Olvasási idő: 8 perc

Binda Nikoletta és Mezősi Tamás két miskolci, akik arra tették fel életüket, hogy másokon segítsenek. Nem egyedül teszik ezt: négylábú, hűséges társaik segítenek nekik, akiknek az a legfontosabb az életükben, hogy imádott gazdájuk kedvében járjanak. A két mentőkutyás a törökországi földrengés utáni mentőmunkájáról mesélt, beszélgetőpartnerüket, Sayfo Omart, az MCC Migrációkutató Intézetének munkatársát pedig a katasztrófa gazdasági és társadalmi hatásairól kérdeztük.

Február 6-án földrengés rázta meg Törökország délkeleti és Szíria északi részét, majd újabb rengések következtek. A katasztrófa rengeteg életet követelt, a halottak száma közel ötvenezer, a sebesülteké meghaladja a százezret, az anyagi kár felbecsülhetetlen. A magyar kutyás mentőcsapatok azonnal a katasztrófa helyszínére érkeztek, hogy minél hamarabb megkezdhessék a mentést, hiszen ilyenkor minden óra, minden perc számít.

A híradásokból sok információt kaphattunk a földrengésről, láthattuk az összedőlt házakat, az utcára menekülő embereket, akik mindenüket elvesztették egyik percről a másikra, láthattuk a képeket az elvesztett hozzátartozók miatt síró anyákról, apákról, nagyszülőkről és testvérekről, de valójában mi itthon, a biztonságos, meleg otthonainkban el sem tudjuk képzelni, mit élhettek át ezek az emberek.

Mint azt Sayfo Omartól megtudhattuk, Törökországban az épületek fele nem megfelelően van felkészítve egy ilyen földrengésre. Körülbelül 130 ezer épület omlott most össze, ebből korábban – egy akkor népszerű intézkedés következtében – 75 ezer épület felmentést kapott az alól, hogy statikailag megerősítsék. Szíriában még rosszabbá teszi a helyzetet, hogy több részre tagolódik a földrengés által sújtott terület, többféle felügyelet alatt áll. Az iszlamista felkelők által felügyelt területek jóval kevesebb segítséget kaptak, mint a kormány által ellenőrzött részek, mert az Alkaida utódszervezete nem rendelkezik megfelelő kapcsolatokkal. Az is nehezíti a helyzetet, hogy a nagy számú belső migránsok összeeszkábált épületekben élnek, amik bár nem emeletesek, de könnyen összeomlanak. A szíriaiak ugyanakkor nem most láttak először romokat, a pusztítás és a halál része a mindennapoknak – tette hozzá a kutató. De azért is jutott ide kevesebb segély, mert Törökországban választások jönnek, és azok a segélyszervezetek, akik Szíriába szerettek volna adományokat szállítani, nem jutottak át, mert a török hatóságok nem engedték át őket. Törökországban a kormány mindent megtesz azért, hogy a választások előtt legjobb arcát mutassa, a lehető legnagyobb erőket mozgósítsa. Minden segélyt elfogadnak, bár ezek még így sem érik el a károk összegének csak a töredékét. Minden szereplő próbálja a nemzetközi diplomáciát a maga céljaira felhasználni – mondta Syfo Omar. Olyan országok is küldenek segélyeket, amelyek korábban nem álltak szoros kapcsolatban a két országgal. Szíriának például Egyiptom és Bahrein is küldött adományokat, de a török-szír közeledést is felgyorsíthatja ez a folyamat. A török lakosság nagy része ugyanis támogatja, hogy a két kormány újra felvegye a kapcsolatot, a választások előtt az elnök pedig meghallgatja a nép szavát. Megerősödik tehát az úgynevezett földrengés-diplomácia, amely az 1999-es földrengés idején indult meg, amikor is Törökország elfogadta az ellenséges Görögország segítségét, és ennek hatására megindult egy enyhülési folyamat a két ország között.

