Minden ember Isten képmása, egyenlően. Ez az Isten előtti egyenlőségünk és az emberi méltóságunk alapja. De van egy szent, aki még Krisztus képmása is: ő Assisi Szent Ferenc, születési nevén Giovanni (később: Francesco) di Bernardone. Francesco életcéljául tűzte ki, hogy minél jobban kiábrázolja Krisztust, a Krisztus követésének (vagy utánzásának) lelkiségi irányzata szerint (imitatio Christi).

Az Egyház több mint kétezer éves történetén végigtekintve nincs még egy olyan ember, aki ennyire Krisztus-arcú volna: életművében a keresztény hit újfajta magaslatokat ér el. Jézus Krisztus életének minden mozzanata foglalkoztatta a ferences rend megalapítóját, így a világra születése is. Ennek megfelelően, az egyik hozzájárulása a nyugati keresztény liturgiához, ünnepléshez a betlehemi jászol megjelenítésének hagyománya.

A Karácsony az egyházi év második legjelentősebb ünnepe. Nem független az esztendő ritmusában, ütemében a Húsvéttól. Bár a Húsvét egy mozgóünnep, minden évben máskor tartjuk, egy hagyomány szerint Jézust pontosan a naptári év azon napján feszítették keresztre, amikor annak idején megfogant: március 25-én. És a foganást kilenc hónap választja el a megszületéstől.

A halála előtt három évvel az ekkor is még nagyon fiatal Ferenc éppen egy sziklabarlangban lakott, mert – noha a szokatlan, újszerű szerzetesrendjének szabályzatát, reguláját éppen jóváhagyta a pápa – kikerült a saját szerzetesközösségének vezetéséből.

A rendjének szokatlanságát az adta, hogy igencsak másként viszonyult a földi javakhoz, mint általában az emberek, és különösen az egyházi személyek. A krisztusi szegénység gyökeresen bátor megélésével – alapvetése szerint az Istennek szentelt közösséget koldulásból kell fönntartani – egy tartós alakban igen nehezen megvalósítható eszményt hagyott a lelki utódjaira. A ferences rend története a szigorú szabályok szó szerinti és képletesebb értelmezésének és megélésének küzdelmeiből áll.

1223 karácsonyán Ferenc a barlangja elé hívta Greccio lakóit, és élőszereplőkkel megjelenítették a Megváltó megszületését. Az élőszereplők köre olyan tág volt, hogy közéjük tartozott az ökör és a szamár is. Rieti tartomány a Szentföldre emlékeztette Ferencet, ahová korábban maga is elzarándokolt. A betlehem tehát egy benső zarándoklat, anélkül, hogy kimozdulnánk szülőhelyünkről.

A nap, amikor Isten emberré lesz és a lehető legszorosabb sorsközösséget vállalja élővilágának egyik fajával, az emberrel, az egész teremtett világ ünnepe, és valamiképpen a világ újjáteremtését jelenti. Istennek van egy kibontakozó üzenete az emberiség számára, és ez az üzenet a világra születéssel egy teljesen új szakaszba lép.

Ferenc a vallásközi párbeszédnek is központi alakja – elég megemlíteni, hogy a keresztesháborúk tetőpontján fegyvertelenül ellátogatott az egyiptomi kalifához is. Fontos volt tehát a számára, hogy jelképekkel a zsidókat és a muszlimokat is megjelenítse a betlehemi jászolnál. Hiszen Jézus Krisztus az egész világ megváltója, nemcsak a keresztényeké.

Ferenc a teremtésvédelmi gondolkodásnak is előfutára. Az élettörténetei, legendái szerint nemcsak az embereknek mondott szentbeszédet, hirdette az örömhírt, hanem az állatoknak is: a madarakkal kezdte, de küldetését fokozatosan kiterjesztette a többi állatra is. A betlehemi jászolnál elsősorban az ökör és a szamár képviseli az állatvilágot, valamint a pásztorok juhai. Krisztus második eljövetele nemcsak az emberiség megújulását hozza majd el, hanem az egész teremtett világét, benne minden élőlénnyel.

A Paradicsomot a Közép-Keleten mindig kertként írják le, ábrázolják. A csillaggal viszont kilépünk a Föld bolygó életközegéből, és föltárul a világegyetemes tágasság is. A létrendi alá-fölérendeltség további szereplője még a mennyből az angyal, és természetesen a Szentháromság különféle megjelenítései, például a galamb.

A betlehemi jászol a döntő világtörténelmi pillanatot (hiszen a hatástörténetéhez elég annyi, hogy jelenleg a bolygó népességének egyharmada krisztushívő) a maga kendőzetlen egyszerűségében, alázatában ábrázolja. Az emberi élet alapfölszerelését látjuk a betlehemben: család, szülők, hajlék, jászol, harapnivaló, tűz, szomszédok, ajándék. Az igazán meglepő elem a három napkeleti bölcs megjelenése (a XIII. századra már tudjuk, hogy a nevük Gáspár, Menyhért és Boldizsár), akiknél szintén előkerül a vallásközi szempont: az esemény ugyanis szemmel láthatólag nemcsak a szemita, egyistenhívő vallások számára jelentős.

Az év legsötétebb napján, a tél hidegében és napfénytelenségében egy istállóban földereng a fény, amely néhány évszázad alatt elárasztja a világot, és új civilizációt teremt. A béke, a remény, a vigasz, a szeretet, az élet, a testvériség sarokpontja ez, amely ábrázolásért kiált.

Amikor falvainkban, városainkban, templomainkban betlehemet állítunk, a karácsonyi örömünnep megrendítő erejét jelenítjük meg a közösségeinkben. Az egyszerű körülmények, amelyeket ábrázolunk, igen összetett jelentésrétegeket, jelképrendszereket rejtenek és hoznak elénk. A betlehem alakjainak szemlélésekor pedig ki-ki olyan mélyre áshat a születés eseményeinek átélésében, amilyen mélyre csak akar.