Életünk során számtalanszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor úgy érezzük, hogy vétettek ellenünk. Valaki tett vagy mondott ellenünk valamit, vagy éppen nem tett meg valamit az érdekünkben – sérelmet szenvedünk el. Több tényező befolyásolja, hogy mekkora fájdalmat érzünk, hogy milyen mértékű a szenvedés: milyen kapcsolatban állunk azzal, aki sérelmet okozott? Mekkora, milyen mértékű a sérelem? Bocsánatot kér-e a másik? Sokkal kisebb a fájdalom, ha egy idegen véletlenül rálépett a lábunkra, és elnézést kért, mint az édesapánk vagy édesanyánk iránt, aki adott esetben éveken, évtizedeken keresztül verbálisan bántalmazott, és soha nem mutatott megbánást.

Könnyen megbocsátunk annak, aki pillanatig tartó szenvedést okoz, de vannak esetek, amikor felmerül a kérdés: egyáltalán lehet-e megbocsátani?

Néha a megbocsátás feladata lehetetlennek tűnik – pontosan a szenvedés miatt. Hosszú éveken keresztül bántalmazást szenvedő, egy házasságban a megcsalt fél gyakran érezheti azt, hogy sose tud megbocsátani, mert olyan mértékű szenvedést okozott a másik, ami már megbocsáthatatlan. Bár ez az érzés érthető, kutatások mégis azt igazolják, hogy abúzust és egyéb bántalmazást elszenvedetteknél a megbocsátást követően csökkent a depresszió és szorongás érzése, nőtt az önértékelésük és a remény érzete. Összességében a megbocsátás segített az átélt trauma feldolgozásában. A megbocsátás talán az egyik legjobb dolog, amit tehetünk magunkkal – de mégis hogyan jutunk el oda? Ha olyan nagy szenvedést okozott a másik, hogyan tudunk megbocsátani?

A kulcs a szenvedés mibenlétében van. Az értelmetlennek tűnő szenvedés a legkevésbé elviselhető; értelmetlen szenvedésért igazán nehezünkre esik megbocsátani. Ellenben, ha van értelmet tudunk felfedezni a szenvedésben, akkor a hozzáállásunk is alapjaiban változik meg. Az értelemmel felruházott szenvedés megzabolázott szenvedés – így fogalmazott Viktor Frankl, a logoterápia megalkotója. Franklt a második világháború során koncentrációs táborba vitték, ahol több éven keresztül tartották fogva – az ott tapasztaltak hatására fogalmazta meg a logoterápia három alapgondolatát: 1. az életnek van értelme, még a legnyomorúságosabb körülmények közepette is; 2. az ember életének mozgatórugója az értelem keresése; 3. az embernek szabad akarata van, amely miatt minden helyzetben szabadon választhatja meg a hozzáállását.

Frankl szerint három különböző módon találhatunk értelmet: 1. jelentős tevékenység, munka elvégzése által; 2. átélt élmények által; 3. hozzáállás által. Ez a harmadik forma az, amely által a megmagyarázhatatlan szenvedés is elviselhetővé, értelmessé válhat: megfelelő hozzáállást veszünk fel a megváltozhatatlan vagy kikerülhetetlen szenvedés irányába. Az attitűdünk az, amelyet minden esetben megválaszthatunk, és ez által értelmet találhatunk akár a szenvedésben is. A megbocsátás „csak úgy”, „magától” nem fog eljönni: azért aktívan tenni szükséges. Az aktív cselekvés a keresésben áll. Keresni, hogy a szenvedés minek mentén alakulhat értelmes reménnyé. A szenvedés értelme nagyon sokszor nem valami kézzelfogható, földhözragadt dolog lesz, hanem a transzcendens dimenzióban – Isten-ember kapcsolatban – találja meg a helyét.

A logoterápia kritikusai gyakran Frankl rovására írták, hogy teológiai, vallási fogalmakat használ – ez a „transzcendens”, „lélek”, „az élet végső értelmének keresése” gondolatok szépen példázzák.

Bár a logoterápia kimondottan nem köti központi fogalmait a valláshoz, a kritikusok megjegyzései nem véletlenek. A bibliai kereszténység számtalan ponton kapcsolódik a logoterápia értelemkereséséhez, és egy komplex, kidolgozott keretet biztosít, amelyben megtalálhatjuk életünk transzcendens értelmét.

Az ember életének és létének általános céljáról a Szentírás első lapjain olvashatunk: „Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá; uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a jószágokon, az összes vadállaton és az összes csúszómászón, ami a földön csúszik-mászik. Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá é nővé teremtette. Azután megáldotta őket Isten, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen!” (1Móz 1:26-28)

A Biblia világnézete szerint az ember feladata, hogy uralkodjon a földön, vigyázzon és gondoskodjon minden rajta élőről; vagyis Isten képviselője legyen a földön. Számos teológiai értekezés született arról, hogy pontosan mit is jelent az, hogy az ember „Isten képmása”; a válasz nem egyértelmű, de „Isten képmásának” lenni kiemelt státuszt és transzcendens értéket kölcsönöz az embernek. H. W. Wollf, biblikus teológus értelmezése szerint  az ember Isten helytartójaként magát a teremtő Urat képviseli, és felelősséggel tartozik az ebből fakadó hatalma gyakorlásáért. A bibliai teremtéstörténet transzcendens kontextusba, Istennel kapcsolatba helyezi az embert, és ezáltal bemutatja az élete értelmét és célját.

Nem csak az általános „emberi célról” és feladatról tanúsít a Biblia, hanem az egyéni szerepekről is. Pál apostol gyakran használja a keresztényekre a „Krisztus teste” kifejezést: egy testet alkotunk, de mindenkinek más szerepe van; minden szerep azonban ugyanolyan lényeges és szükséges (ld. 1Kor 12:12-27). A keresztény ember életének célja pedig külön kitűnik a szenvedésben, főként a ki nem érdemelt szenvedésben. A meg nem érdemelt szenvedés alkalmat ad arra, hogy Istent dicsőítsük, ahogyan ezt Pál is írja a második korintusi levélben: „legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12:9-10).

Az apostol életén túl a kereszténységben a szenvedés legfőbb példája maga Jézus Krisztus, aki a legnagyobb szenvedést vállalta magára. Kortársai számára érthetetlen okokból, kívülről talán értelmetlennek tűnő szenvedést viselt el – Jézus szenvedésének csak transzcendens kontextusban van értelme. Az ő szenvedése tette lehetővé, hogy ember és Isten megbékéljen, és az ő halála miatt bocsáthat meg nekünk Isten.

Jézus szenvedése a mi szenvedéseinket is egészen más kontextusba helyezi, és ezen keresztül képes minden egyes átélt szenvedésünket értelemmel és céllal felruházni.

Ez a cikk egy, a megbocsátásról szóló sorozat része; az első cikk elérhető itt.