A nyugati hatalmak 2021 közepén két fontos helyen is megkezdték a teljes kivonulást, illetve harcoló erőik nagyarányú csökkentését: az egyik Afganisztán, a másik pedig a Száhel térsége. És bár a két színtér meglehetősen távol esik egymástól, illetve látszólag a körülmények is mások, mechanizmusaik, illetve tanulságaik meglehetősen hasonlóak – mint ahogy valószínűleg a következményeik is azok lesznek.

Kezdjük talán Afganisztánnal. A 2001-es amerikai katonai beavatkozás – bár ENSZ BT felhatalmazás alapján történt, majd NATO feladatkörbe került át – alapvetően egy belpolitikai dilemmára adott válasz volt: nevezetesen, hogy a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után Washingtonnak demonstrálnia kellett erejét és cselekvőképességét elsősorban saját közvéleménye előtt. Bárki, aki a televízió képernyőjén végignézte az Ikertornyok összeomlását, pontosan tudhatta, hogy az nem fog megtorlás nélkül maradni – a kérdés csupán az volt, hogy az mennyire lesz sikeres, illetve valóban az elkövetőkre irányul-e majd. Az ekkor kezdődő terror-ellenes háborúk (war on terror) összességében több kritikát, mint dicséretet kaptak. Az afganisztáni beavatkozásnak mégis voltak súlyos alapjai (al-Káida jelenlét, a Talibán uralma), amelyekre egy hosszú NATO-szerepvállalást lehetett felépíteni. És bár 2014-től ez a szerepvállalás jelentősen redukálódott, az országban tartózkodó nagyjából 12 000 NATO-katona és több ezer, bilaterális alapon ott tartózkodó amerikai harcos elegendő volt ahhoz, hogy a kiképzett afgán biztonsági erők támogatásával gátat szabjon a káosznak és a tálibok visszatérésének.

Ezt a törékeny status quót döntötte fel az amerikai vezetés, amikor először a Trump-, majd elődje döntését folytatva a Biden-adminisztráció lényegében egy év alatt felszámolta az amerikai jelenlétet az országban – amellyel egyben a NATO-szerepvállalást is ellehetetlenítette.

A lépés mögött nem húzódtak reális biztonságpolitikai megfontolások: a szakértők egyöntetűen arra hívták fel a figyelmet, hogy az Asraf Ghani vezette afgán kormány nem lesz képest hatalom maradni külső támogatás nélkül. Azok a mantrák, melyek szerint az Egyesült Államoknak új stratégiai célkitűzései mentén jóval fontosabb kihívások felé kell fordulnia (Oroszország, Kína), jórészt fügefaleveleknek bizonyultak: 2020 közepén, a csapatkivonások bejelentésekor mindössze 14 000 amerikai katona állomásozott a dél-ázsiai országban, ami eltörpül az amerikai haderő méreteihez, még expedíciós képességeihez képest is (Európában például csaknem 70 000 amerikai katona szolgál). Nem, itt egyértelműen – és ismét – a hazai közvéleményt célzó lépés történt, nevezetesen, hogy véget vessenek egy másik ,,végtelen háborúnak”, az USA történetének egyébként valóban leghosszabb fegyveres konfliktusának, és kivonuljanak az országból. Az, hogy ezt milyen tempójú összeomlás követi, minden képzeletet felülmúlt: a 2021. augusztus 15-i képek a kabuli reptérről, illetve a hírek Asraf Ghani meneküléséről annak a nemzedéknek, amely átélte 9/11-et, szintén emblematikusak lesznek.

Annak a szimbólumai, hogy 20 év után a béke- és államépítési projekt Afganisztánban, amely több százmilliárd dollárba, több ezer szövetséges katona és több tízezer afgán életébe került, kudarccal végződött.

Ráadásul még az sem igaz, hogy visszakerültünk 2001-be: akkor ugyanis az Északi Szövetség hadurai legalább valamiféle ellenpólust jelentettek a Talibánnal szembe. Ma viszont nem látunk ilyen erőt az országban.

Persze bízhatunk abban, hogy az ilyenkor gyakran megvalósuló forgatókönyv szerint a felkelők, illetve különféle csoportjaik egymás ellen fordulnak. De bárhogy is lesz, mindez mérhetetlen szenvedést fog jelenteni az afganisztáni lakosság számára. Azoknak az embereknek, akiknek a zöme már 2001 után született, és akiknek – hiába voltak a tálibok végig jelen az országban – legalább reménye volt arra, hogy a nők iskolákba járhatnak és munkát vállalhatnak, hogy a saría fundamentalista értelmezése helyett az egyetemes emberi jogokkal összeegyeztethető jogrend lesz érvényben, és hogy a korrupció és nepotizmus dzsungelén átvágva országuk előbb-utóbb eljut egy működőképes államisághoz. Most mindezek a remények köddé váltak, és nem véletlen, hogy mind a környező országok, mind az Ígéret Földjének, az Európai Uniónak a tagállamai készülnek egy új menekülthullámra.

Csak az elmúlt hónapok harcai mintegy 400 000 afgánt űztek el otthonukból, és Kabul elestével valószínűleg sok ingadozóban született meg a döntés a távozásról.

