Mint szinte minden kapcsán a nyugati világban, itt is érdemes az antik világból kiindulni. Esetünkben ez nagyon hasznos is: az ókori görögöknél  a vita olyan fundamentális szerepre tett szert, hogy ahhoz kapcsolódóan az érvelést és az ékesszólást is művészi szintre emelték.

Az antik görög demokrácia és a szóbeliség kapcsolata

Minden verbális konfliktushelyzet nevezhető vitának és feltételezhetjük azt is, hogy a vitatkozás egykorú az emberiséggel. A vitakultúra fontosságát az adja, - ahogy a történeti példák is alátámasztják - hogy a disputa kultúrája valamilyen formában mindig összefüggésbe hozható az adott kor szabadságjogaival.

Minél inkább érvényesülnek a szabadságjogok egy közösségen belül, annál inkább tud virágozni a vitakultúra.

Nem véletlen, hogy a vitához szorosan kapcsolódóan az érvelés (dialektika) és a meggyőzés (retorika) művészete először az ókori görög társadalomban váltak önálló tudományágakká.

A nyelv tudatos művelése a Kr.e. 5. századra vált megkerülhetetlenné a politikai intézményrendszer változásának köszönhetően. Erre az időszakra alakult ki a görög városállamok jelentős részében az athénihoz hasonló demokratikus berendezkedés. A demokratikus berendezkedésnek köszönhetően a görög városállamok polgárai önállóan és szabadon intézhették ügyes-bajos dolgaikat a bíróságokon és népgyűléseken. Ezek a döntéshozói testületek több száz, de ezres nagyságrendeket is ölthettek, így a polgárok számára az érvényesüléshez addig sosem látott mértékben volt szükség logikailag jól felépített érveken nyugvó és természetesen meggyőző beszédekre.

A szofista érem két oldala

A retorika, mint az ékesszólás művészetének intézményesülése a szofistákhoz köthető, akik alapvetőleg azt tanították, hogyan boldogulhat az ember az életben. Eme boldogulásnak a görög városállamokban szerves részét alkotta a meggyőzés képessége, mely tudást a szofista vándortanítók kínálták. A szofisták öröksége napjainkban azonban igencsak ellentmondásos. Az újabb tudományos kutatások tükrében akadémiai körökben a szofisták pozitív megítéléssel bírnak. Ezen munkák kiemelik a szofista tanítási módszerek innovatív jellegét, továbbá rávilágítanak az elengedhetetlen szerepükre abban, hogy a meggyőző beszéd egy civilizált és demokratikus társadalmi rend középpontjává tudott válni. Mindennek ellenére könnyen lehet, hogy a szofista szó hallatán egy olyan szónok alakja elevenedik meg előttünk, aki mindenféle morális alap nélkül képes a legigazságtalanabb dolgok mellett is meggyőződéssel és hatékonyan érvelni furfangosan felépített megtévesztő álérvekkel. Habár sokan visszaéltek a szofista tanításokkal, és a szofisták között is lehettek erkölcstelen tanítók, az erőteljesen negatív összképhez jelentősen hozzájárult, hogy a szofisták legnagyobb kritikusa maga Platón volt.

Platón nem ismerte el a retorikát művészetként, csupán szavakkal való hízelgésnek tartotta azt. Lesújtó véleményének forrása alapvető világnézeti és filozófiai különbségből fakadt az abszolút igazság létezését illetőn.

Platón hitt benne, hogy retorikával ellentétben a dialektikus párbeszéd által el lehet jutni az abszolút igazsághoz, így a beszéd művelésére egyetlen hasznos művészetnek a dialektikát tartotta. A szofisták nem hittek ebben, sőt voltak olyanok, akik az egyetemes igazságok létét is tagadták.

Mindez azon tapasztalatukból is adódott, hogy a törvényszéki és politikai életben, ahol a leginkább szükség volt a retorika alkalmazására, számtalan párhuzamos igazsággal találta szembe magát az ember. Ebből adódóan a szofisták az igazságosságot ahhoz kötötték, amit a társadalom is elfogad igaznak, míg Platón hitt a transzcendens abszolút igazságból eredeztethető igazságosságban. A mély filozófiai ellentéteknek gyakorlati jelentőséget adott, és a személyes ellentétet is növelhette, hogy Athénban egyidőben versengett a diákok neveléséért a platóni dialektika és a szofista retorika.

Arisztotelész és a vita

A Platónt követő, Arisztotelész nevével fémjelzett generáció idejében a megtévesztő érvelések használatát még mindig általában a szofistákhoz kötötték, de Arisztotelész maga már pragmatikusabban állt a retorikához, mint Platón. Elismerte különálló művészetként, sőt önálló könyvet is szentelt a retorikának, elfogadva annak gyakorlati hasznosságát.

