Környezetvédelmi kérdésekben már-már hozzászokunk ahhoz, hogyha valaki megszólal, szinte kivétel nélkül kétségbeesett tónusban teszi. A legtöbb esetben ez jószándékú figyelemfelhívás, ám egyre gyakoribbak azok a hangok, amelyek az emberiséget a Föld történetének antagonistájaként, egyfajta „ellenmunkásaként” határozzák meg. Meggyőződésem azonban, hogy nekünk, embereknek a szerepe ebben a sztoriban mégsincs előre meghatározva. A természethez való viszonyunk és ezzel együtt sorsunk is kizárólag tőlünk függ. 

Március 3-án van a vadvilág világnapja. Ilyenkor emlékezünk meg a veszélyeztetett és kipusztult állatfajokról, és igyekszünk tudatosítani az élővilág pótolhatatlanságát.

Ugyan legtöbbünk törődik környezetével, sokszor hajlamosak vagyunk úgy gondolni az ökoszisztémára, mint valami tőlünk teljesen független rendszerre. Holott, ezzel szemben az igazság az, hogy az ember az őt körülvevő természet szerves része, a jelenlegi ökológiai krízis pedig az erről való teljes megfeledkezésünk eredménye.

Az ideális állapot az emberi és természeti rendszerek harmonikus összekapcsolódásaként írható le. Törekedni kell arra, hogy mindez úgy valósuljon meg, hogy az eddig elért civilizációs vívmányaink, az eddig elért jólétünk szintje ne sérüljön. Ez tehát közel sem visszafejlődést, hanem a társadalmi és ökológiai valóságaink folyamatos harmonizálását jelentené.

Sajnos egyre gyakoribb viszont, hogy tudományos és kevésbé tudományos narratívák az emberiséget természeténél fogva pusztító sáskahadként állítják be. Egy olyan földi ökoszisztémára mért csapásként, amely törvényszerűen feléli maga körül az erőforrásokat, elpusztítja a természet értékeit, és potens veszély a környező élőlényekre. Ennek ellenére mind szakmai ismereteim, mind pedig egyszerű emberi tapasztataim azt mondatják velem, hogy cselekedhetünk másként is.

A Tisza-tónál elhelyezkedő Tiszafüreden születtem és nőttem fel. Az erre a tájra születőnek (Széchényi Zsigmond után szabadon) nem a „vadűzés és erdőzúgás” az alapélménye, hanem a kuttyogtatás és a nádsusogás. Gyermekkoromban számtalanszor fürödtünk barátaimmal a tó strandolásra kialakított részein, de legalább annyi időt töltöttünk csónakon, vízimadarak és egyéb „bennszülöttek” után a nádas sűrűjét kémlelve. Természetes volt, hogy nálunk mérhetetlen mennyiségben terem az egyébként nemzetközi szinten is védett, tüskés sulyom, amely egyébként nem kevés bosszúságot is tud okozni a mezítláb szaladgáló Tisza-menti gyerekeknek. Június elején visszatérő, szinte kötelező program volt a kérészek gyönyörű násztáncának, a „tiszavirágzásnak” megtekintése, amely során az apró élőlény néhány órás imágó-életével az ember számára az elmúlás egyik leglátványosabb emlékeztetője. 
Csak általános iskolás koromban szembesültem aztán a ténnyel, hogy a Tisza-tó nem természetes képződmény. Sokkszerűen ért a felismerés, hogy az a tó, amely partján addig récéket és ludakat figyeltem, amely közelségében nem volt ritka a rétisas, a kis kárókatona, a nagy kócsag vagy a kanalasgém – nos, ezt a tüneményt emberi kéz alkotta.  Emlékszem, hogy hetekig nem is akartam elhinni, hogy egy ennyire természetesnek ható közeget ember miként hozhatott létre, hiszen a gyermeki gondolataimban a mesterséges tér le volt betonozva, aszfaltozva vagy minimum térkövezve.

Ez a mintegy 127 négyzetkilométer nagyságú tó a Kiskörei Vízerőmű megépítése révén jött létre. Az erőmű duzzasztógátja a tiszai áradások szabályozását és az Alföld jobb vízellátását szolgálja. Az így kialakult tó azonban, amely a Kiskörei víztározó nevet is viseli, nem csupán egy nagyméretű medence. A részben emberi tevékenység hatására, részben pedig természetes folyamatok révén kialakult összetett természeti rendszer jelenleg 73 fészkelő madárfajnak ad otthont, és jobb napokon mintegy 100 ezer madáregyed is tartózkodhat a tó területén. Emellett számos békafaj, vízisikló és mocsári teknős talált már itt otthonára, de aligha találhat megfelelőbb helyet az, aki a számos szitakötőfaj valamelyikének ügyes reptét akarja szemügyre venni. Ha kellően csendesen járjuk a tájat, és elég szemfülesek vagyunk, akár még hermelinnel is találkozhatunk.

A hódok esetében valószínű, hogy hamarabb találkozunk „munkájukkal”, mint velük személyesen. Az általuk megrágott és sokszor kidöntött fák, az épített várak ugyan alakítják a környezetet, de annak természetes rendszerét nem borítják fel.

A hódok felismerték, hogy az őket körülvevő természet nemcsak élelmet és építőanyagot jelent, de egyben az otthonuk is. Ők voltak azok, akik először, még gyermekfejjel elgondolkodtattak a természeten belüli szerepünkkel kapcsolatosan. 

Éppen ezért, részint ezen emlékekből táplálkozva meggyőződésem, hogy a természethez való viszonyunk és ezzel együtt sorsunk is kizárólag tőlünk függ. Tőlünk függ, milyen élettereket alakítunk ki magunk számára, milyen módon termeljük meg a szükségleteinknek megfelelő energiát, élelmiszert és használati tárgyakat. Tőlünk függ, hogy életünk része lesz-e a természet által alkotott egésznek, vagy tovább áltatjuk magunkat azzal, hogy függetleníteni tudjuk magunkat tőle. Tőlünk függ, hogy gyermekeinkre egy bölcsebb szemlélettel megtervezett és megvalósított világot hagyunk-e. Végül meggyőződésem az is, hogy az emberiség előtt nyitva áll a lehetőség, hogy ne csak sáska módjára, a környezetét felélve tudjon létezni. Amikor a jelenünkről és jövőnkről gondolkodunk, érdemes lenne inkább a hódokról példát venni.

A szerző az MCC Klímapolitikai Intézetének igazgatója.