Sem az 1848-as forradalmak, sem a szovjeturalom elleni felkelések – Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában – nem vezettek sikerre, és nem hozták meg a várva várt átalakulást, ekkor azonban a kommunista blokk összeomlásával megnyílt az út a demokratizáció, a teljes szuverenitás és a piacgazdaság felé. A régió Nyugatba való (vissza)integrálódása ugyan részleges gazdasági sikereket hozott, azonban két, egymással összefüggő csapdahelyzettel is szembesítette ezeket az országokat.
Az első problémát a Nyugattól való aszimmetrikus függés jelentette, ami a tőke, a technológia importja és a kereskedelem terén jelentkezett. Bár az integráció/függés erősítése a Nyugathoz való felzárkózás korai szakaszában sikereket hozott, ma éppen ez az aszimmetria akadályozza a folyamat folytatását és a felzárkózás befejezését. Ez a helyzet egyfajta huszonkettes csapdaként is értelmezhető, amelyből való kitörést a világ többi részével való gazdasági kapcsolatok felerősítése hozhatja el.
A második csapdahelyzet az integráció és a szuverenitás iránti igény között feszülő ellentmondásban jelentkezik, ami az EU-val szembeni elégedetlenséghez vezetett a régióban és elindította a Kelet-Ázsia felé való nyitást. Ennek a stratégiai lépésnek két oka volt. Egyészt mint említettük a gazdasági integráció és az európai ellátási láncokba való beágyazottság eredményes volt a közép-európai országokban, ugyanakkor ez a beágyazottság sebezhetővé tette ezeket az országokkal szemben a gazdasági sokkokkal szemben, és egyre inkább függővé tette őket a Nyugattól. Másrészt Nyugat Európa annak csökkenő világgazdasági súlya miatt ma már egyre kevésbé képes arra, hogy a szükséges növekedési impulzusokat adja a közép-európai térségnek.
A 2008-2009-es válság kijózanító volt és keserű ébredést jelentett ezeknek az országoknak. Ez az csalódás egybeesett az euróövezet válságával, Kína gazdasági felemelkedésével és Oroszország egyre öntudatosabb külpolitikájával. Ennek eredményeképpen a régió Kelet felé fordult, ami számos esetben hivatalos stratégiák formájában is megfogalmazódott, amely a stratégai lépést nem üdvözölték mindenhol örömmel a Nyugaton. Éppen ezért 2018-2019-től egyre nagyobb nyomás kezdett nehezedni Közép-Európára azért, hogy megváltoztassa a Kelettel kapcsolatos politikáját. A nyomás az Európai Bizottság és a térségben továbbra is jelentős befolyással bíró Egyesült Államok részéről érkezett. Válaszul néhány közép-európai ország megváltoztatta külpolitikájának irányát, míg mások, így például Magyarország vagy Szerbia kitartottak e stratégia mellett. Időközben az Európai Unió is lassan megváltoztatta politikáját Kínával szemben, és mára a távol-keleti ország a korábbi stratégiai partnerből versenytárssá vált az EU szemében. Ebben az összefüggésben az a kérdés merül fel, hogy az EU ún. külpolitikai stratégiai autonómiája hogyan tartható fenn, amikor nincs saját hangja és nincsenek saját stratégiái a különböző világpolitikai kérdésekben, hanem egyszerűen csak követi az amerikai külpolitika érdekeit. Az ukrán-orosz háború világossá tette a vágyott a stratégiai autonómia nem fog megvalósulni katonai autonómia nélkül.
A mainstream gondolkodással ellentétben Kína jelentőségének értékelésében lévő különbségek nem a demokrácia különböző megközelítéseiből erednek vagy ahogy a nyugati sajtó használja a „illiberális rendszerek” megjelenéséből. A Kínához való eltérő közép-európai hozzáállás abból a vágyból fakad, hogy a Nyugattól való függőségtől ezek az ország szívesen megszabadulnának. A gazdasági és politikai szuverenitásuk erősítése érdekében ezek a kormányok, különösen a magyar és lengyel a következő lépéseket tették/teszik: a nemzeti tőke koncentrációjának felgyorsítása; a nemzeti érdekeket valóban képviselő szakszervezetek, kereskedelmi kamarák megerősítése; a nemzeti kézben lévő bankok támogatása részben államosítással és részben a nemzeti tulajdonosok előnyben részesítésével; az infrastruktúra állami tulajdonban tartása és modernizálása hosszú távú nemzeti érdekek alapján, nem pedig a multinacionális vállalatok üzleti érdekei mentén; a kereskedelmi és befektetési kapcsolatok diverzifikálása; a külső finanszírozásra való függőség csökkentése a hazai kötvényvásárlókra való nagyobb támaszkodással és az állami adósság csökkentésével stb.
Az is érdemes megérteni, hogy a közép-európai gazdasági függés lazítása nem „win-win” szituáció, hiszen a Közép-Európában működő nyugati multinacionális vállalatok ebben a folyamat inkább veszítenek, mint nyernek. Ennek két oka is van, a térségben megjelenő ázsiai cégek rontják a nyugati vállalatok piaci helyzetét, de ennél még fontosabb, hogy ezt a folyamatot csak olyan államok kényszeríthetik ki, amelyek a korábbinál hatékonyabb bürokráciával rendelkeznek és képesek fellépni a nyugati multinacionális vállalatok extra nyeresége ellen, illetve hajlandóak a nemzeti gazdasági érdekeket előtérbe állítani. Míg a 2008-2009 előtti időszakban a legtöbb közép-európai kormány a nyugati vállalatokat szolgálta ki, ma a keleti nyitással versenyhelyzetet teremt. Nem meglepő, hogy a nyugat-európai politikai és gazdasági elit nem üdvözli ezeket a közép-európai változásokat, hiszen ezek ellentétesek üzleti, külpolitikai érdekeikkel.
Nyilvánvalóan az ukrán háború sok szempontból fordulópont, mert a háború visszahozta az Egyesült Államokat Európába. Tehát minden nagyhatatom jelen van most Közép-Európában – Németország, Kína, Oroszország és az Egyesült Államok – és az úgynevezett „Nagy Játékot” játszák, ami a régiót a káosz szélére sodorja. Ez a könyv a nagyhatalmak „Nagy Játékát” mutatja be Közép-Európában, úgy, hogy elsődlegesen a térséget jellemző gazdasági sajátosságokat és az abból fakadó geopolitikai kényszerűségeket vizsgálja. A régió országai valószínűleg nem lesznek a folyamat győztesei, csak akkor kerülhetnek ki kisebb vesztességekkel ebből a helyzetből, ha határozottan védelmezik saját nemzeti érdekeiket.