Azonban a retorika számára is csak másodhegedűs maradhatott és kiegészítő tárgyként tanította az Akadémián. Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított a dialektikának, az érvelés művészetének. Arisztotelész volt az első, aki az érvelésről rendszerezett értekezést írt a Topika című művében.

A Topikában Arisztotelész lefektette a helyes érvelésen alapuló vita szabályait, valamint tanácsokkal és stratégiákkal is ellátta a vitázókat. A modern érveléstechnika olyan alapfogalmai köszönnek vissza a többezer éves mű hasábjain, mint a premissza és a szillogizmus vagy éppen az induktív és deduktív érvelések.

Arisztotelész idejében a képzett dialektikusok által vívott viták nagy népszerűségnek örvendtek. A dialektikus viták tételmondatai a közjó érdekében széles körben ismert általános kérdéseket vitattak meg, mint például, hogy „Elszenvedni jobb-e egy igazságtalanságot, vagy elkövetni?”. A viták párbeszédszerűen zajlottak, két fő vett részt rajtuk, egy kérdező és egy válaszadó. A kérdező feladata volt, hogy kérdéseivel felállíttasson egy tételt a válaszadótól, majd a válaszadó tételének igazságát kérdésfelvetésekkel tesztelje vagy cáfolja olyképpen, hogy a tételnek ellentmondó választ kényszerít ki a válaszadótól. A válaszadó legfőbb célja, hogy logikailag helyesen érveljen a tézise mellett és egyszer se kerüljön önellentmondásba a válaszadásai során. A vitáknak előre megszabott időkeretük volt, és a kiértékelésnél rendkívül fontos volt a formális keretek betartása az érvelési képességek pedig elsőbbséget élveztek a szónoki készségek előtt.

A dialektikus vitáknak több célja is volt, legfontosabb az állandó gyakorlás, egyfajta szellemi birkózásként, mely során a résztvevők elsajátították és ápolták az érvelési képességeiket. A dialektika gyakorlásából szerzett tapasztalat gyorsabb észjárást, a pillanat uralásának a képességét eredményezte, melyek biztosítékokat szolgáltak azellen, hogy a dialektikust megcáfolják a mindennapjai során. Másodrészt az érvelést szórakoztató értéke miatt is művelték. Harmadrészt Arisztotelész a dialektikát a filozófiában is hasznosíthatónak tartotta, habár az arisztotelészi felfogásban már jelentős különbségek vannak a platónihoz képest. Arisztotelész nem gondolta, hogy a dialektikus párbeszéd által el lehet jutni az univerzális igazsághoz. A dialektika filozófiai használhatóságát az egyes állítások helyességének megállapításában, illetve a tudás filozófiai formáinak megalapozásában vagy kritikus tesztelésében látta.

Az antik örökség

A mai modern, világszerte versenyszerűen is űzött formális, racionális vitában – melynek különböző formátumai az MCC Vitaakadémiáján elsajátíthatók – is fellelhető az ókori dialektika és retorika öröksége. Igaz, előbbiből kicsit több mint az utóbbiból. A modern racionális vita kiindulópontja egy megosztó tételmondat, a disputa eszményi célja pedig, hogy a pro és kontra csapatok érvein keresztül közelebb jussunk - ha nem is platóni abszolút, de - a vita témáján belüli igazsághoz és megtaláljuk a helyes álláspontot. A racionális viták alapját ma is a logikus érvek képezik, mint az arisztotelészi dialektikában, azonban főleg versenyhelyzetben, ahol a gyakorlott vitázók mintegy rutinszerűen alkotják az érveket és cáfolatokat, ráadásként retorikai fogások is bevetésre kerülnek a vitabírók meggyőzése érdekében.

Mindennapi életünkben is vannak olyan helyzetek amikor ösztönösen több retorikát viszünk a megnyilvánulásunkba, mert az garantálja a legjobb meggyőzést, de olyan szituációk is előfordulhatnak amikor a dialektikus, racionális érvek menték zajló párbeszéd segít hozzá minket a helyes álláspont kialakításhoz. Akkor tudjuk jól megválasztani az adott konfliktusszituációhoz leginkább illő érvelési stratégiánkat, ha az ókori görögökhöz hasonlóan tudatosítjuk a retorika és a dialektika közötti különbséget. Ehhez kiváló módszer a racionális vitázás gyakorlata.

Borítókép: shutterstock.