Olvasási idő: 3 perc
A nemzetközi jog hosszú utat tett meg a „legfőbb bűntettek” alapvető fogalmainak elismerése, valamint az elszámoltathatóság intézményi kereteinek megalkotása terén, de a jogfejlődés későbbi igénye végső soron az államok konszenzusán és politikai elkötelezettségén múlik. Beti Hohler, az Nemzetközi Büntetőbíróság Főügyészi Hivatalának tárgyalóügyésze és Michael Herz a Nemzetközi Büntetőbíróság Védői Hivatalának jogásza az MCC Budapest Lectures sorozatának vendégei voltak, akikkel a nemzetközi bűntettekről, illetve a nemzetközi büntetőbíráskodás történetéről és kihívásairól Sándor Lénárd, a Nemzetközi Jogi Műhely vezetője beszélgetett.
A teltház mellett zajló Budapest Lectures beszélgetés a nemzetközi közjog egy meglehetősen fiatal, kihívásokkal teli és sajnos időszerű területét, a nemzetközi büntetőjog és büntetőbíráskodás területét igyekezett feltárni. A sokak által csak a „büntetlenség kultúrájaként” bírált jelenség Cicero régi mondását tükrözi, miszerint „inter arma enim silent lēgēs”, vagyis fegyverropogás között a jog hallgatásba burkolódzik. A beszélgetés keretében a nemzetközi jogi szakértők ismertették a „legfőbb bűntettek” sajátos fejlődési útját, hangsúlyozva a Nürnbergi és a Tokiói Katonai Törvényszékek statútumainak meghatározó szerepét e jogterület megszületésében. A beszélgetés során fény derült jó pár olyan érdekes történetre és legendára, amely a nemzetközi bűntettek fő kategóriáinak megalkotását övezte. A szakértők egyetértettek abban, hogy hosszú szünet után az 1990-es évtized adott új lendületet a terület fejlődésének, részben azért, mert a hidegháború véget ért, részben pedig azért is, mert két jelentős fegyveres konfliktus pattant ki egyfelől a volt Jugoszlávia területén, másfelől Ruandában. E lendület eredménye lett az állandó Nemzetközi Büntetőbíróság létrehozása, amely szélesebb konszenzust kovácsolt az államok között a „büntetlenség kultúrájának” felszámolása érdekében. A szakértők megvitatták a Nemzetközi Büntetőbíróság eddigi működésének eredményeit és hiányosságait, a komplementaritás elvének jelentőségét az eljárásaiban, valamint az állami büntetőbíróságokkal és más nemzetközi büntetőtörvényszékekkel való együttműködését és párbeszédét. Egyetértettek abban, hogy a nemeztközi büntetőjog számos kihívás előtt áll, ideértve az új hadviselési módszerekért való felelősségre vonás kérdését vagy az „ekocídium” szabályozását, és e kihívások közül sok csak a részes államok konszenzusán és politikai elkötelezettségén keresztül oldható meg.
