A frissen kinevezett Draghi-kormány a II. világháború óta a 71. lett 76 év alatt, azaz egy kormány Olaszországban átlagosan alig több, mint 12 hónapot volt hatalomban. 1989 óta Silvio Berlusconi volt az egyetlen kormányfő, aki ki tudott tölteni egy teljes ötéves mandátumot.

Önmagában Angela Merkel német kancellár – aki 2005 óta birtokolja a legmagasabb német állami pozíciót – annyi ideje van hatalmon, hogy eddig 10 kormányt láthatott jönni es menni Itáliában.

Az elmúlt években a hagyományos politikai rend felbomlása tapasztalható szerte a kontinensen. Nyugat-Európában a politikai viták egyre polarizáltabbá váltak, s ez alól nem kivétel Olaszország sem. Kiemelhető ugyanakkor, hogy míg ez a példátlan, egész Európát érintő politikai átrendeződés voltképp csendben zajlik pl. Németországban (ahol az idei választási szuperév eredményeiben is látjuk a hagyományos pártok gyengülését), addig Olaszországban az elmúlt 30 év folyamatos kormányválságai voltaképp „business in usual” üzemmódban folytatódnak.

Silvio Berlusconi volt az egyedüli olasz miniszterelnök az elmúlt 30 évben, aki ki tudta tölteni mandátumát (Fotó: AFP)

Mi adja tehát az olasz politikai rendszer párját ritkító instabilitását? Először is mindebben szerepet játszik a tény, akármilyen abszurdnak is tűnjön:

Olaszország egy fiatal ország.

Az Olasz Királyság – melynek alkotmánya ráadásul össze sem hasonlítható a maival –1861-ben alakult, mellyel csaknem egy évszázaddal fiatalabb a következetesen ifjú államnak deklarált USA-nál. Egészen a második világháború 1945-os végéig kell várnunk, hogy kialakuljon a mai Olaszország: határai megváltozzanak és egy demokratikus köztársasággá váljon.

Az 1861-es egyesülést megelőzően ráadásul az Itáliai-felsziget sok, egymással rivalizáló kis államból állt, melyek törésvonalai többé-kevésbé a mai napig megmaradtak. Massimo d'Azeglio, a híres olasz építész például az egyesülést követően úgy fogalmazott: „Olaszországot hoztunk létre, most olaszokat kell alkotnunk”. Sok helyen ez a „procedúra” a mai napig nem ért véget (és talán soha nem is fog). Az eredeti államok közti törésvonalak annyira nyilvánvalóak, hogy egyes régiók még „különleges státuszt”, avagy autonómiát is kaptak.

A megosztottság gazdasági egyenlőtlenségeket is okoz: az ország déli részén például sokkal magasabb a munkanélküliség és a szegénység. Ezen kihívás, valamint a korábbi kormányok általi elhanyagoltság frusztrációjajárult hozza ahhoz, hogy a populista Öt Csillag Mozgalom elsöprő győzelmet arasson ezekben a régiókban. A mozgalom megígért olyan gazdasági lépéseket is – mint pl. a havi minimáljövedelem vagy a nyugdíj reform – melyekre igazán szükség volt ezeken a területeken (és melyeket később elmostak a koalíciós harcok, illetve a Demokrata Párttal való szövetkezés, meggyengítve ezzel a pártot). Mindeközben hatalmi átrendeződés történt északon is, ahol Matteo Salvini jobboldali Ligája 2013-ban mért 4%-os rekordalacsony támogatottságát hátrahagyva folyamatos győzelmeket kezdett aratni, majd 2018-ra Olaszország legerősebb pártjává is vált. Ez már csak azért sem meglepő, ugyanis a most hangsúlyosan illegális migráció-ellenes és euroszkeptikus párt korábban Északi Liga néven Olaszország északi régióinak függetlenségéért küzdött. Ennek ellenére a közvélemény-kutatók szerint az Öt Csillag Mozgalom gyengülésével egyre többen szavaznak délen is múltja ellenére Salvinire . Látható tehát, hogy az olasz kormányon belüli konfliktusok gyakran regionális ellentéteken alapszanak.

Tiszta Kezek

1946 és 1992 között az olasz politikát a jobboldali-centrista Kereszténydemokrata Párt, valamint az olasz kommunista és szocialista pártok uralták.

Különösen a kereszténydemokraták voltak az olasz politika központi erői, akik közel 50 évig minden kormányban valahogy benne voltak. Végül az 1990-es években a kommunista rendszerek összeomlásával, végül az olasz kommunista párt is feloszlott. A kereszténydemokraták is mélyrepülésbe kezdtek, de más okokból. A Mani Pulite, avagy „Tiszta Kezek” néven ismert korrupciós botrány nyomozása során soha nem látott méretű letartóztatási hullám vette kezdetét a kereszténydemokraták körében, és törvényhozóik majd fele vád alá került. Ez az eset visszavonhatatlanul erodálta a párt hírnevét, mely pár éven belül, 1994-re teljesen meg is szűnt.

