A Vitaakadémia két részes sorozatban mutatja be hazánk reformkori vitatörténetét. Kevés olyan időszak adódott a magyar történelemben, amikor a vitázás igazán központi szerephez juthatott. A reformkor kétségtelenül ilyen volt. A Vitaakadémia kiemelt fontosságúnak tartja azon időszakok vizsgálatát, melyek alatt fejlődésnek indulhatott a hazai közbeszéd.
A reformkort hagyományosan 1825-től számította a magyar történetírás. Politikai szempontból az 1825 és 1827 között ülésező rendi diéta teszi jelentőssé ezt a dátumot, melynek megnyitását követően, Széchenyi István felajánlotta birtokainak egyévi jövedelmét a Magyar Tudós Társaság, a későbbi Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Irodalomtörténeti szempontból pedig a Zalán futása című mű jelezte a nemzeti romantika korszakának elejét. Ennek ellenére, a modern történettudomány (egy jelentős része) az 1830-ban kiadott Hitel megjelenéséhez köti a reformkor kezdetét. Az időpont a vármegyékben feléledő operátum-viták kibontakozásával, a rendszeres bizottsági munkálatok újraindulását is magával hozta, immáron az „országos” bizottsági munkálatok keretei között. A reformkor és az 1830-as évek kérdéseinek megértéséhez fel kell idéznünk az előző század végén történteket. Cikksorozatunk első részében, a reformgondolatok születéséről lesz szó. Az országos bizottsági munkálatok megkezdését nem kis részben az tette lehetővé a reformkorban, hogy volt mihez visszanyúlni. Az 1830-as években már nem az alapoktól kellett elkezdeni a modernizációs javaslatok kidolgozását. A kérdés sokkal inkább az volt, hogy miként lehet felfrissíteni a korábbi, vármegyei közgyűlések által már felvázolt reformjavaslatokat, melyeket még az 1791-1792 között ülésező rendi országgyűlés rendelt el. Ezeket a reformjavaslatokat nevezték operátumoknak. A francia forradalom által kiváltott reformhangulat az 1790-es években Európa-szerte éreztette hatását. Az operátumok elkészítésében jelentős szerep jutott az ezt támogató nemesi mozgalomnak. A magyar politikai elit megosztottsága nem változtatott azon a tényen, hogy a józsefi abszolutizmus után az ország elindult a változás irányába. Tehát a későbbi, reformkori vitakultúra kibontakozása már az 1790-es években megindult. Latin, német és magyar nyelvű röpiratokban tették közzé nézeteiket a nemesek pártállástól függetlenül. A politikai viták igazi választóvonala már nem a születés vagy a vallás volt, hanem a reformokhoz való viszony. A reformok támogatása vagy elutasítása döntötte el, hogy egy adott politikus mit gondolt a rendszerről. II. József sikertelen reformévtizede (1780-1790) és a francia forradalom kitörése után, a változást támogató magyar politikai elit, ha nem is a legnevesebb képviselői által, de mégis kifejezésre juttatta azon szándékát, hogy alkalmazza a felvilágosodás politikai vívmányait. A „kalapos király” uralkodása szembement a magyar rendi alkotmányossággal és a „nép” akaratával.
A társadalmi szerződés mely a „nép” és az uralkodó között jön létre, természetesen nem a jobbágyokra, hanem a nemességre, „Werbőczy népére” vonatkozott. II. József uralkodása, még ha a reformok szellemében is zajlott, általános nemesi ellenállással kellett, hogy megbirkózzon, mert kizárta a döntéshozatalból az ország elitjeit. A felvilágosult nemesség, a császár hatalmát korlátozó, alkotmányos monarchia híve lett. Fontos azonban kiemelni, hogy a magyarországi felvilágosult nemesség és II. József reformtörekvései között nem csak az abszolutista kormányzás miatt húzódtak súlyos érdekellentétek. A császár nem magyar, hanem birodalmi reformokat kívánt véghezvinni. A francia forradalom alkotmányos sikerein felbuzdulva, már egy erősen reformpárti országgyűlés ülhetett össze a császár halála után 1790 júniusában. Közel száz éve nem volt példa rá, hogy az ország méltóságai ilyen nagy számban jelenjenek meg, köztük Zichy Károly országbíró, a reformer Batthyány Alajos vagy Széchényi Ferenc gróf. Az összehívott rendi diétát körüllengő általános politikai lelkesedés része volt az is, hogy az ország jövőjével kapcsolatos esszék sora jelent meg. Ezek közül a legismertebb a későbbi jakobinus, Hajnóczy József röpirata volt, melyben az író olyan radikális reformjavaslatokat fogalmazott meg, mint a nemesi adómentesség vagy a jobbágyok hivatalszerzési tilalmának eltörlése.
A nemesi adómentesség, a XIX. század egyik legfontosabb közjogi kérdéseként, végigkísérte a reformkor egészét, mely mellett és ellen is számos érvet hoztak fel a kortársak. A nemesi privilégiumok védelme mellett szólt, hogy csak bizonytalan alternatívák álltak rendelkezésre és sokan féltették a társadalmi stabilitást. Az adómentesség pedig a nemesség legértékesebb előjoga volt. A konzervatív álláspont szerint a nemesség megfizette az örökletes adómentességet azzal, hogy hűbéri fogadalmat tett a királynak és felesküdött az ország fegyveres védelmére. A megközelítés szerint nemesség tehát vérrel fizeti meg a számára fenntartott előjogokat. Mint látszik, a konzervatívok a hagyományos feudális megközelítéssel érveltek, mely alapján a „paraszt adózik, a nemes katonáskodik”. Széchényi Ferenc mellett más liberális reformpárti politikusok viszont felhívták a figyelmet a konzervatív érvkészlet elavultságára. A XVIII. század végére már egyszerűen nem voltak érvényesek azok a keretek, amikre a konzervatívok hivatkoztak. Az abszolutizmussal és a globális kereskedelemmel ugyanis lehetővé vált, hogy az uralkodó a nemesi zászlóaljakat mellőzve, saját reguláris hadsereget hozzon létre. A reformpárti liberálisok amellett érveltek, hogy az állam modernizációja csak központi tervezéssel valósulhat meg, melynek nélkülözhetetlen eleme a közteherviselés. A nemesi adómentesség, a reguláris hadseregek létrejöttével elvesztette legitimációját és a fejlődés kerékkötőjévé vált.
