Nem meglepő, hogy a világot leegyszerűsítő bejegyzés nagy ellenérzéseket váltott ki sok kínaiban, ugyanakkor rávilágított a kínai modell egyik gyengeségére is – a termékenységi ráta visszaesésére, amely az elmúlt időszakban együtt járt a házasságok számának csökkenésével is. Ez utóbbi szám 2022-ben 6,8 millió volt, amely 37 éves visszatekintésben a legalacsonyabb szám. 

A népesség csökkenése és elöregedése mellett van néhány olyan jellemző, melyek miatt egyre több elemző a japán gazdaság hányattatásának megismétlődését vetíti előre Kína jelenlegi gazdasági viszonyaira. A 90-es évek Japán elveszett évtizedének tekinthető és azóta is stagnálás vagy lassú növekedés jellemzi az ország gazdaságát. Japán gazdasági problémái 1989-ben váltak nyilvánvalóvá, amikor az ingatlanpiaci buborék kipukkant és monetáris politikai lépések a gyengélkedő fogyasztói kereslet, a csökkenő és öregedő népesség miatt nem tudta megelőzni, illetve lerövidíteni a válságból való kilábalást. Az alacsony inflációs szint ekkor deflációba fordult át, és a jegybank zéró alá vitte végül a kamatszintet, amely azonban nem váltott ki sem befektetési sem pedig fogyasztási hullámot – sokkal inkább megalapozott az 1997-es thaiföldi válságnak a carry-on-trade felpörgésén keresztül, de ez már valóban egy másik történet… 

A két történet közötti hasonlóság mellett érvelők szerint a kínai és japán gazdasági modellben közös az állam által támogatott export-orientáció, a magas megtakarítási és befektetési ráta. Ugyanakkor jelentős különbségek is vannak a két  modell között. Példának okáért  Kínában  a hitelek jelentős részét az állam, illetve a regionális önkormányzatok nyújtották elsősorban az állami tulajdonban lévő vállalatok számára. Így tulajdonképpen az egyik kéz tartozik a másiknak, azaz nem a közgazdasági értelemben vett igazi adósságról beszélünk, hanem sokkal inkább egy gazdaságfejlesztési eszközről, amely egyúttal persze képes arra is, hogy mutassa a működésbeli hiányosságokat és a termelékenységi problémákat, de nem képes arra, hogy Kínát eljuttassa egy Lehman Brothers pillanatig és egy újabb világméretű pénzügyi válságot váltson ki. Kína esetében a probléma nem az adósság mérete, hanem az alkalmazott kamatpolitika. A kínai jegybank csökkenti a kamatokat, a vállalatok többsége viszont, különösen az ingatlaniparban nem reagálnak erre.  A vállalkozások csupán csökkentik hitelkitettségüket és a beáramló készpénzt nem fektetik be. A mikroszinten egyébként racionális vállalati viselkedés makroszinten nem kedvező, hiszen a befektetések elmaradása egy olyan szektorban, amely az összes kínai vállalat 32 százalékát teszi ki, érezhető kell lennie a makrogazdasági adatok romlásában. 

A másik jelentős különbség a japán modellhez képest, hogy a kínai gazdaság még mindig mutat olyan egyedi vonásokat, amelyek megreformálása jelentős lökést adhat a hazai  gazdaság növekedésének, így pl. a régiók közötti kereskedelemben meglévő akadályok megszüntetése vagy a hukou rendszer lebontása kedvező folyamatokat indíthatnak el.  (A hukou rendszerben a szociális juttatások való hozzáférés a lakhelyhez, illetve annak regisztrált státuszához kötött, ami viszont sokszor nem esik egybe a regisztrált lakhellyel, hiszen ennek megváltoztatása nagyon szigorú szabályokhoz kötött.) 

A harmadik számomra döntő különbség a két ország technológiai fejlettségében rejlik. Amikor a válság elérte Japánt vállalatai nagyon sok területen meghatározók voltak, míg ez Kína esetében nem mondható el, hiszen a technológiai fejlettségbeli különbséget a kínai vállalatok gyorsan csökkentették az elmúlt évtizedben, de még rengeteg növekedési lehetőség van bennük , sőt az extenzív növekedésnek is van tere még Kínában. Azaz a második és harmadik különbséget összegezve azt mondhatjuk, hogy Kína gazdasági fejlődése továbbra is extenzív és intenzív módon folytatódhat. 

A kínai-japán összehasonlításban korábban kiemeltük – és akkor legyen ez a negyedik különbség a két modell között – hogy a kínai bankrendszer feletti állami kontroll megakadályozza a Lehman Brothers pillanat kialakulását és hozzátehetjük azt is, hogy a jüan teljes konvertibilitásának hiánya ebben az összefüggésben legalább is pozitív hatású lehet, hiszen meggátolhatja a pénzügyi válságokra jellemző hirtelen tőkekiáramlást. A helyzet végkifejlete leginkább attól függ, hogy a szükséges reformok megszületnek-e és ha igen, akkor milyen hatékonysággal hajtják végre, így azaz az állítás, hogy Kína megismétli Japán történetét biztosan nem állja meg a helyét.