Az Északi Liga csírája az Umberto Bossi elektronikai műszerész által alapított Lombard Liga volt, mely néhány évnyi működés után a ’90-es években történelmi események sodrásában találta magát. Egyfelől a Szovjetunió vereségével véget ért a hidegháború és leomlott a Vasfüggöny. Ez kihatott az olasz bipartitismóra, azaz a (majdhogynem) kétpártrendszerre is. A kommunista párt (PCI) középre húzódott és szélesebb rétegek számára is választhatóvá vált. A második világháború vége óta egyeduralkodó, legfeljebb néha különféle kispártokkal együtt kormányozni kényszerülő kereszténydemokrata párt (DC) pedig a Tangentopoli nevű korrupciós botránysorozat súlya alatt összeomlott és több darabra szakadt. A választóknak tiszta kezekre és tiszta hangokra volt szüksége. Ez a fejlemény pedig Bossi és harcostársai malmára hajtotta a vizet: az 1990. május 6-7-én tartott önkormányzati választáson már harmadikak voltak Lombardiában a DC és a PCI mögött. Két hét múlva egy Bergamo közeli kisvárosban, Pontidában, történelmi helyszínen (1167-ben itt győzte le a lombard városok serege Barbarossa Frigyesét) zászlót bontott az Északi Liga (LN). Ebben az ernyőpártban a Lombard Liga mellett több más észak-olasz, kisebb-nagyobb támogatottságú regionális párt is részt vett (és vesz ma is).

A Liga programjának fő pontja ekkor még a föderalizáció volt.

Ez a gazdaságilag fejlett északi tartományok minél függetlenebbé válása Olaszország többi részétől. Bossiék élesen bírálták a „tolvaj Rómát”, mely az északiak által generált gazdasági növekedésből származó forrásokat a szegény déli tartományok fejlesztésére fordította, látványos eredmények nélkül. A „legizmussal” szemben a köztársasági elnök és a római katolikus egyház is kritikusan szólalt fel, azonban az establishmenten kívüli párt egyre nagyobb sikereket ért el a különféle szintű választásokon.

1993-ban kimagasló, 57%-os eredménnyel győzött a ligás jelölt a milánói polgármesteri megmérettetésen. Ettől kezdve az olasz politikai élet stabil résztvevőjeként tekintettek rá, s e pozícióját azóta is őrzi.

Az LN története az első Berlusconi-kormányba (1994. május 11 – 1995. január 17.) való belépéssel folytatódott. Az LN több fontos tárcát kapott és színeiben az ország történetében másodszor került nő a képviselőház elnöki székébe. A kabinetnek azonban tagja volt Berlusconi Forza Italiaján kívül  a Délen népszerű posztfasiszta párt (MSI) is. (Ebből nőtt ki az Olasz Testvérek, a Liga mai vetélytársa.) E koalíciós partner céljai nyilvánvalóan szögesen ellentétesek voltak az LN-ével. A halmozódó feszültségek nyomán a kormány szétrobbant és átmeneti szakértői kormány állt fel, melyet az LN is támogatott. Így egy platformra kerül a baloldallal, melynek akkori vezetője nem zárja ki, hogy kormányalakításuk esetén bevegyék abba az LN-t, hiszen „az Észak legnagyobb munkáspártjáról van szó, tetszik vagy sem.” (A mondatból szállóige lett.) Ezt a közeledést Berlusconi árulásként értelmezte, s Bossival kemény szavakat vágtak egymás fejéhez. A választások után meg is alakult a szocialista-liberális-centrista összefogás-kormány, ám az LN végül nem volt szükséges a többséghez.