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az elmúlt napok eseményeinek hatására – helyesen – leálltak a hazatoloncolások, miközben csak Németországban 30 000 afgán vár arra, hogy hazaszállítsák. Szólnunk kell az afgán diaszpóráról is, amelynek létszáma csak a tágabb régióban (Irán, Pakisztán, Törökország stb.) meghaladhatja az 5 millió főt. Számukra Kabul elestével minden remény megszűnt a hazai állapotok konszolidációjára – és egy részük most azon kezd el gondolkozni, hogy miként menekítheti ki családtagjait. Nem véletlen, hogy sokan több százezer potenciális menekültről beszélnek, és hogy ebben az amerikai vagy kanadai felajánlások néhány tízezer ember befogadására cseppek a tengerben. Mint ahogy az sem véletlen, hogy Angela Merkel német kancellár – utalva 2015-ös határnyitására – pár hete is már arról nyilatkozott, hogy Európa nem ismételheti meg a hat évvel ezelőtt történteket, és a tömeges befogadás helyett más megoldásra lesz majd szükség Afganisztán esetében. Csak még azt nem tudjuk, pontosan mire is.

Emmanuel Macron döntése a Száhelben állomásozó francia csapatcsökkentésről 5 100 fről 3 000-re jóval kisebb visszahangot keltett.

Pedig az általa keltett bizonytalanság nem sokkal kisebb, és a döntés körülményei is hasonlók. A térségben tevékenykedő dzsihádista csoportok leverésére Párizs 2013 óta folytat műveleteket zömében Maliban és Nigerben. Az anyagi és emberi áldozatok ellenére azonban a felkelést nemhogy felszámolni, de lokalizálni sem sikerült: mára jóval nagyobb térségben és intenzitással zajlik, mint nyolc évvel ezelőtt. A Mali-Burkina-Faso-Niger konfliktusgócban 2020-ban mintegy 6 000 ember vesztette életét, a belső és külső menekültek száma megközelítette a 2 millió főt, és 14 millióan szorultak segélyekre. Bár a franciák a többnemzeti Task Force Takuba művelet keretében szeretnék részben pótolni a kieső kapacitásokat, annak 600 fős létszáma erre nem lesz elég. A regionális és helyi kezdeményezések, mint a mali kormányerők kiképzése vagy a G5 Sahel gyorsreagálású dandár hasonló korlátozott eredményekkel járt, mint a 300 000 fős afgán biztonsági erők kiképzése Dél-Ázsiában. 2022-ben azonban Franciaországban is választásokat tartanak, és Macron azt reméli, a katonák hazahozatala talán javíthat eredményein.

Francia katonák a Száhelben (forrás: shutterstock).

Sokan sok helyen mutattak már arra rá, hogy az afganisztáni vagy száheli helyzetet nem lehet megoldani kizárólag katonai eszközökkel: a válságok mélyén ugyanis elsősorban politikai, társadalmi, gazdasági okokat kell keresnünk az etnikai feszültségektől kezdve a korrupt, gyenge vagy épp nem létező állami struktúrákon át a klímaváltozásig, a gazdasági lehetőségek hiányáig és a túlnépesedésig. Ezek kétségbevonhatatlan állítások.

Ugyanakkor ezek a válságok mára olyan mértékben eszkalálódtak, hogy katonai erő nélkül sem lehet rendezni őket.

A katonai erő ugyanis kiváló nyomásgyakorlási eszköz és alkualap, amely fontos aduász lehet a szélesebb körű politikai rendezés során. Egy amerikai dróntámadásnak vagy egy francia kommandós-rajtaütésnek már a puszta lehetősége fontos elrettentő erővel bír. Nehéz elképzelni viszont, hogy a Talibánt mi kényszerítené bármiféle kompromisszumra és önmérsékletre, miután nem maradt katonai ellenfele az országban. Mint ahogy azt is, hogy mi fogja fékezni az Iszlám Állam szaharai csoportjainak további támadásait, ha fele annyi francia katona állomásozik majd egy 3 millió négyzetkilométernyi területen.

Ahhoz ugyanis, hogy a – kiszivárgó információk szerint – regionális bázisokról, szomszédos országokból avatkozzanak be majd a nyugati szereplők például Afganisztánban, kell egy nagyon fontos tényező: a bizalom. Az, hogy a helyi szereplők hajlandóak legyenek vállalni a kockázatot, és együttműködjenek például az amerikai hírszerzéssel.

A két kivonulás azonban épp a legfontosabb és legnehezebben beszerezhető tőkét égeti el, amivel a Nyugat így is híján volt: a bizalmat.

Mert ki fogja kockáztatni az életét egy olyan partner kedvéért, aki bármelyik pillanatban cserben hagyhat? Ezzel a keserű tapasztalattal ma afgán állampolgárok százezrei szembesülnek. Ebben a perspektívában nem volt véletlen az afganisztáni összeomlás sebessége sem: hiszen a katonák mögött nem állt olyan rendszer, amelyért hajlandóak lettek volna feláldozni az életüket.

A két kivonulás következményei ráadásul elsősorban Európát fogják érinteni. Ebből a szempontból Washington lépése részben érthető: az új afgán menekülthullám Európát, nem pedig Amerikát fogja célozni. A francia lépés már jóval vitathatóbb, bár itt látunk bizonyos szövetségesi nyomásgyakorlást is: Párizs megelégelte, hogy saját katonái essenek el az afrikai műveletekben, és talán így is szeretné elérni, hogy más európai államok is harcoló alakulatokat küldjenek a Száhelbe. Nem biztos azonban, hogy ez automatikusan bekövetkezik. Ráadásul pár száz katona érkezése nem fog változtatni az alapvető erőviszonyokon, amely egyre inkább a dzsihádistáknak kedvez. Mindez pedig a harcok súlyosbodásához fog vezetni, egyre több embert kényszerítve lakóhelye elhagyására.

Borítókép: shutterstock.