De nem csak a reformpárti politikusok támasztottak nagy elvárásokat az országgyűléssel szemben. A konzervatívok a jozefinisták felett aratott győzelem tudatában érkeztek a gyűlésre, és azzal a reménnyel, hogy vissza lehet forgatni a történelem kerekét a józsefi reformok előtti időkig. Ami bizonyos, hogy az 1791. évi X. törvény, mely minden eddiginél határozottabban mondta ki Magyarország birodalmi különállását, kikövezte az utat a jövőbeli reformok, végsősoron pedig a polgári társadalom létrejötte előtt.
A reformok megvalósításához és a politikai vitakutúra fejlődéséhez kedvező, kevésbé abszolutisztikus légkör látszott kialakulni II. Lipót trónra lépésével (1790-1792). Az új uralkodó már jártas volt a politikában, 1765 óta volt Toszkána fejedelme, ahol a felvilágosult abszolutizmus egy mintaállamát hozta létre, kivívva az európai uralkodók tiszteletét. II. Lipótot elsősorban személyisége tette alkalmassá arra, hogy kibontakoztassa a kívánt reformokat. Jelszavai az „okosság, hidegvér, idő és türelem” jól kifejezték a bátyjával, II. Józseffel szembeni eltéréseit. Lipót alatt a vitakultúra fejlődésnek indult. Ezt mutatja az uralkodó kompromisszumkéssége is, mely lehetővé tette, hogy a köznemesség kérdéseket fogalmazzon meg az ország jövőjével kapcsolatban. Hogyan lehet a kereskedelmet hatékonyan fejleszteni? Milyen közigazgatási reformok szükségesek? Igazságos-e a jelenlegi igazságszolgáltatás? Lehet és érdemes-e egy paraszt sorsán segíteni? Ezek mind olyan kardinális korszakkérdések voltak, amik nem kerülhettek volna a reformkori országgyűlések elé, ha nem készülnek el az operátumok. Az összehívott országgyűlés már nem kezdhette meg a törvényjavaslatok kidolgozását, így kilenc bizottságot állított fel, melyeknek az volt a feladata, hogy a vitás kérdésekben (pl. államigazgatás, ipar, jobbágykérdés stb.) mélyreható kutatómunkát végezzenek és állítsanak össze egy javaslatcsomagot a probléma megoldására. A tárgyköröket vizsgáló úgynevezett rendszeres bizottságok, 1791-ben kezdhették meg a munkálatokat.
Szabad királyi városok, polgárok és felvilágosult nemesek juttatták el javaslataikat a bizottságokhoz. De maguk a választmányok is sok esetben előremutató indítványokat fogalmaztak meg. Az úrbériséggel (tehát a földesurak és jobbágyok viszonyával) foglalkozó úgynevezett urbariális deputáció küldöttségébe Széchényi Ferencet is delegálták. A gróf azonban nem maradt sokáig a testület tagja. Amikor világossá vált számára, hogy nem a liberális és reformpárti törekvések fognak bekerülni a javaslatcsomagba, beadta felmondását. A delegációk ugyanis szem előtt tartották, hogy az udvar nem lesz hajlandó elfogadni túl radikális javaslatokat. A viták és a közbeszéd szintjén megjelentek a teljes átalakulásra irányuló törekvések, ezek azonban nem kerülhettek az országgyűlés elé. A nemesség praktikus érdeke sokkal inkább az volt, hogy a királyi túlkapásokat visszaszorítsa, és megerősítse korábbi kiváltságait. Minden egyéb reformjavaslat csak ezek után következhetett.
A rendszeres bizottsági munkálatok hamar megakadtak Lipót halála után. A trónra kerülő I. Ferenc császár (1792-1835) konzervatív, vallásos neveltetésénél fogva nem volt nyitott ismeretlen hatású reformkísérletekre. A francia forradalom háborúvá való szélesedése pedig meggyőzte arról, hogy a politikai liberalizációnak katasztrofális következményei lehetnek. A reformtörekvések addigi példáját Franciaország szolgáltatta. A változás iránt nyitott magyar nemességet azonban elbizonytalanította Párizs 1792-es lépése, amikor hadat üzent a Habsburg Birodalomnak. Robespierre jakobinus diktatúrája és a király, XVI. Lajos (1793. január 21-i) kivégzése pedig beütötte a szöget a magyar reformkísérletek koporsójába is. A rendszeres bizottsági munkálatok félbeszakadtak, az operátumok pedig több évtizedre feledésbe merültek. A kibontakozó világméretű franciaellenes konfliktus, mely a napóleoni háborúkban csúcsosodott ki, a Magyar Királyság erőforrásait is lekötötte. I. Ferenc császár abszolutisztikus kormányzása egészen 1825-ig késleltette a reformok kérdésének újbóli felvetését. Az általunk ismert reformkor ezt követően kezdődhetett meg.
