, úgy a kora-keresztény közösség megkapja a Lelket. Mária ott van Jézus foganásakor, és ott van a Szentlélek leszállásakor is – ez az egyetlen hely, amikor a kereszthalál után említik őt. Ahogy a bábeli torony történetében összezavarodnak a nyelvek, úgy a pünkösdi nyelveken szóláskor a különböző népek megértik egymást, anélkül, hogy közös nyelven beszélnének.
Pünkösdkor a tanítványi mag szél zúgását érzi, olyan szélét, amely tűzbe borítja a lelküket, és az Egyház alapító ősrobbanása nyomán pillanatok alatt szétterjed a kereszténység a római birodalom minden szegletébe. Egy-két évtizeden belül az összes római nagyvárosban találunk keresztény közösségeket.
Pünkösd mindig arra fölszólítás, hogy merjünk arra érdemes ügyek mellett elköteleződni, nagy történetek lendületébe beleállni, föladatunkat hivatásként fogadni. A Szentlélek pünkösdi leszállása hivatást ad az őskeresztényeknek, a történelem keresztény értelmezésében pedig kezdetét veszi a messiási kor.
Borítókép: christthekingpriory.
