Ipari társadalmainkban az energiapolitika tele van paradoxonnal. Ideológia kontra pragmatizmus, környezetvédelem kontra gazdasági mohóság, idealista józanság kontra materialista hedonizmus. Semmi sem állhat távolabb az energiapolitikától, mint a fellengzős bejelentések vagy az érzelmi reakciók. De napjainkban semmit sem kerül el ez a csapás.
Emmanuel Macron francia elnök november 9-i televíziós beszédében bejelentette, hogy Franciaországban hat új atomreaktor építését tervezik: ez azért számít jelentős döntésnek, mert Franciaországben1997 óta nem épült új reaktor. Ez a döntés két szempontból is célirányos: a francia atomerőműpark termelési kihasználtsága 73% és 75% között van, ami a 2005-ben elért 77%-os csúcsérték alatt van. Ezenkívül az új reaktorok építéséről szóló döntést nem lehetett meghozni az új generációs atomreaktor prototípusának, a Flamanville-ben épülő Európai Nyomottvizes Reaktor (European Pressurised Water Reactor – EPR) üzembe helyezése előtt. Ez utóbbi már tíz éve húzódik és a többletköltségek 8,9 milliárd euróra duzzadtak.
A gazdaság mindenáron történő „szén-dioxid-mentesítését" célzó törekvések kedvező helyzetbe hozták az atomenergiát. Az energiaárak idei őszi emelkedése pedig lehetővé tette, hogy felvállaljuk azt, ami sok környezetvédő számára tabu. Az EU-nak égető szüksége van olcsó és elegendő mennyiségű villamos energiára, az atomenergetikának pedig fejlődnie kell, ha nem akarjuk, hogy végleg leállítsák.
A mostani francia bejelentés egy több éve érlelt stratégia része. 2018-ban a francia gazdasági miniszter, Bruno Lemaire felkérésére készült egy jelentés, ez hat új EPR-reaktor építésére tett javaslatot 2025-től kezdődően. 2020 novemberében egy másik jelentés a 47,2 milliárd eurós becsült költségvetés felének állam általi finanszírozását helyezte kilátásba. Végül az elnöki beszéd előestéjén az EDF (Electricité de France, francia áramtermelő és -szolgáltató vállalat) egy sajtótájékoztatón bejelentette, hogy felkészült arra az esetre, ha az építési program elindulna.
Emmanuel Macron nyilatkozata összhangban van több európai ország ősszel közzétett közös álláspontjával. Októberben tíz EU-tagállam miniszterei közös nyilatkozatot tettek közzé Nekünk, európaiaknak szükségünk van az atomenergiára! címmel. Ez az állásfoglalás a legjobbkor jött, hiszen Európának a gázárak ugrásszerű emelkedésével kellett szembesülnie. Ugyanakkor a választások utáni politikai határozatlanság gyengíti Németországot, ahol folynak a koalíciós tárgyalások. A Szövetségi Köztársaság határozottan elkötelezett az atomenergia fokozatos kivezetése mellett. A közös álláspontot aláíró országok érdekes koalíciót alkotnak a germán térség körül. Egyik oldalról ott van az atomenergia területén világszinten is meghatározó szereplőnek számító Franciaország, másik oldalról a négy visegrádi ország: Lengyelország, Magyarország, a Cseh Köztársaság és Szlovákia, kiegészítve a nem schengeni keletiekkel (Bulgária, Románia), valamint az integrált Nyugat-Balkánnal (Horvátország, Szlovénia). Ehhez társul még a balti partner, Finnország.
Finnország eseténél érdemes megállni egy pillanatra. Ez a virágzó uniós ország, amely Svédországgal és Ausztriával együtt 1995-ben csatlakozott az akkor 13 országot egyesítő EU-hoz, az atomenergia-barát lobbizás élvonalába tartozik. A kormányzó koalíciót öt politikai párt, közöttük a Zöldek, alkotja. A Zöldek eddig nem tartották fenntarthatónak az atomenergiát, pedig a közös nyilatkozat pontosan ezt a követelményt emeli ki. Úgy tűnik tehát, hogy a nézetek lassan átalakulóban vannak, még a távoli északon is, ahol az ökológiai érzékenység jelentős politikai erőt képvisel. Paradox módon az ember okozta globális felmelegedés dogmája alátámasztja a nukleáris lobbi érvelését a szén-dioxid-kibocsátást illető „technológiai semlegesség" kapcsán.
