Hiszen elég csak a párton belüli morgolódásra, az AfD felemelkedésére, a balos-zöld hegemónia kezelőinek arroganciájára, vagy a kancellár asszony szívügyét jelentő politikai tervek egyre szerényebb pártpolitikai hozadékára gondolnunk. A párton belül folytatott vita – ha egyáltalán volt – már nem egyesítő, hanem megosztó volt. Az volt a követelmény, hogy mindig és mindenkor helyesnek tartsák a pártelnök asszony – az újabb és újabb fordulatokat követően bármerre is tartó – politikáját, hiszen ennek az iránynak nem is lehet alternatívája, aki pedig nyilvánosan ennek az ellenkezőjét képviseli, az méltatlan a párttagságra. A pártfunkcionáriusok kara pedig kétszer is megakadályozta egy olyan elnök megválasztását, aki legalább nem utasította el a politikai irányvonal módosításának lehetőségét.
A parlamenti választásokon elszenvedett vereség kellett annak a gúzsba kötő téveszme-szövevénynek a szétszaggatásához, amelybe a CDU nagyjai burkolództak. Mióta már nem kell törődni a gyakran kívülről vezérelt mindennapi kormányzati aprómunkával, hanem önálló ellenzéki tevékenységet kell vinni, legalább csírájában megjelent a felismerés, hogy a CDU alig rendelkezik érdemi, tartalmi mondanivalóval. A kereszténydemokraták valójában megemelhetnék a kalapjukat az új német kormány tevékenysége előtt, hiszen semmi más nem történik, mint Angela Merkel politikájának a folytatása – annyi különbséggel, hogy a kormánypártok állítása szerint hatásosabban teszik mindezt. A közvélemény-kutatási adatok egyébként azt mutatják, hogy ez tetszik is a németek többségének, akik Angela Merkelt ugyan kedvelték, de a pártját már nem.
Milyen álláspontra helyezkedhet ilyen helyzetben a CDU? Panaszkodjon arra, hogy az új kormány talán mégsem folytatja az ígért hatékonysággal Merkel irányvonalat? Hívja fel talán a figyelmet a kinyilvánított politikai tervek, például az energia és a klímapolitika vagy a szociális ellátórendszerek fenntartása és az önkényes bevándorlás eltűrése közötti ellentmondásokra? Vagy talán arra, hogy az ország egyre inkább elszigetelődik a szomszédaitól, mert sok mindent másként akar csinálni, mint ahogy az a többieknek ésszerűnek tűnik?
Aligha lehet kézzel fogható eredménye annak a vitának, hogy a CDU „maradjon-e a politikai középnél” vagy inkább „jobbra tolódjon”. A politikai közép felemlegetése, ahol ma már saját állításuk szerint a Zöldek, a szociáldemokrata SPD és a liberális FDP is tobzódik, egy kiüresedett fogalom marad mindaddig amig nem tisztázódik, hogy mi is lenne a „bal” vagy „jobb” oldal pontosan. A „baloldal” tartalmi meghatározatlanságát mik sem bizonyítják jobban, mint a szélsőbalos Linke szánalmasan lekicsinylő nyilatkozatai az okos és korábban mintakommunistaként mutogatott Sahre Wagenknecht iránymutatási próbálkozásairól. A „jobboldal” pedig már jó ideje a nem csak önmagában rossz, hanem végeredményben az összes olyan, elutasított politikai álláspont lerakata lett, amelyeket nem akarnak „túlzottan balosnak” minősíteni. A CDU természetesen nem merészkedhet egy ilyen hulladéklerakóba anélkül, hogy „felpuhított AfD”-ként próbálnák meg megbélyegezni és politikai értelemben véve „kicsinálni”.
Mi legyen a „keresztény emberképpel”, hiszen ezt szokták egyedül a CDU-ra jellemzőként említeni? Az „emberkép” azonban messze nem szolgál elég támpontként olyan kérdésekben, mint például hogy mekkora legyen a függőségünk az orosz földgáztól vagy hogy beszerezzünk-e felfegyverzett drónokat. Másrészt a „keresztény” emberkép tartalmáról kérdezett CDU politikusok a tapasztalatok szerint nem képesek túllépni olyan közhelyeken és kliséken, amelyekkel képtelenek bizonyulnak a politikai vita megnyerésére. Harmadsorban pedig kevésbé fontos kérdés a kereszténység a rendkívül szekularizált kultúránkban, ahol a németországi keresztények nemsokára kisebbségbe szorulnak – de talán ha a papok szélerőműveket is megáldanának, mint egykoron az ágyúkat…
És a konzervativizmus? Intellektuális szempontból szomorújáték a konzervatív értékekről folytatott vita a CDU-ban. Van, aki nem is tudja, hogy a CDU szívében gyökerező értékek, mint a köztársasági berendezkedés, a szociális piacgazdaság és a jog előtti egyenlőség a XIX. századi konzervatívok szemében még mind olyan megvetendő törekvés volt, amitől óvni kell az országot. A naiv konzervativizmus azonban nem vezet az élre. Más párttagok ugyan nagyon jól tudják, de nem képesek elmondani, hogy a konzervatívok miben különböznének az egyszerűen előítéletes, az újban rejlő értéket időben felismerni képtelen emberektől. Az ő szemükben avíttos a konzervativizmus. Megint mások egyenlőségjelet tesznek a konzervativizmus és a „teremtés megőrzése” között és ezért azt hiszik, hogy a konzervatívoknak a természetet és a klímát védő zöldekhez kell felzárkózniuk. Akadnak olyanok is, akik úgy vélik, hogy a „keresztény” és a „konzervatív” jelző még össze is tartozik, mintha Jézust nem is korának konzervatívjai feszítették volna meg azért, mert többek között azt tanította, hogy a meglévő gyakorta nem a lehető legjobb, sőt nem is a megfelelő!
