Mali évtizedeken keresztül a nyugat-afrikai térség egyik mintademokráciájának számított, amely élvezte mind az európai fővárosok, mind Washington támogatását. A 2000-es évek elején a terrorellenes háború nemcsak a Közel-Keleten és Dél-Ázsiában kapott új lendületet: az al-Káida helyi fiókszervezete, az al-Káida az Iszlám Maghreb Följén (AQIM) egyre aktívabbá vált a Szahara és a Száhel térségében, különösen, miután az algériai biztonsági erők kiszorították az országból. Nem kellett nagy fantázia hozzá, hogy a biztonsági szakértők és politikusok felismerjék, hogy régió porúzus határai, jól szervezett bűnözői csoportjai, illetve gyenge kormányzatai ideális terepet biztosítanak a szélsőségesek számára. A támadások szaporodásával szükség volt egy szilárd támaszra a térségben, a választás pedig Bamakóra esett.

Az arab tavasz azonban – sok más mellett – ezt a gyümölcsözőnek tűnő együttműködést is elsöpörte. Az észak-mali területén élő, de a déli fekete lakosság dominanciájával elégedetlen, a líbiai diktátor, Muammár al-Kaddáfi zsoldjából hazatérő berber tuareg csoportok felelést robbantottak ki Maliban, és kikiáltották függetlenségüket.

A korábban az Egyesült Államok által kiképzett – zömében tuaregekből álló – terrorista-ellenes erők átálltak a felkelőkhöz, és ha ez nem lett volna elég, a mali hadsereg (a FAMA) maradéka 2012 tavaszán puccsot hajtott végre a civil vezetés ellen. Nemzetközi nyomásra ugyan sikerült viszonylag hamar civil kézbe visszaadni a kormányrudat, de az értékes hónapok elvesztegetése megbosszulta magát: a polgárháborúra ugyanis rákapcsolódtak a térségben gyülekező különféle dzsihádista csoportok, akik az alapvetően szekuláris tuareg felkelés helyett egy iszlamista államot igyekeztek kiépíteni Nyugat-Afrikában. Különféle szervezeteik – az AQIM, az Anszár ad-Dín, a MUJAO – ezt olyan sikeresen tették, hogy 2013 elején Franciaország kénytelen volt segítséget küldeni Bamako számára. Hamarosan az ENSZ is megérkezett MINUSMA elnevezésű békeműveletével, az Európai Unió pedig EUTM Mali néven kiképzőmissziót indított a meglehetősen kevés harcértéket képviselő FAMA kiképzésére. Ahogy azonban az lenni szokott, a gyors francia győzelmek nem jelentették a háború végét: a szélsőségeseket ugyan kiverték a korábban ellenőrzésük alá vont városokból, Timbuktuból, Gaóból és Kidalból, de arra már nem volt ereje a szövetséges erőknek, hogy a vidéket is pacifikálják.

Ennek – számos más tényező mellett – egyszerű földrajzi okai vannak: Mali területe 1,24 millió négyzetkilométer (vagyis akkora, mint Franciaország, Spanyolország és Portugália együttvéve), és a mintegy 5 000 francia ejtőernyős és idegenlégiós, illetve a 14 000 fős ENSZ kontingens egyszerűen nem volt képes ellenőrzése alá vonni ekkora területet.

A dzsihádisták pedig, ha túl nagy volt a katonai nyomás, egyszerűen áttették a bázisukat más területre, ad absurdum más országba: így történhetett az meg, hogy mára egy regionális válságról beszélhetünk, mely Mali mellett súlyosan érinti Nigert és Burkina Fasót is, és amelyben csak 2020-ban 6 000 ember vesztette életét, és 3 millió ember volt kénytelen elhagyni lakóhelyét, bőséges utánpótlást biztosítva az Európa felé tartó embercsempész-karavánoknak.

