Az 1980-as évek gazdasági problémáira, a szerkezetváltozási kényszerre, a magas munkanélküliségre, a növekvő euroszkepticizmusra az európai integráció sikeres választ tudott adni: megvalósította az egységes piacot, az áruk, szolgáltatások, munkaerő (később személyek) és a tőke szabad áramlását. Még akkor is, ha ez az egységes piac mind a mai napig nem teljes (például a szolgáltatások terén, a munkaerő mobilitása pedig összességében alacsony az EU-n belül) az integráció talán legjelentősebb eredménye, legnagyobb sikere, jelentősen hozzájárult a tagállamok közötti kereskedelem bővüléséhez, amelynek aránya az EU-ban a legmagasabb a világ regionális integrációi közül.

Ez a lendület a 90-es évek második felétől azonban megtörni látszik. Ha egy pillantást vetünk a gazdasági növekedési adatokra (1. ábra), jól látható nemcsak Kína folyamatos felzárkózása és térnyerése, hanem az is, hogy az amerikai növekedés átlagosan lényegesen magasabb, mint ami az Európai Unióban tapasztalható.

Ha az 1995-ös szintet 100-nak tekintjük, 2020-ban Kína a gazdasági növekedés eredményeképpen 796-ot, az USA 173-at, míg az EU 142-t ért el. A 2008-2009-es és a 2020-as recesszió is súlyosabb volt az EU-ban, mint az USA-ban (Kínában pedig mindegyik évben növekedés volt), ráadásul egyes eurozóna tagországok adósságválsága miatt 2012-ben is visszaesés volt az öreg kontinensen.

1. ábra: Reál GDP-növekedés (%) az EU-ban, az USA-ban és Kínában 1996 és 2020 között

Forrás: European Commission (2021), IMF (2021)

A problémákat jól érzékeltetik a versenyképességi rangsorokban elfoglalt helyezések is. Például a svájci IMD legfrissebb, 2021-es, két hete publikált versenyképességi jelentése szerint az első tízbe mindösszesen három uniós tagország, Svédország (2.), Dánia (3.) és Hollandia (4.) került be a 27-ből, a 11-20. helyezettek között is csak öt további tagállamot találunk.

Az európai uniós intézmények már az 1990-es évek végén érzékelték a problémát és megalkották a Lisszaboni stratégiát, amelynek a célja az volt, hogy 2000 és 2010 között az Európai Uniót a világ legversenyképesebb régiójává tegye. Más korban, más országban láttunk már hasonló, túlságosan ambiciózus célkitűzést, amit nem sikerült megvalósítani, mint ahogyan a Lisszaboni stratégiát sem. Egyfelől nagyon kevés célt számszerűsítettek, nem biztosítottak a megvalósításhoz uniós forrásokat, másfelől pedig a nyitott koordináció módszere kevéssé alkalmas ilyen nagy horderejű célok megvalósítására. A sikertelen Lisszaboni stratégiát követően megszületett az Európa 2020 stratégia, ami már csak részben tekinthető versenyképességi stratégiának. Itt már számszerű célkitűzésekkel találkozhatunk, ugyanakkor van átfedés a lisszaboni stratégiával, más kérdés, hogy a 2010-re kitűzött kutatás-fejlesztési célkitűzést például 2020-ra sem sikerült megvalósítani, és hát nem a pandémia okozta recesszió miatt…

Milyen okai lehetnek ennek a lemaradásnak?

A következőkben nézzünk meg néhány lehetséges magyarázatot:

  1. A kutatás-fejlesztési kiadások és a szabadalmak alacsony szintje. Az Európai Unió 20 év alatt meg sem tudta közelíteni a GDP-arányos K+F-kiadások már 2010-re célként kitűzött 3 %-os szintjét, miközben ez az USA-ban már régóta 3% körül mozog, míg Délkelet-Ázsiában tartósan 4% körüli ez az érték. Nemcsak a kiadások mértéke számít, hanem az eredmények is. A világon bejelentett szabadalmak közel 70%-a az USA-ból, Japánból, Dél-Koreából és Indiából származott 2018-ban, míg Németország 10 %-os részesedést ért el. Fontos lenne az országhatárokon átnyúló kutatások szerepének növelése is. A K+F gyengesége a pandémia kezelésében is megmutatkozott: Franciaországban egyáltalán nem sikerült vakcinát szabadalmaztatni, míg a napokban tesztelt Curevac német vakcina hatékonysága mindösszesen 47%. A kutatás-fejlesztésnek, mind az alap- mind az alkalmazott kutatásoknak a felsőoktatásban is nagyobb szerepet kellene játszania és vonzóvá kellene tenni a fiatalok számára a kutatói pályát is.
  2. Lassú reakcióképesség. Az 1991-es, a 2001-es és a 2008-2009-es válság is az Amerikai Egyesült Államokból indult, az USA néhány hónapon belül talpra állt, ugyanakkor Európában több mint egy éves stagnálás, vagy recesszió következett be. Több tagország egyenként is lassan reagált, ugyanakkor az Európai Uniónak a válságkezelése kimondottan lassú volt. Ez egyfelől keresendő a döntéshozatal lassúságában, valamint abban, hogy az uniós költségvetésben eddig nem különítettek el válságkezelésre tartalékokat. Válság idején ráadásul több országban is automatikusan a protekcionista személet kerekedik felül.
  3. Rugalmatlan munkaerőpiacok, alacsony munkaerő-mobilitás. Több országban és ágazatban munkaerőhiány alakult ki az utóbbi években, amin egy rugalmasabb munkaerőpiaci struktúra és a tagországok közötti munkaerőáramlás (az EU-n kívülről érkező munkavállalók helyett) segíthetne. A munkaerőpiac rugalmatlanságára különösen jó példa Franciaország, ahol 35 órás a munkahét, nagyon szigorúak a munkavédelmi szabályok és 62 év a nyugdíjkorhatár.
  4.  Az Európai Unió költségvetésének még nagyobb részét kellene növekedésösztönzésre, kutatás-fejlesztésre és versenyképességnövelésre fordítani. A mezőgazdasági támogatások aránya bár csökkenő, de még mindig nagyon magas, a regionális-kohéziós forrásokon belül pedig növelni lehetne a versenyképességnövelő kiadások arányát. Önmagában a foglalkoztatás számszerű növelése még nem biztos, hogy a vállalkozások és a régiók versenyképességét is feltétlenül növeli.

Az Európai Unió relatív versenyképessége romlott az elmúlt 25 évben.

Az Uniónak és intézményeinek sokkal inkább ennek a problémának a megoldására kellene koncentrálnia most, hogy lassan maga mögött hagyhatja a válságot. Mindennek az Európai Unió jövőjéről szóló vitában is markánsabban meg kellene jelennie.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy amellett, hogy a tartós európai békéhez hozzájárult, az európai integráció elsősorban a gazdasági együttműködés elmélyítése révén lett sikeres és lehet az a jövőben is.

Borítókép: shutterstock.