Ilyen körülmények közepette nem lenne-e jobb, ha eltekintenék a konzervativizmus fogalmának és ügyének tisztázásától abban az esetben, ha egységesíteni akarjuk a CDU saját magáról alkotott felfogását? A párt a múltban ezzel hosszasan próbálkozott, ennek ellenére folyamatosan ráragasztották előbb k-betűs szót. Ez érthető is, hiszen Németországban aligha lehet az ellenfelet súlyosabban megbélyegezni annál, minthogy a „konzervatív” jelzőt aggasztjuk rá! Ennél már csak a – ma már mindennapi szinten elővett – „jobboldali konzervatív” minősítés lesújtóbb. Emiatt azt tanácsolhatjuk a CDU-nak, hogy ha már a konzervatív jelzőtől úgysem tud megszabadulni, akkor azt új, meggyőző és vonzó tartalommal töltse fel. Természetesen ennek során tisztázni kell azt is, hogy miként viszonyuljon azokhoz a hagyományokhoz, amiben az európai konzervativizmus – a francia forradalom elutasításából eredően – gyökerezik.
Ehhez pedig nem elegendő, hogy a konzervatív beállítottságban mindenekelőtt azt a módszert lássuk, amellyel az új kihívásokra reagálunk a bevált rendezési struktúrák, működő hierarchiák és tanulási kedv segítségével. Az sem elegendő, hogy a konzervativizmust a jó hagyományok szeretetének, a megalapozó értékek tiszteletének tekintjük egy olyan fajta hozzáállásként, ahol a jobbnak beállított újnak kell bizonyítania és nem elsődlegesen a bevált réginek. Igenis meg kell nevezni azokat a tartalmakat, amelyeket a magát konzervatívnak – is – tekintő német Kereszténydemokrata Unió képviselne.
Az irányt a legjobban az alábbi fogalmi háromszöggel lehet kitűzni. A bal csúcsán az igazságos rend szerepel, ami első megközelítésben a jog és a rend érvényesítéséről, tehát a társadalmi viszonyok az olasz reneszánszban „lo stato” néven illetett stabil állapotának megőrzéséről szól. De nem valamiféle hatalmi alapú rendről van itt szó. A rend és a jog ugyanis csak akkor áll fenn tartósan, ha igazságosnak tekintik. A leginkább megbízható alapja ennek az, hogy a konkrét államban megvalósított rend és jog ténylegesen is igazságos. A konzervativizmus ezért csak az igazságosság törekvésével együtt lehet ellentmondások nélküli megközelítés. Tehát az igazságosság iránti vágy nem csupán balos ügy vagy utópikus rögeszme, amin a konzervatívok köszörülhetik a nyelvüket.
A képzeletbeli háromszög felső csúcsán a fenntarthatóság, illetve – kissé eltérő megközelítés szerint – a fenntartható fejlődés fogalma szerepel. Ez a konzervatívok leginkább konzervatív vágya, ugyanis nem akarjuk, hogy éppen a fejlődés folyamatában rombolják le a meglévő, bevált és fejlődő viszonyok alapjait. Ez konkrétan a demográfiai fenntarthatóságot, a pénzügyi, energetikai, ökológiai és emellett kulturális fenntarthatóságot jelenti. Mindez a modern államokban folytatott összes szakpolitikában tetten érhető. A konzervativizmus ezért soha nem lehet egy sebtében felkapott álarc, hanem meghatározó kell, hogy legyen a politikai elképzelések tervezésének, egyeztetésének és megvalósításának minden lépésében.
A háromszög jobboldali csúcsán a patriotizmus fogalma szerepel, ami a hazához, a szülőföldhöz kötődik, ahol felnőttünk és amihez kötődünk – vagy egykoron oda költöztünk, gyökeret eresztettünk és már otthon érezzük magunkat. Akinek van ilyen hazája vagy szülőföldje, az a legtöbb esetben rendezett közügyeket szeretne ott látni, sőt nemritkán maga is hozzá kíván járulni ehhez. A hazafiság felemlegetése pontosan ezt a hajlandóságot és az ebből fakadó, a köz érdekében kifejtett tevékenységet jelenti. A hazafiság tehát pontosan az, ami valóban össze képes tartani egy közösséget.
Jól látható, hogy ebből a politikai háromszögből a CDU új, a szakpolitikai területeket összehangolt és egységes rendszerbe foglaló, egyúttal kiplakátolható programját lehetne kibontakoztatni. Ennek birtokában nem csupán az ellenzéki szerepet tudná szakszerűen ellátni, hanem messzire ható vonzerőt is ki tudna bontakoztatni. Kérdés azonban, hogy az új pártelnök valóban teret ad-e a program mélyreható megvitatásának. Ráadásul az is teljesen tisztázatlan, hogy a német Kereszténydemokrata Unióban megvannak-e egyáltalán az emberek egy ilyen horderejű politikai intellektuális feladat felvállalására. A karrieristák ilyesmire képtelenek. De talán a CDU előtt álló, több évesnek ígérkező ellenzéki politizálás korszakában ismét vonzó lesz olyan embereknek, akiknek nem csak a saját egójuk, hanem a CDU ügye is fontos.