A La Repubblica címlapja "tiszta kezek" (azaz "mani pulite" vagy "tangentopoli") néven elhíresült korrupciós botránysorozat idején

Az országos szintű korrupciós botrány és a pártpaletta „megnyílása” olyan drámai helyzetet teremtett, mely egy teljesen új, instabil politikai korszakot nyitott meg Olaszország számára. A régi pártoknak újra kellett formálódniuk új alapelvek mentén, valamint sok új párt is létrejött (mint az azóta is töretlenül népszerű Berlusconi-féle Forza Italia), ahogy egyes konkrét kérdések köré szerveződő politikai formációk is megalakultak (a föderáció-párti Ligává formálódott Északi Liga is ilyennek tekinthető).

Bizalmatlan olaszok

Mindemellett az országban uralkodó választási szokások is egyedülállók Európában.

Az olasz választópolgárok kisebb valószínűséggel szavaznak ugyanarra a pártra, mint amire szüleik, vagy ritkábban szavaznak egy pártra pusztán azért, mert a városukban ez a szokás, vagy mert jobb-/ baloldalinak tartják magukat, jellemzőbbek a protestszavazatok, illetve a pártszimpátia folyamatos változtatása.

Olaszországban ma a nagykoalíciók korát éljük, melyekben a politikai spektrum egész területéről jövő formációk fognak össze a választásokat követően, hogy aztán szélsőségesen eltérő ideológiáik és világnézetük miatt összevesszenek és mély konfliktusba süllyesszék kormányzásukat – majd ez az egész körforgás pedig újrakezdődjön.

Instabilitás, mint általános jellemző

Bizonyos szempontból megállapítható, hogy a kormányok instabilitása inkább az olasz politikai rendszer jellemzője, mint hibája, egyfajta egyedülálló módon fejlődött szisztéma megnyilvánulása. Olaszország sokáig arányos képviseletet alkalmazott, a mandátumok megszerzéséhez pedig nem tartozott megszabott minimális küszöbérték, mely azt jelentette, hogy rendkívül könnyű volt kispártoknak bekerülni a parlamentbe.

A rendszer létrehozásakor az volt az elképzelés, hogy ezúttal elkerülhetővé váljon – szemben a második világháborút megelőző időszakkal –, amit Mussolini elért, hogy egy párt vagy személy túlságosan erőssé váljon.

Hosszú instabil periódust és sok rendkívül töredezett parlamenti összetételt követően végül a legutóbbi választásokra bevezették az új választási törvényt, mely létrehozta a küszöböket (pártoknak 3%, koalícióknak 10%), illetve egy egyszerű többségi (FPTP) elem is megjelent, mely koalíciók kialakítására ösztönzi a pártokat.

(Fotó: AFP)

Egy súlyos akadály azonban továbbra is kódolva van a rendszerben. Szemben a német vagy spanyol parlamenttel, melyek alkotmányba foglalták, hogy bizalmi szavazás eredményeképp létrejövő bizalomvesztés esetén a parlamenti képviselőknek meg kell egyezniük abban ki helyettesítse a kormányfőt és kormányát, Olaszországban még egy egészen apró formáció is meg tudja buktatni az aktuális vezetést attól függetlenül, tudnak-e alternatívát nyújtani (ezt demonstrálta most Matteo Renzi volt miniszterelnök mikropártja, az Italia Viva is). A bizalmi szavazások ráadásul a reformok elfogadtatásához kapcsolódnak: egy kormányfőnek minden egyes ilyen kísérlet után el kell nyernie a törvényhozók bizalmát, ha pedig ez nem sikerül, le kell mondania.

Ez a szabályozatlanságkiszolgáltatottá teszi a kormányokat a bomlasztásnak és az opportunizmusnak. A kisebb befolyással rendelkező partnerek gyakran befolyásos pozíciókra tehetnek szert azzal, hogy megfenyegetik az adminisztrációt vezető nagyobb politikai erőket, hogy meglékelik a koalíciót.

Olaszország rendszere tehát több tényező miatt is olyan instabil, mint amit tapasztaltunk az utóbbi 1.5-2 évben. A Mussolini-kor visszatértétől tartó választási rend voltaképp csapdákat állított saját magának – ennek a levét isszák máig az olaszok. Mindemellé vegyünk egy amúgy is megosztott országot, bizalmatlan szavazókat és a „pillanatnak élő” politikusok garmadáját. Az is lehet, hogy az írás végén az olvasó is egyet fog érteni a La Stampa újság híres, 2018-as címlapjával, amely az alábbi címmel jelent meg: „Olaszország kormányozhatatlan”.