A németek fegyverkezésének megértéséhez egészen a második világháború lezárásáig kell visszanyúlnunk. Ekkor – mint az közismert – az USA és a többi győztes hatalom lényegében megtiltotta a németek újbóli fegyverkezését. Ennek ugyanakkor pozitív hozadékai is voltak:  mivel az NSZK védelmét gyakorlatilag az ott állomásozó amerikai csapatok látták el, így az egyébként erre szánt forrásokat is a gazdaság fejlesztésére tudták fordítani. A német újraegyesítést követően ez a tendencia lényegében nem változott. 

1990 után mintha tervszerű lett volna a hadsereg további leépítése. Az 1989-es adatokat összehasonlítva a jelenlegi helyzettel, a német hadsereg 4700 harci tankjából ma már csak 300 darab van. Harcigépekből 390 helyett már csak 230, míg az aktív katonák száma 180 ezer főre apadt míg ’89-ben ez 300 ezer fő volt.

Mielőtt hibáztatni kezdenénk a korábbi német vezetést, érdemes számba venni, hogy mind a történelmi múlt, mind a NATO-segítség reménye nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a német kormányok inkább a gazdaságba vagy a szociális szférába fektettek, semmint az akkor látszólag értelmetlen fegyverkezésbe. Ha megnézzük a többi országot Európában, máshol is hasonló tendencia figyelhető meg. Ahol viszont különbség mutatkozik, az a leépítés mértéke: amíg a francia és a brit haderő továbbra is a ranglisták élén szerepel, addig a németek mára a legjobb 10 közül is kicsúsztak. Németország a hadseregére eddig átlagban 1994-től napjainkig a GDP másfél százalékát költötte. Összehasonlítva a többi uniós tagországgal, a GDP 2 százalékát a balti államok, Portugália, Görögország, Lengyelország, Románia és Franciaország fordítja a hadseregre.

A keleti államoknál persze érthető ez a ráfordítás, hiszen a szomszédságukban komoly katonai erővel néznek farkasszemet. 

A német honvédelmi tárcát közel 16 évig a CDU vezette. A miniszterek között volt Ursula von der Leyen 2013 és 2019 között, aki lemondott a miniszterségéről, miután elfogadta az Európai Bizottság elnöki posztját. 2019 után, Angela Merkel kikiáltott utódja, Annagret Kramp-Karrenbauer kapta meg a minisztériumot. Ekkor olyan pletykák is felütötték a fejüket, melyek szerint Von der Leyent pont azért „küldték ki” az Unióba, mert már akkor politikailag vállalhatatlan volt a Bundeswehr állapota. 2021-ben a kormányváltással végül az SPD vette át a védelmi minisztérium vezetését, azonban a nagy reformok egészen az ukrán válságig várattak magukra. 

Az Ukrajnát ért orosz támadást követően a német Bundestag rendkívüli ülést tartott 2022. február 27-én. Az ülés első perceiben hatalmas tapsvihar tört ki, azonban ez nem az érkező kancellárnak, hanem a vendégként meghívott ukrán nagykövetnek és az Ukrajnában harcolóknak szólt. Olaf Scholz a tisztelgés után kezdte meg a beszédét. A kancellár hangsúlyozta, hogy megváltozott helyzet miatt rendkívüli döntésekre van szükség. A kormányfő beszédében bejelentette, hogy az idei költségvetésben 100 milliárd eurót szánnak a haderő fejlesztésére, ezzel közel megduplázva a korábbi kiadásokat. A kormánynak új célja immár az, hogy a NATO előírásokat betartva a GDP 2 százalékát költsék a hadseregre. Erre külön alapot hozna létre a kormány, melyhez a Bundestag 2/3-os többségére van szükség. 