A Lega alapítója Umberto Bossi és Matteo Salvini jelenlegi pártelnök (Kép: nuovosud.it)

Bossi ezután a párt építésére, az északolasz identitás megerősítésére koncentrált. Immár Padánia teljes elszakadását tűzte ki célul (secessione), saját rendvédelmi erőt alakított Padániai Nemzetőrség néven, zászlót terveztetett, himnuszt fogadtatott el, párhuzamos parlamentet működtetett, később saját televízió- és rádiócsatornát, napilapot, sőt bankot alapított. Közeledtek azonban a választások, s

Bossi felismerte, hogy az LN csak úgy tud majd kormányra kerülni, ha ismét közeledik Berlusconihoz és visszavesz szeparatista retorikájából.

Így a párt céljaként a kampányban csupán azt jelöli meg, hogy az ország régiói (nem csak az északiak), minél nagyobb autonómiát kapjanak, azaz a lehető legtöbb jogkörük legyen, míg a központi kormánynak a lehető legkevesebb (devolution – ezzel az angol szóval írták le a ligások e kívánalmukat).

Kétszer is együtt kormányoznak ezután Berlusconival. Először 2001. június 11. és 2006. május 17. között, mikor az LN egy nagy sikert és egy nagy kudarcot is kénytelen volt elkönyvelni. A siker: elfogadták az első illegálisbevándorlás-ellenes törvényt (ún. Bossi – Fini törvény). A kudarc: alkotmánymódosító népszavazás a devolutionről, mely ugyan érvényes volt, de a résztvevők 61,3%-a elutasította az elképzelést. Az olaszok láthatóan nem szerettek volna húszféle egészségügyi rendszert például. (Bossi személyes kudarca is volt ez, hiszen pályája során először viselt miniszteri posztot, méghozzá épp a devolutionért felelőset!)

Másodszor 2008. május 8. és 2011. november 16. között, amikor a közös kormányzásnak Berlusconi lemondása vetett véget. A bukás oka nem csekély részben az volt, hogy a termelékenység növelése érdekében baloldali elődeihez hasonlóan nem tudott mélyreható reformokat ő sem véghezvinni. A versenyképtelen gazdaság nem tudott megbirkózni a pénzügyi világválság Olaszországot ért hatásaival. A kormány után pedig Bossi is megbukott: a 2012-ben kipattant, a hozzá, sőt családjának tagjaiig érő korrupciós botrányok miatt távozott a párt éléről. Az eset mély csalódottságot okozott a szavazótáborban is, ennek legékesebb bizonyítéka volt a milánói polgármesterség elvesztése.

A mélypontra került Északi Ligát meg kellett tisztítani a múlt árnyaitól, ez a feladat pedig egy átmeneti időszak után egy fiatal újságíróra, Matteo Salvinire várt.

Szűk 10 évvel a krízis után kijelenthető, hogy Salvini a párt reformját sikeresen teljesítette: ma az „Északi” jelzőt hátrahagyott Liga a félsziget legnagyobb támogatottságú pártja. Ennek számtalan oka van, a fordulat abban ragadható meg, hogy a Liga regionális érdekek képviselőjéből országos tömegpárttá vált: a közép- és dél-olaszoknak is reményt kínál a gazdasági és pénzügyi válságból – s amint a jobbnál jobb önkormányzat választási eredmények mutatják országszerte, a választók „megbocsátották” a korábbi bántó retorikát. A föderalizmust a korszellemhez jobban igazodó eszme, a szuverenizmus váltotta fel – nem olasz és olasz áll szemben immár egymással, hanem az olasz nemzet és a magának mind több hatáskört vindikáló Európai Unió. Ez az a közös – nem euroszkeptikus, sokkal inkább eurokritikus, vagy éppen eurorealista – platform, amin a magyar és a lengyel kormánypárt is áll.

Salvini vezetése alatt a Liga immár másodszor van kormányon, de a miniszterelnököt ezúttal sem a párt adja. 2022 tavaszán azonban parlamenti választás következik, amikor eldől, hogy az általa vágyott „európai reneszánszért” az Európai Tanácsban kormányfőként is tud-e majd küzdeni.

Borítókép: France24.