Oroszország látszólag részben elégedettséggel szemlélte a menekülésre hasonlító nyugati és főleg amerikai visszavonulást Afganisztánból, ez azonban nemcsak azzal magyarázható, hogy a hidegháború óta nem látott mértékben romlott meg a kapcsolatuk. Putyin 2007-ben, a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián megtartott beszéde óta folyamatosan hangoztatja, hogy ismét helyet követel magának a nagyhatalmak sorában, illetve a világbéke szemszögéből nézve veszélyesnek tartja az általa nyugati hegemóniára épülő egypólusú világrendszert. Ebből a szempontból minden egyes nyugati kudarcnak ítélhető esemény ennek a hegemóniának a visszaszorulását jelenti a Kreml számára.

Az alapvető célkitűzés: a stabilitás

Első, sőt második pillantásra is pozitív eredmény Oroszország számára a tálib hatalomátvétel, azon belül is inkább a nyugati kormány összeomlásának sebessége. Zabihullah Mujahid, a tálibok szóvivője a legelső sajtótájékoztatón egyértelműen kijelentette, hogy három országgal törekednek jó kapcsolatokra: Kínával, Pakisztánnal és Oroszországgal. Az orosz képviseletnek nem is volt olyan sürgős elhagyni Kabult, mint nyugati társaiknak, igaz a hazautaztatásukat szűk két héttel később ők is elkezdték megszervezni. Valamennyire a tálibok felé tett orosz gesztusnak értékelhető az is, hogy az orosz média szellőztette meg, hogy a „nyugatiak” elmenekült afgán elnöke, Asraf Gáni annyi pénzt akart magával vinni, hogy fel sem fért a repülőre.

Mindeközben Oroszország számára Afganisztán mostani helyzetével kapcsolatban jelenleg a legfontosabb, hogy stabilitás és béke legyen az országban.

Az, hogy kié a hatalom, csak másodlagos. Ez részben abból az orosz történelmi tapasztalatból is ered, miszerint, ha egy állam vezetése gyenge, akkor ott destabilizáció várható, így még olyan vezetők, mint például a tálibok, is jobb opció, mint a káosz. Utóbbi esetében ugyanis nemcsak a menekültek, hanem a drogcsempészet és a terrorizmus szárbaszökkenésétől tartanak a Kremlben.

Második fontos céljuk, hogy Üzbegisztán és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetében tag Tádzsikisztán határvédelme biztosított legyen, ugyanis az előbb említett potenciális kihívások ezen a területen védhetők ki. Nem véletlen, hogy a NATO kivonások bejelentése óta az orosz külügy- és védelmi miniszter is számos alkalommal egyeztetett üzbég és tádzsik kollégáival. Ezen túlmenően közös gyakorlatok is lezajlottak, orosz segítséggel erősítik meg a határvédelmet és határozott kijelentések is elhangzottak. Mindemellett az idén rekordalacsony bevándorlási- és vendégmunkás számok ellenére tovább szigorítottak az orosz beutazási feltételeken. Hadrendbe állt a sajtó is, amely  elkezdte hangoztatni, várhatóan robbanásszerűen emelkedik majd a benyújtott menedékkérelmek száma.

Kapcsolatfelvétel egy terrorista szervezettel?

Azonban az orosz–tálib viszony alakulásának van egy megkerülhetetlen hátráltató tényezője, nevezetesen az, hogy a talibán a Legfelsőbb Bíróság 2003 döntése óta tiltott terrorista szervezet Oroszországban. Teljes okkal, hiszen 2000-ben felszólították a világ muszlimjait, hogy vegyék fel a harcot az oroszokkal is, sőt, támogatták a csecseneket az akkor éppen folyó konfliktusban. Jelképeik használata, tanaik hirdetése és a politikai kapcsolatok felvétele is a szövetségi törvény szabályozásába ütközne. Utóbbi kitétel annak fényében sajátságos, hogy 2018 után idén nyáron is jártak tálib vezetők Moszkvában. Persze, Oleg Sziromolotov, a külügyminiszter-helyettes és Zamir Kabulov, orosz elnöki megbízott is kijelentették, hogy elképzelhetőnek tartják, hogy megszüntessék a talibán terrorista minősítését, de ez jelenleg nehezen elképzelhető. Egyrészt a kijelentések egyértelműen ahhoz a feltételhez kötik, hogy az ENSZ BT is levegye a terrorizmust támogatók listájáról, ami önmagában is azt jelentené, hogy egy tagállam se vétózza ezt meg. Magyarán Kína és az USA hozzájárulására is szükség van. Ezt követően azonban nem lehet csak úgy eltörölni az orosz minősítést, hiszen a 2003-as döntés értelmében még további 14 szervezet került a listára, amiről a szövetségi terrorizmus-ellenes szabályozás értelmében különben sem lehet kihúzni neveket. Továbbá, hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, a 2003-as Legfelsőbb Bírósági döntést az elfogadásáig megtörtént, de csak később feltárt új körülmény tudná felülírni – a feltételnek kikötött esetleges ENSZ BT döntés pedig nem minősíthető ilyennek. Az jogi háttér miatti kivitelezési akadályok mellett pedig azt sem nehéz kitalálni, hogy a terrorizmust a mindennapjaiban is megtapasztaló oroszországi lakosság hogyan fogadná a tálibok átminősítését.

