Magyarország és vele együtt Budapest történetében meghatározó szerep jut a Kárpát-medence területén élő németeknek. A feljegyzések szerint az első németajkú telepesek Gizella királynéval együtt érkeztek Magyarországra, a következő évszázadok folyamán pedig többé-kevésbé állandósult a betelepülés a német nyelvterületekről. Bizonyos történelmi események - mint a tatárjárás vagy a török kiűzése - új lendületet adtak a német tartományokból érkező migrációnak, hiszen a háborúk miatt elnéptelenedett területeken a népesség pótlására volt szükség. A 17. század végén, a törökök kiűzésével indult meg az első szervezett betelepítési hullám Magyarországra, amelynek keretében a dél-német, elsősorban sváb területekről érkeztek új lakók hazánk területére. Ekkor jöttek létre a Budapestet körülölelő sváb települések, valamint innen származik a magyarországi németség általánossá váló „sváb” megnevezése is, amely rögzült a Duna-medence többi népének nyelvében is.  

A középkori Budán (vagy ahogy a németek nevezték Ofen) és Pesten (Pesth) a többi nemzetiséggel szemben sokáig számbeli fölényben voltak a német lakosok.

Ők alkották a városi kézműves és kereskedő polgárság gerincét, így jelentős szerepük volt az iparosodás és a városfejlődés kibontakozásában. A pesti németség a lakóházai és templomai a várost átszelő jelentős főutak mentén épültek fel, amely az olyan - később magyarosított - német közterület nevekben is tetten érhető, mint Waitzener Thor (Váci kapu), Serviten Gässl (Szervita utca) vagy éppen Herrn Gasse (Úri utca) elnevezés. Érdekesség, hogy a középkori városfal maradványai még ma is megtekinthetőek Budapest utcáin járva: Például a Bástya utca és a Veres Pálné utca kereszteződésénél lévő játszótéren, ahol a szomszédos ház falába beépülve látszik a régi kőfal és a lőrések is.

A német polgárság számbeli fölénye Pest és Buda lakosságában egészen a 19. század közepéig fennmaradt. A bécsi udvar támogatását is élvező németajkú lakosság jelentős szerepet töltött be a városi igazgatásban, így a városbíró, a polgármester és a városi tanács tagjai is gyakorta a német polgárok körül kerültek ki. Ez biztosította a német nyelv vezető szerepét is a városban, amelynek elsajátítása szinte a magyar polgárok számára is kötelező volt.

Az irodalmi német nyelv mellett Pesten harminchét, Budán pedig ötven különböző német dialektust beszéltek, amely jól érzékelteti, milyen sokszínű volt a korabeli magyar városok lakossága.

Az, hogy a 19. század közepére Pest a Magyar Királyság gazdasági, kulturális és politikai központjává vált, részben a németek tevékenységének is köszönhető, akik számos jelentős szállodát, éttermet, fogadót, színházat és nyomdát alapítottak. Erről a korszakról tanúskodnak az olyan ma is látogatható budapesti vállalkozások, mint a Gundel étterem, a Stühmer csokoládégyár vagy éppen a Dreher Sörgyár.

A vendéglátóipar mellett a Monarchia fennállásáig az építészet is tipikusan német szakmának számított. Budapest mai városképét alapvetően határozták meg a német nemzetiségű és származású mesteremberek, iparosok és építészek. A Szudéta-vidékről érkezett hazánkba Hild János építész, aki a József nádor által kezdeményezett első hivatalos budapesti városfejlesztési dokumentum, a „Szépítési terv” (Verschönerungsplan) megalkotója és részben kivitelezője volt. A Szépítési terv tartalmazta a mai Vörösmarty tér és a József nádor tér alaprajzát, valamint klasszicista Duna-parti palotasor megépítésére vonatkozó terveket is. Hild János művét már Magyarországon született fia, József fejlesztette tovább. Az ő keze munkáját dicséri többek között a Vörösmarty téren álló Gerbeaud-palota, a Petőfi Sándor utca elején álló Károlyi-Trattner ház vagy a József Nádor tér 1. számát viselő Gross-ház, továbbá eredetileg az ő tervei alapján kezdték el építeni a Szent István Bazilikát is. Szintén számos ikonikus budapesti épület kapcsolódik a Bécsből hazánkba települt Pollack Mihály nevéhez. Kézjegyét olyan épületek viselik magukon, mint a Deák téri evangélikus templom, a várbeli Sándor-palota, a Ludoviceum, a Festetics-palota és a Magyar Nemzeti Múzeum.

