Magyarország számára a Kínával való együttműködés elsődlegesen a gazdaságról szól. Azért, hogy jobban megértsük ezt a helyzetet, érdemes visszalépni egy kicsit az időben. Az 1990-es évek gazdasági és politikai átalakulása a gazdaság modernizációját jelentette, az országban megjelentek a nyugati cégek, amelyek tőkét, technológiát hoztak magukkal és sok munkahelyet teremtettek. E folyamat révén a magyar gazdaság visszaintegrálódott a világgazdaságba, ugyanakkor erős egyoldalú függés is jött létre, amely egyébként az évszázadokon keresztül jellemző, számunkra előnytelen munkamegosztás felelevenedését hozta magával. A 2008-2009-es válság ébresztő volt ebben a tekintetben és rávilágított, hogy ezen az egyoldalú függésen lazítani kell.

Nyilván a magyar gazdaság helye Európában van, és ez nem fog változni, de sok olyan európai gazdaságot találunk, amelynek kereskedelmi, befektetési vagy éppen technológiai transzfer-csatornái jóval diverzifikáltabbak, árnyaltabbak, mint a magyaré. A több lábon állás szempontja mellett érdemes még hozzáadni, hogy Nyugat-Európa relatív világgazdasági súlya csökken, és feltehetően csökkeni fog a következő évtizedekben, ami persze nem azt jelenti, hogy a Nyugat nem lesz fejlett öt vagy tíz év múlva, hanem csak azt, hogy a magyar gazdaság számára fontos növekedési impulzusok keleti irányból jönnek majd inkább. 

Az előbb említett diverzifikációt szolgálja az észak-dél konnektivitás fejlesztése, így ideértve a Budapest-Belgrád vasút építését is. Az elmúlt időszakban bejelentett kínai befektetések is a gazdaság modernizációját jelentik, ebben a konkrét esetben a magyarországi autóipar versenyképességének fenntartását. Kevesen értik meg, hogy ezek a befektetések nemcsak újat jelentenek, hanem a korábbiak megtartását is, hiszen a technológiailag radikálisan átalakuló autóiparban az elektromos autók gyártáshoz szükséges technológia és gyártó kapacitások megteremtése szükséges lépés.

E befektetésekkel kapcsolatos kritikák egyike, hogy a magyar hozzáadott érték alacsony és ezért nem célszerű ilyen beruházásokra koncentrálni. A kritikával két problémát látok. Egyrészt a hazai hozzáadott érték nem egy állandó, hanem egy változó, mely növekedhet eredményes gazdaságpolitika lépések hatására, azaz csak rajtunk múlik, hogy az adott beruházás sikeres tud lenni vagy sem, mint ahogy megtörtént az Audi, a Suzuki vagy a Mercedes esetében is. Másrészt hasonló kritikát nem szoktunk hallani bejövő német, osztrák vagy holland beruházás esetében, ezért az ilyen jellegű megszólalások inkább a kettős mérce kategóriájába tartoznak.

További kritika a munkaerő hiánya. Egy piacgazdaságban olyat nem lehet állítani, hogy nem találunk elég embert a munkára, legfeljebb csak olyat, hogy nem lehetséges feltölteni a sorokat az adott bérszint mellett. Ha a kínai beruházások egyik hatása, hogy megemeli a bérszintet, akkor sokat nem vétettünk. S végül még egy kritika a környezetvédelmi aggályokat illeti. Azt gondolom, hogy erről már sokat írtak, talán csak annyit tennék hozzá, hogy ha a CATL technológiája megfelelt Németországban, akkor valószínűleg meg fog felelni az előírásoknak. 

Érdemes néhány szót szólni az együttműködés külpolitikai vetületéről is. Az elmúlt években egyre világosabbá vált, hogy sem az amerikai, sem a nyugat-európai külpolitikai gondolkodás nem szakított a demokrácia-exporttal és az arra irányuló külpolitikai lépések szisztematikus gyakorlásával. E logikán belül a szövetségesektől elvárt dolognak tűnik e külpolitika követése, ebben az esetben a Kínával való keményebb hangnem megütése. Ezt az utat követi pl. Csehország és a balti államok. Magyarországnak azonban a következő elvi és gyakorlati okok miatt nem érdemes követni ezt az utat:

(1) A független külpolitika követése minden szuverén országnak a legfontosabb, e nélkül nincs szuverenitás.  

(2) Magyarországnak nincsen érdemi geopolitikai vitája Kínával.

(3) A magyar érdekek, mint fent kifejtettem, elsődlegesen gazdasági jellegűek.

(4) Még ha úgy is döntene Magyarország, hogy a demokrácia exportja fontosabb, mint a magyar gazdasági érdekek összessége, akkor is hiábavalónak tűnik egy 1,4 milliárd lakosú, a világ második legnagyobb gazdaságával bíró országgal szemben, ahol utoljára 1976-ban volt gazdasági visszaesés és így a rendszer belső támogatottsága erős.

(5) A kínai kapcsolatok leépítésére irányuló kérés különösen furcsának tűnik olyan nyugati országoktól, amelyek nemcsak évtizedeken keresztül kereskedtek Kínával és fektettek be ott, hanem most is igen erős gazdasági kapcsolataik vannak Kínával. 

A magyar-kínai kapcsolatrendszer értékelésében sokszor csúsztatások jelennek meg a kritikusoknál és olyan utalások, amelyek azt sejtetik, hogy a stabil kapcsolatokat a magyar kormány vélt autoriter hajlamaival lehet magyarázni. A fentiek jól mutatják, hogy a kapcsolatrendszer ideológia-mentes, a keleti nyitás nem nyugati zárást jelent, és alapvetően kölcsönös, gazdasági előnyükre épül és fenntartása a mindenkori magyar kormányok érdeke.