Levonható tanulságok

Pár fontos tanulságot érdemes levonnunk a tálib hatalomátvételről, amit vélhetően nagyon jól látnak a Kremlben is. Az első és talán legfontosabb, hogy

nem szabad abba a hibába esni, hogyha a tálibok, az USA ellenségei veszik át a hatalmat Kabulban, akkor az automatikusan azt jelentené, hogy oroszbarát országgá válna Afganisztán.

Ez nem egy zéró összegű játék, így nem jelent automatikus előnyös helyzetet Moszkvának. A saját és a nyugati történelmi tapasztalatok is vélhetően önmérsékletre késztetik a Kreml döntéshozóit, és egyelőre még csak leplezett bizalmatlanságot lehet a nyilatkozataikból kiolvasni. Ahogy a szakértők közti viták mutatják, egyelőre nem lehet tudni, hogy a „régi” tálibok tértek vissza, vagy egy minőségében más időszak áll előttünk. Ne legyen kétségünk afelől, hogy ebből indul ki Oroszország is.

A második fő tanulság, hogy nem szabad hosszútávú, mondhatni vágyvezérelt következtetéseket levonni. Ez vonatkozik elsősorban arra, hogy

a NATO kivonulás nem jelenti azt, hogy esetleg olyan, Oroszország számára érzékeny területeken is meghátrálna, mint az Ukrajnának nyújtott támogatások, vagy a Baltikum katonai védelme.

Az, hogy az északatlanti szervezetnek nem volt egyértelmű érdeke tovább állomásoztatni erőit Afganisztánban, nem jelenti azt, hogy máshol ne lennének meg ezek a szükséges alapvető érdekek. A NATO számára nem szűnik meg prioritásként Ukrajna – igaz időben beláthatatlanul távoli – északatlanti csatlakozása és erői orosz határhoz közeli állomásoztatása sem.

A harmadik tanulság pedig, hogy túlzó elvárás lenne azt feltételezni, hogy Oroszország majd Kínával kart karba öltve bevonul, vagy valamifajta szövetségesi viszonyt alakítanak ki, vagy épp gazdaságilag profitálnak majd. Ez a feltételezés ismét abból a hitből táplálkozik, hogy ami a Nyugat számára negatív, az a vele szembenállóknak csak előnyére válhat. Oroszország már nagyon korán kijelentette, hogy nem küld fegyveres erőket, de a feszített orosz költségvetés, az utóbbi évek szíriai, líbiai és kelet-ukrajnai eseményei után nehezen lenne elképzelhető, hogy a döntéshozói oldalról erre valós igény mutatkozna. Arról nem is beszélve, hogy a lakosság túlnyomó többsége nem támogatna egy új fegyveres beavatkozást. A Kremlnek jelenleg épp elég gondja van a szeptemberi parlamenti választások lemenedzselésével, aminek finisére a hatalom pártja nagyon rossz népszerűségi adatokkal érkezik meg, illetve Putyin 2024-es hatalomátadásának módja pedig középtávon okoz fejtörést. Ezek tükrében főleg azt kell látnunk, hogy egy esetleges orosz–kínai összefogásban Moszkva lehetőségei és eszközei jóval korlátozottabbak lennének, és csak a kisebbik fél szerepét tudná betölteni. Viszont ez nem zárja ki, hogy a fentebb említett főbb kihívások megoldásában ne alakulhatna ki ad hoc együttműködés Peking és Moszkva közt.