Hild József

A korabeli várostérképet szemlélve jól látható, milyen rohamos fejlődés ment végbe a 18. század végétől a 19. század közepéig Budapesten. 1786-tól régi városfaltól északra új városrész épült fel, amely II. Lipót koronázásakor a Lipótváros (Leopoldstadt) nevet kapta. A környék fejlődésére élénkítően hatott az 1787-ben létesült Hajóhíd (Schiffbrücke) megépülése, amely hajók láncolatával biztosította az átkelést Buda és Pest között, már jóval a Lánchíd megépülése előtt. A térképen számos olyan mára megsemmisült épületet láthatunk, amelyek a korabeli németség kulturális és társadalmi életéről tanúskodnak: Ilyen például a mai Vörösmarty tér helyén álló Pesti Német Színház, amely kora legnagyobb befogadóképességű európai színháza volt,vagy az eredetileg népjóléti intézményként, majd kaszárnyaként és börtönként szolgáló Újépület (Neugebäude), amelynek lebontásával később létrejött a Szabadság tér. Szintén érdekes egy pillantást vetni a térképen található közterületek neveire, amelyek közül sok máig is őrzi az eredeti német elnevezést, persze magyarosított formában: Ilyen például a Régiposta utca (Alte Postgasse), amely a Bécsbe tartó delizsánsz állomása volt, vagy az egykori városi bíró nevét viselő Karpfensteingasse, amelyet a magyarul furcsán csengő Pontykő utcára fordítottak.

Az 1890-es évekre az immár egyesült Budapest lakosságának csupán 13%-a vallotta magát német nemzetiségűnek, amely részben a természetes beolvadásra, részben pedig a 19. század utolsó harmadától felerősödő magyarosítási politikára vezethető vissza.

Ennek ellenére a Budapest környéki svábságot jobban elkerülte a magyarosítás és több, máig fellelhető emlék őrzi egykori közösségeik örökségét. Ilyen a ma Budapest II. kerületéhez tartozó Pesthidegkút, melynek ófalujában járva még megtekinthető az eredeti sváb templom és falu egy darabkája. Szintén jelentős sváb lakosság élt a mai XXII. kerülethez tartozó Budafok és Budatétény, valamint a XXIII. kerülethez tartozó Soroksár területén. A virágzó sváb falvak lakosságában a második világháborút követő kitelepítések visszafordíthatatlan károkat okoztak: 1946 és 1947 között a német nemzetiségű lakosság egy részét szovjet kényszermunkára vitték, s sokukat Németországba űzték el. A magyarországi németek elűzésének állít emléket Kligl Sándor szobrászművész Soroksáron 2016-ban felállított emlékműve, amely az Elűzetés címet viseli. Az emlékmű az apától már megfosztott gyermeket ábrázolja édesanyjával, miközben búcsút vesznek szeretett otthonuktól a kitelepítésük előtti utolsó pillanatokban.

Kép: ittlakunk.hu

A kitelepítések ellenére számos magyar család a mai napig őrzi német felmenőinek hagyományait: A magyarországi németség – 180.000 főre becsült lélekszámával – jelenleg is hazánk egyik legjelentősebb nemzetisége.

A német nyelv és hagyományok tovább örökítését és megőrzését kiterjedt intézményrendszer teszi lehetővé: Közülük az egyik legjelentősebb a Hősök tere szomszédságában található Magyarországi Német Kulturális és Információs Központ, amely német nyelvű kiállításokkal, bábszínházzal, filmvetítésekkel, koncertekkel és fesztiválokkal járul hozzá a nemzetiségi kultúra népszerűsítéséhez. De említhetnénk a nemzetiségi óvodák, iskolák, színházak, könyvtárak országos hálózatát is, melynek célja, hogy az új generáció is megismerhesse felmenői kultúráját. A német nemzetiség fennmaradt szellemi és tárgyi emlékeit számos magyar múzeum őrzi. Budapesthez legközelebb a Budaörsi Jakob Bleyer Heimatmuseumban nyerhetünk bepillantást a Budapest környéki svábság történelmébe és lakáskultúrájába. A magyarországi németség története iránt érdeklődőknek pedig érdemes felkeresniük a tatai Német Nemzetiségi Múzeumot, amely 500 négyzetméteren mutatja be a magyarországi németek kultúráját és életvitelét.

Auf Deutsch.