Az emberi jogok rendszere, ahogyan ma ismerjük, a francia forradalom óta fejlődik és finomodik. Sajátos lendületet pedig a második világháború után kapott, mintegy válaszul az embertelenségekre, amelyeket a hadban álló felek, azok közül is különösen a nemzetiszocialista Németország, valamint a Távol-Keleten Japán, elkövettek.
A jogtudományban a tételesjogi gondolkodás, a jogpozitivizmus („a törvény az törvény”) ekkorra már csaknem kiszorította az újkori, észjogi alapú természetjogot, amely korábban pedig a középkori, hagyományos természetjogot váltotta. Gustav Radbruch német jogtudós szerint az a megközelítés, hogy csak az írott jog a jog, és ennek nem kell megfelelnie semmiféle jogon túli, például erkölcsi eszménynek, kiszolgáltatottá tette a német jogászi kart a totalitárius diktatúra önkényének. A természetjog újjászületése az emberi jogok alakjában mintegy a fölháborodás elemi mélyéből sírt föl:

nem lehetséges, hogy bármi, amit a hatalmon lévők kiötlenek, bármiféle felsőbb mérce nélkül mindig jognak fogadtassék el.

Az embertől a születésétől fogva elválaszthatatlan emberi jogoknak a gondolata ezt a számonkérési alapot volt hivatott pótolni. Az emberi jogi mozgalom a kezdetektől fogva egy axiómákra, hitelvekre épülő rendszer igényével lép föl, mintegy világi kinyilatkoztatásként. Nemcsak a magasztos stílusára igaz ez („sérthetetlen”, „időtlen és egyetemes”, „vitán felül álló”),  hanem a fogalmainak a (lényegében teológiai jellegű) szerkezetére is. Az emberi jogi megértésnek a kulcskifejezése – „vitán felül” – az emberi méltóságnak a fogalma. Ez az alap, amelyre a (nem bizonyított, hanem kinyilvánított) emberi jogi ágrajz fölépül. A bővülés és sokszorozódás logikája alatt fejlődő emberi jogi hullámnak, amelynek immár legalább három nemzedéke van, ez az állandó mércéje. Ez a kapu, amely beengedi az erkölcsöt a jogba. 
Az egyes jogoknak az összeütközése esetén ez az értelmezési elve az elbírálásuknak, a korlátozásuknak a szükségességét és az arányosságát erre tekintettel kell mérlegelni. Az egyes jogoknak ilyenkor megállapítjuk az emberi méltóság által megjellegzett magvát, és különítjük el az ezt körülölelő, megkülönböztetést igénylő héjtól. 
Jürgen Habermas a legsikerültebb hasonlatával a földrengésjelzőt pillantja meg az emberi méltóság fogalmában, amely nemcsak magát az emberi jogi jogsértést érzékeli és tapintja ki, hanem – ezzel párhuzamosan – az ezt kísérő fölháborodást is méri és mutatja. E hatalmas jelentőségéhez képest meglepő, hogy a szónak szinte alig van fogalomtörténete. A római köztársaságban beszéltek ugyan méltóságokról, de ezek pont, hogy nem az egyenlősítést és az általánosítást szolgálták, hanem az érdemeket szerzők megkülönböztetését. A sztoa római ágában még az „emberi méltóság” szókapcsolattal is találkozunk, ez azonban – egyénítésre teljesen alkalmatlan módon – az egész emberi faj léttani helyét jelölte ki a világegyetemben (szemben például az állatokkal vagy az istenekkel). 

Ha nem is fogalomtörténetileg, de eszmetörténetileg mégis van egy előzmény, amely hasonló erővel fénylik föl a (zsidó–keresztény) civilizációnkban (ahol maga az emberi jogi gondolat is megjelent): ez pedig az istenképiség gondolata.

Az istenképmásiság a zsidó teológiában veszi kezdetét, amikor a Teremtés könyvében azt olvassuk: az ember Isten képére és hasonlatosságára lett megteremtve. Az e vallási folyamba illeszkedő kereszténység pedig két további mozzanattal egészíti ki, teszi teljessé a megértésünket az ember rangjáról a teremtett világegyetemben: a megtestesülés, és az üdvözítés eseményeivel. 
A zsidó–keresztény megértésben tehát az embernek a „méltóságát” az adja, hogy a teremtés óta egyszerre végtelenül más, mint az Isten, és egyszerre mégis – valamiben – nagyon hasonlít Hozzá, az Ő képmása. A teológiai töprengés, tűnődés során sok mindenben vélték fölfedezni e hasonlóságot, a szabadságtól, szabad akarattól a lelkiismereten át a szeretet képességéig. Azt is lényeges kiemelnünk, hogy az ember ezt a jellegét és rangját egyedül birtokolja a teremtett dolgok és az élőlények között; és hogy ennek kezdete nem az élve születés, hanem (teljes összhangban az újkori természettudomány és genetika eredményeivel) a megfoganás. A megtestesülés, vagyis az az esemény, hogy Isten emberré lett (megfogant egy nő méhében), újabb réteggel, dimenzióval gazdagítja az istenképiség gondolatát. A megtestesülés ugyanis egyszerre rangot adó ünnepe a teremtett világnak, az anyagnak, a testnek és az embernek. Isten nem tartja Magához méltatlan dolognak, hogy közösséget vállaljon e létszintekkel. 
Végül, az ember mint istenképmás méltóságához hozzájárul az is, hogy Isten történelmi és teológiai cselekvése nyomán megnyílik számára az üdvösség útja. Az ember az a lény, akiért Isten a szeretet legvégső tetteire is hajlandó – és ez nemcsak általánosságban igaz az emberiségre, hanem egyéni szinten is mindannyiunkra. Az üdvösségnek a bennünk megkezdődő története teljesen személyesen érik majd be az Utolsó Ítéletnek nevezett végső nagy eseményben. 
A vallásos keresztény ember számára az istenképiség gondolata egy tulajdonképpen fogalmilag is felülmúlhatatlan rangot, méltóságot ad. Nemcsak általánosságban az embernek, hanem egyénenként az embernek önmagának is, és minden embertársának, akivel a bolygón osztozik. A nem vallásos emberekkel folytatott párbeszéd során az emberi méltóságba mint közös világi fogalomba a hívő ember ezt a jelentéstöbbletet is beleérti. 


A karácsony a megtestesülés ünnepe, amelyben az „emberi méltóság”, vagyis a teremtésben megkezdődött istenképmásiság az emberré lett és értünk Magát föláldozó Isten jelentésmezőjével gazdagodik, hogy ezáltal lehetővé váljék az üdvözítés. 
 


A szerző az MCC Jog és Társadalom Műhelyének vezetője, egyetemi oktató, az állam- és jogtudományok, valamint a hittudomány doktora. 

Gerard van Honthorst: A pásztorok imádása