A koalíciós kormánypártok mind támogatják a kormányt, míg a CDU/CSU – mint a legerősebb ellenzéki pártszövetség – már kevésbé, mivel érvelésük szerint az adóemelések miatt ez plusz terhet jelentene a német lakosságnak. A szélsőbaloldali Linke kategorikusan elutasítja a haderőfejlesztést. A párt a választások előtt még a NATO kilépést is sürgette és a teljes lefegyverzés mellett tette le a voksát, mert a véleményük szerint addig, amíg félelem keltő fegyverek vannak az országban, igazi béke nem érhető el. A kormány azonban a demokrácia és a szabadság védelme érdekében szeretné a haderőt fejleszteni, így ehhez kéri a pártok támogatását. Külön meg kell jegyezni, hogy a pártok közül egyedüliként a radikális AfD említette meg Angela Merkel nevét az ügyben. A frakcióvezető kiemelte, hogy az elhanyagolt hadsereg és a marginalizálódott német fegyveriparért szerinte leginkább Angela Merkel kormánya a felelős.

A CDU természetesen ezügyben nem szólalt fel, de támogatja a kormány fellépését Oroszországgal szemben – a haderőfejlesztés kivételével. 

Mint látható jelentős paradigmaváltáson estek át a németek az elmúlt időszakban. A változás nem csak a városi legendák terén, hanem a rendkívüli kormányintézkedésekben is érezhető. Január végén még csak igen kezdetleges módon segítette az ukránokat a német kormány. Már-már botrány tört ki, amikor a német kormány valódi segítség helyett csupán 5000 sisakot küldött Kijevnek, melyet igen rosszul vett a közvélemény.

Ezt követően a szociáldemokrata többségű kormány páncéltörőket és légvédelmi rakétákat küldött az ukránoknak február 27. környékén. A lépés meglepő, mivel a német szociáldemokrata pártnak ezt megelőzően igen jó volt a viszonya Oroszországgal. Gondoljunk csak bele, hogy Angela Merkel utolsó 8 évében is ott voltak a kormányban, és a kormány egységesen kiállt a viszonylag oroszbarát politika mellett, sőt a negyedik Merkel-kormányban még a külügyminisztert is az SPD adta. Ha annyira zavarta volna a pártot Merkel Oroszország-politikája, akkor elég lett volna csak kilépni a kormányból. Azt is érdemes megemlíteni, hogy Angela Merkel elődje Gerhard Schröder szociáldemokrata politikus, amint elveszítette a német kancellári posztját, beült a Gazprom igazgatóságába. 

Ezek után érthető, hogy ettől a múlttól próbál megszabadulni Olaf Scholz és pártja. A szociáldemokratáknak igen sok problémát okozott az is, hogy a háború ellenére Gerhard Schröder még mindig nem mondott fel a Gazpromnál. A múltat emiatt valamilyen módon, de el kellett törölnie a pártnak. Ennek egyik legjobb eszköze volt az ukránok melletti határozottabb kiállás és segítségnyújtás. Az is fontos, hogy a német lakosság is erősen szimpatizál az ukránokkal így a társadalom is nyomást gyakorolt a kormányra, hogy lépjen föl határozottabban az orosz kormánnyal szemben. A kancellárnak ebben a helyzetben az a nagy szerencséje, hogy egybeesik a népakarat és a kormánypárt célja is. A nép oroszellenes lépéseket akart, míg a szociáldemokraták elfeledtetni a korábbi orosz kapcsolataikat, így hát mindketten megkapták, amit szerettek volna. 

 A kormány lépései eddig igen jónak bizonyultak. Sorra szavazzák meg a szankciókat az oroszokkal szemben. Szerencséjükre még a viták során is csak Angela Merkel neve került elő, mint felelős, akár a hadsereg állapota akár a német-orosz kapcsolatok miatt. Olaf Scholznak azonban sikerült elkerülnie a felelősségre vonást, hiszen mint volt alkancellár és pénzügyminiszter, az ő felelőssége is felmerülhet a Bundeswehr alulfinanszírozása kapcsán. 

Ahogy mondani szokták, a történelmet a győztesek írják, vagy aki tovább él. Olaf Scholz most ezekkel a grandiózus lépéseivel, sikeresen el tudja feledtetni a szavazókkal pártja eddigi szoros kapcsolatát Oroszországgal. A kérdés most az, hogy ezt milyen áron teszi. Mert a haderő fejlesztése adóemeléssel valósulhat csak meg és az Északi Áramlat 2 felfüggesztése is csak növeli a már most is igen magas energiaárakat.

Így nagy valószínűséggel a történet végén majd a német lakosság fog magas árat fizetni a nagy változtatások után.