A nemzetek közötti együttműködés témák szerint változik. Tudjuk, hogy a migráció témájáról mennyire eltérően gondolkodnak az EU keleti és nyugati felén. Az atomenergia kapcsán Németországgal és néhány szomszédjával (Ausztria, Dánia, Belgium, Luxemburg) szemben álló országok alakítottak ki közös álláspontot. Ebben a kérdésekben Orbán Viktor és Emmanuel Macron tavasszal, a március 25-i európai csúcstalálkozó alkalmával fejezték ki egyetértésüket. A nézetek közeledése hozzájárul az európai védelmi politika kialakítására irányuló közös törekvéshez is. A másik oldalon, Németország folytatni kívánja az Angela Merkel 2011-es döntésével megkezdett utat, amely az atomenergia mihamarabbi teljes kivezetését célozza. Ez a fukusimai baleset után meghozott döntés részben politikai kommunikáció volt annak érdekében, hogy kifogják a szelet a környezetvédők vitorlájából. Németország pedig ki kívánja terjeszteni saját választását és azok következményeit Európára. Az energiakérdés körüli vita a tél hidegebbé válásával – és az energia árának emelkedésével – még forróbbnak ígérkezik.
Az európai szerződések lehetővé teszik, hogy minden ország maga döntsön saját energiaszerkezetéről, ám kis mozgásteret hagynak számukra az elegendő mennyiségű és egyben alacsony szén-dioxid-kibocsátással járó energia kettős céljának eléréséhez. A tíz európai kormányt képviselő aláírók véleménye szerint az alacsony szén-dioxid-kibocsátást megcélzó jövő nem képzelhető el anélkül, hogy a földgáz mellett kiegészítő jelleggel nyíltan elismerjék az atomenergiát is. Az aláírók rámutatnak arra, hogy Európa szén-dioxid-kibocsátás nélküli villamos energiájának fele már most is atomenergiából származik, és kiemelik megkerülhetetlenségét. A cél az, hogy az atomenergia a gázhoz hasonlóan semleges státuszt kapjon. És így az atomenergia is bevonhatóvá válik a fenntartható finanszírozás európai keretébe. Ez a tétje az európai besorolási rendszernek, amely körül most a legmagasabb szinteken folyik a lobbizás. A küzdelem kimenetele előreláthatatlan, miközben az Európai Bizottságnak 2021 vége előtt döntést kell hoznia.
Fontos felismerni a helyzet abszurditását: a különböző energiaforrások versenyben állnak egymással. Az évekre vagy évtizedekre visszanyúló tapasztalat és a rendszeres innovációk lehetővé teszik a befektetők számára, hogy megalapozott döntéseket hozzanak az általuk választott projektekről. Úgy tűnik azonban, hogy minden az Európai Bizottság által nehezen véglegesített zöld besoroláson múlik.
Az atomenergia számos európai ország számára előnyös választásnak tűnik. Az EDF nem kötelező érvényű ajánlatot tett a lengyel kormánynak 4-6 EPR-technológián alapuló atomreaktor építésére. Ez támogatná Lengyelországot a 2050-ig szóló energiaügyi menetrendjének megvalósításában. Egy ilyen nukleáris háttér 60 éven keresztül biztosíthatná Lengyelország energiaszükségletének 40%-át. Ez egyébként nem egy váratlan fejlemény: az EDF, a francia kormány támogatásával, már a kezdetektől fogva folyamatosan figyelemmel kíséri a lengyel atomenergia-programot.
Elképzelhető az is, hogy a 2022 első felében esedékes francia EU-elnökség lehetőséget kínál arra, hogy teret kapjon az atomenergia újjáélesztése az EU-ban. Nem elszigetelten, hanem egy olyan átfogó terv részeként, amely szerint az atomreaktorok építése több országot is érintene, ezáltal csökkentve a termelési költségeket.
Ez különösen igaz az új típusú atomreaktorokra: a kisméretű moduláris reaktorokra (SMR). Ezen a téren az Egyesült Államok és Oroszország jelentős előnyben van Franciaországhoz képest, ahol 2030-ig nem várható a prototípus megépítése, a kereskedelmi hasznosítás pedig még ennél is később valósulna meg. A kisméretű moduláris reaktorok kiválóan alkalmasak a széntüzelésű erőművek kiváltására; a meglévő infrastruktúra fenntartható, ugyanazok a kapcsolóállomások és nagyfeszültségű vezetékek használhatók a városok áramellátására.
Ha Párizs tiszteletben tartotta a német döntést az atomenergia fokozatos kivonásáról, akkor Berlinnek tiszteletben kell tartania Franciaország, Finnország és a közép-európai országok álláspontját. Van még más is. 1957-ben a Római Szerződés létrehozta az EGK-t (Európai Gazdasági Közösség) és az EAK-t (Európai Atomenergia Közösség). Más szóval, az atomenergetikai együttműködés kezdettől fogva az európai egység egyik sarokköve volt. Végül pedig meg kell említeni, hogy az atomenergia békés célú felhasználásának háttérbe szorulása a katonai felhasználás hanyatlását is maga után vonja. Ebből a szempontból az atomenergiáról való lemondás nemcsak gazdasági veszteség, hanem a XXI. századi Európa számára súlyos következményekkel járó politikai öncsonkítás is lenne.