De térjünk vissza a mali belpolitikához. Bár 2013-ban Ibráhím Boubacar Keita elnökké választásával véget ért az átmeneti periódus, a 2014-15-ös békefolyamat során pedig sikerült leszerelni a tuaregek zömét, ez a biztonsági helyzeten nem sokat változtatott. A szélsőségesek ugyanis megváltoztatták stratégiájukat: az ideológiai háború helyett a marginalizált és Bamakó hatalmával elégedetlen közösségek, mint a fulánik védelmezői tűntek fel, szilárd támogatói bázist építve ki immár az ország középső régiójában is. A romló biztonsági helyzet, a fokozódó etnikai ellentétek és a lassuló gazdasági növekedés egyre növelték a belső feszültséget, és 2020 elejétől kezdve szisztematikus demonstrációk kezdődtek Keita ellen. A probléma csak az volt, hogy az M5-RFP (Június 5-e Mozgalom – Hazafias Erők Gyűlése) nevű csoport élére az az Mahmúd Díkú imám állt, aki Szaúd-Arábiában pallérozta ismereteit a szalafita tanok terén, és bár véleménye sokat puhult az évek során, fundamentalista nézetei sokak számára továbbra is elfogadhatatlanok maradtak. A bamakói lakosság egy részét azonban ez nem zavarta, és egyre többen sorakoztak fel a karizmatikus hitszónok támogatására. 2020 tavaszára már Keita is kénytelen volt engedni követeléseiknek, és egyre több politikai koncessziót adott az M5-RFP-nek. Sokan már Díkúban látták az ország új elnökét, amikor is 2020. augusztus 18-án Assimi Goita ezredes vezetésével a hadsereg átvette az ország vezetését. Arról, hogy erre miért is került sor, megoszlanak a vélemények: egyesek szerint a hadsereg véget akart vetni a rossz kormányzásnak és az évtizedes konfliktusnak, és ezt egy erőskezű vezetésen keresztül látta elérhetőnek. Mások szerint viszont sokan tartottak egy szalafita elnök vezetésétől egy olyan országban, amely eleve háborúban áll a dzsihádistákkal. Akárhogy is történt, a puccs másnapján Díkú bejelentette, hogy visszavonul a politikától.

A katonai junta – nemzetközi nyomásra – szeptemberben átengedte a vezetést egy átmeneti civil kormánynak, amelyben azonban a hadsereg is szerepet kapott – Goita például alelnök lett. Az M5-RFP azonban elégedetlen volt ezzel a megoldással, és tovább folytatódtak a tüntetések. Május végén az átmeneti elnök, Bah Ndaw ennek engedve kormányátalakításba kezdett, amiről állítólag nem egyeztetett Gotiával és a juntával. A válasz nem is maradt el: 2021. május 24-án a hadsereg lemondatta az államfőt és a miniszterelnököt, és Goita saját magát tette meg átmeneti elnöknek. Paradox módon azonban miniszterelnöknek azt a Choguel Kokalla Maigát tette meg, aki Díkú visszavonulása után az M5-RFP élére állt.

Persze kérdéses, hogy Goitának volt-e más választása: az afrikai regionális szervezetek ugyanis ismét felfüggesztették Mali tagságát, sőt ezúttal a tavaly augusztusi puccs után felettébb visszafogott Franciaország is kemény nyilatkozatban ítélte el a katonai hatalomátvételt, és megfenyegette Bamakót, hogy megszünteti vele a katonai együttműködést.

Maiga megtétele miniszterelnöknek gesztus minden szereplő felé – miközben a nyugat-afrikai állam prezidenciális rendszerében a kormányfőnek minimális súlya van az államfővel szemben. Így a tényleges hatalom egyelőre a junta kezében maradhat.

Mindezek a fordulatok nem mellékesek Európa számára sem. Amíg a mali elit saját belső konfliktusaival van elfoglalva, jóval kevesebb figyelem jut a dzsihádisták elleni küzdelemre. A térségben több tízezer európai – elsősorban francia – állampolgár él, és nem elhanyagolhatóak a különféle gazdasági érdekeltségek sem. Nem mindegy tehát, hogy milyen mértékben sikerül mederben tartani a szélsőségesek térhódítását. Ugyanez igaz az illegális migrációra is: a Mali – Burkina Fasó – Niger konfliktusgócban jelenleg 3 millió belső menekült él, és egyre inkább az látszik, hogy Malil tranzitországból kibocsátó állammá válik. A 2020 őszi kanári-szigeteki migrációs válság kapcsán már nagy számban érkeztek mali állampolgárok is a spanyol partokhoz, és a lassan egy évtizede tartó politikai bizonytalanság és fegyveres harc egyre több embert ösztökél arra, hogy hazájától távol keressen jobb életet. Nem véletlen tehát, hogy 2013-ban az Európai Unió kiképzőmissziót indított a mali hadsereg kiképzésére, hogy ezzel is növelje az ország stabilitását.

Ehhez hazánk is hozzájárul egy immár 25 fős kontingenssel, sőt, Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter márciusban belebegtette, hogy a tervek szerint hazánk a háromszorosár növelné a nyugat-afrikai magyar kontingens létszámát. A májusi puccsal most mindez bizonytalanná vált, és a következő hetek-hónapok fogják csak megmutatni, hogy sikerült-e fenntartani Bamakóval az együttműködést, vagy Mali tovább csúszik lefelé a lejtőn a dzsihádisták és hataloméhes katonai vezetésének kettős szorításában.

Borítókép: shutterstock.