A befejezett öngyilkosság a vezető halálok a 15-29 éves korosztályban – olvashatjuk a napokban az egyik hazai híroldal cikkének címében. Az első reakció a döbbeneté. Te jó ég, ez szörnyű! – kiáltunk fel magunkban önkéntelenül. Valami nagyon nem jó irányba megy ebben a világban! – gondoljuk és felháborodunk, szomorúak leszünk, tehetetlennek érezzük magunkat és kilátástalanságot élünk meg. Csupa fájdalmas és nehéz érzést.

Másodjára fellép az indulat: rosszul érezzük magunkat és ezt kifelé fordítjuk. Előlép az igény, hogy valaki védjen meg bennünket ezektől a nehéz érzésektől, kellemetlen élményektől, ne kelljen már ilyeneket olvasnunk és feltesszük a kérdést: miért nem tesznek valamit a döntéshozók, a szakemberek: pszichológusok, orvosok, lelkészek?

Aztán bekapcsolnak énvédelmi mechanizmusaink és elkezdünk racionalizálni: hoppá, hát ez csak egy újabb kattintásvadász cím. Hiszen hogy is lenne másképp, minthogy a fiatalok nem természetes módon távoznak az élők sorából?

A mozgásszegény életmód, az egészségtelen táplálkozás még nem vezet náluk szív-érrendszeri megbetegedésekhez, a dohányzás a vele összefüggő kórállapotokhoz, az örökletes hajlamosító tényezőkkel bíró betegségek még nem romboltak eleget, a lassan előrehaladó leépüléssel járó folyamatok is sokkal később kezdődnek, a végelgyengülés még korai… vagyis természetesnek kezdjük érezni, hogy a leendő felnőttek mindig is az önsorsrontás különböző módjaiba halnak bele.

Igazi értelmiségi hozzáállással folytatjuk, tovább olvasunk és hűvösen mérlegelünk: igen, természetesen a biztosítói szemléletű egészség- és társadalombiztosítás alapmotívuma a gazdaságosság. Amelyik betegség- vagy állapotcsoport a legnagyobb gazdasági kárt, kiesést hozza magával, annak megelőzésébe érdemes a leginkább erőforrásokat fektetni. Ja, hogy ezek között az élbolyban a hangulatzavarok, leginkább a depresszió okozta kár az éves nemzeti össztermék 1%-át is eléri – a gyógykezelés költségén túl a munkaidő-kiesés és járulékos károk hozzászámításával?! Az már szép summa – latolgatjuk. Pedig ebben a maladaptív öngyógyítási kísérletek, például az alkoholizmus egészségügyi vonzatainak költsége nincs is benne.

Ha megengedjük magunknak, eljutunk az együttérzésig. Átgondoljuk, hogy a kamaszkor viharai, identitásalakító erőfeszítései után a fiatal felnőttkor sem csak játék és mese, részben a rá vonatkozó elvárások kapcsán. A pályájuk elején járó fiatalok életfeladata saját identitásuk megszilárdítása mellett a lélektani intimitás, a másokhoz való közel kerülés útjainak, a baráti és párkapcsolatban való elköteleződés módjának kidolgozása. Mindehhez differenciálódni, önazonosságban és érzelmileg leválni szükséges származási családunkról, hogy lélektani tér keletkezzen magunknak és leendő saját családunknak. A kiforrott identitás látható és rugalmas énhatárokkal jár és határaink mentén tudunk kapcsolódni másokhoz. Mindennek hiányában elszigetelődhetünk és magányosak lehetünk – ez melegágya az élet lezárására vonatkozó gondolatoknak. A belső életfeladatok mellé a külvilágban is helyt kellállni. Piacképes végzettséget érdemes szerezni, elköteleződni egy pálya, egy hivatás mellett, erőfeszítéseket tenni az előrelépés, a tervezhetőség érdekében. A végzettség mellé többszörös nyelvtudás, külföldi tapasztalatszerzés és jó néhány év munkatapasztalat is elvárás a pályakezdő állásinterjúk során – szinte a lehetetlenségig paradox módon.

A közbeszédben elterjedt elképzelés szerint csak úgy lehet saját lábra állni, ha megvan a saját lakás, ám inkább ház, mint lakás, a saját autó, de egy autó nem autó, „gyermekvállaláshoz LEGALÁBB két autó kell”, és mindeközben a világot is érdemes bejárni. Érezzük, hogy ez nem csak elvárásból, még gombócból is jelentékeny mennyiség.

„Ezekamaifiatalok” arról számolnak be, hogy ilyen elvárástömeggel szembesülni nyomasztó, a megfelelés szinte lehetetlennek tűnik – és akadnak, akik inkább lemondanak arról, hogy belevágjanak az erőfeszítésekbe.

Végül tán elérkezünk a felelősségvállalásig. Adtunk vonzó mintát, használható forgatókönyveket a leszármazó generációknak párkapcsolatról, házasságról? Mutattunk érvényes kapaszkodókat identitásuk alakításához? Adtunk előrevivő küldetéseket számukra hivatásban, érvényesülésben, gyarapodásban? Megóvtuk őket minden erőfeszítéstől – aztán haragszunk rájuk, hogy erőfeszítés nélkül szeretnének megkapni mindent? Átadtuk nekik egy fél élet munkájával létrehozott életmódunk színvonalát – a megteremtésének nehézségei nélkül? Fokoztuk az elvárások tömegét – vagy„feljogosítva”, engedélyekkel indítottuk el őket?

Segítettünk nekik bizakodni, tervezni, remélni – vagy belevontuk őket a hazánkban világbajnoki szinten űzött panaszkodóversenybe, „kinek-a-nehezebb” bajnokságba és rosszhiszeműségbe?

Segítettünk nekik, hogy életük aktív alakítóinak láthassák magukat – vagy arra bíztattuk őket, hogy mindent kívülről, mástól várjanak? Példát mutattunk-e nekik döntéseinkkel, a következmények és a felelősség vállalásával? Kedvet csináltunk-e nekik az Élethez?

És már megint nehéz érzéseknél járunk… Nahát, megéri nekünk híreket olvasni?

A szerző kiképző család-pszichoterapeuta, az MCC Pszichológia Iskola és Család Műhely vezetője.