Mezősi Tamás a Baptista Szeretetszolgálat mentőcsapatának tagjaként, Binda Nikoletta pedig a miskolci Spider Mentőcsapat tagjaként személyesen is megtapasztalta, milyen szörnyű egy ilyen katasztrófa, hogyan változik meg az emberek élete egyik percről a másikra. Nikoletta elmondta, csak úgy lehet ezt a mentési munkát végezni, ha nem veszi át az emberek fájdalmát, hanem a szaktudását adja nekik, visszaadja a hozzátartozóknak a szeretteiket, még ha nem is mindig élve. „A katasztrófán alapvetően nem tudok változtatni, de segíteni tudok” – mondta. Mindig is az volt az álma, hogy kutyával dolgozva, embereken tudjon segíteni. A kutyákkal való kapcsolata már kisgyermekkorában kezdődött, és nevelőapjának, a jól ismert Lehoczky Lászlónak – a híres Mancs kutya gazdájának – köszönhetően korán belekóstolt a kutyás mentők munkájába is. Látta, hogyan kell bánni egy mentőkutyával, de igazából saját magának kellett megtanulnia, megtapasztalnia, hogyan viselkedik egy-egy kutya, melyik mire „használható”, melyik az a fajta, amelyik passzol hozzá. Két kutyája, Nózi és Zoya igazán jó bizonyítékai annak, hogy egy törékeny nő is tud „falkavezér” lenni, ha kell, mert a négylábúak egyetlen csettintésére ültek mellé vigyázzba, és fegyelmezetten várták végig a beszélgetést is. Ugyanilyen jól viselkedett Trafi is, aki gazdája mellett azért néha halk nyüszögéssel jelezte, hogy unatkozik, és szívesebben dolgozna inkább. Mezősi Tamás elmondta, Trafi emelt szintű minősítéssel rendelkező mentőkutya, de a vakvezetésben is végez demonstrátori munkát. Tamás szerint a kutyához való viszonyunk nem csak a tanult dolgokon, a gyerekkori élményeken alapszik, hanem mélyebb gyökerekhez vezethető vissza, egészen az emberré váláshoz. „Én genetikusan rá vagyok cuppanva a kutyákra” – mondta mosolyogva – hiszen, mint mesélte, bár kisgyermekkorában nem lehetett kutyája, de mindig megtalálta a lehetőséget, hogy kutyák közelében lehessen. A kutyás léte második fejezete pedig neki is Lehoczky Lászlóhoz kötődik, tőle kapta ugyanis a második kutyáját, akivel már mentéseknél dolgozhatott.

Mentőkutya nem mindegyik kutyából lesz – mondták mindketten. Nem mindegyik alkalmas arra, hogy keresőkutyaként dolgozzon, hiszen ehhez megfelelő érzékeknek kell kialakulnia, és bírniuk kell a rengeteg gyakorlást, a sok terepmunkát, ami megerőltető mind fizikailag, mind mentálisan. Vannak olyan kutyák, akik például csak élő személyek keresésére alkalmasak. A kérdésre, hogy lehet felkészülni egy katasztrófahelyzet megélésére, a munkára, vendégeink elmesélték, itthon egy kontrollkutyával dolgoznak körülbelül három élvig, ezalatt meg kell tanulnia a kutyának szocializálódni, és emellett zajlanak a szaktechnikai feladatok is. Magát az ismeretlenséget kell gyakorolni – mondták –, erre alkalmasak a gyakorlópályák, az épített műromok, amelyekből Magyarországon is van egy-kettő, de ez kevés ahhoz, hogy fel tudjanak készülni, ezért a mentőkutyások járják Európát, és ismeretlen pályákon gyakorolnak. A lelki nehézségekre viszont nem lehet felkészülni. Azokat a helyzeteket, amiket ott megélnek, nem lehet előre gyakorolni. Nikoletta elmesélte egyik legmegrázóbb élményét, amikor megtaláltak egy édesanyát, aki két kisgyermekével szorult egy épület alá, ahol több mint 100 órát töltöttek a romok alatt, és mire odaértek, hogy megmentsék őket, az anya az utolsó pillanatban feladta. Az egyik kisfiú – bár a lábát le kellet vágni – életben maradt, és ez egy nagyon meghatározó pillanat volt, erőt adott Nikinek, hogy még tovább tudjon dolgozni, és tovább tudja Nózival keresni az élőket a romok alatt.

Tamás számára az volt a legnehezebb, ha egy élő embert ott kellett hagyni az összedőlt épület alatt, mert bizony ilyen is volt. Ilyenkor mérlegelni kell, és otthagyni azt, akit nem lehet kimenteni a törmelékek mélyéről, mert a műszaki kapacitás nem teszi lehetővé a mentést. De meghatározó élmény volt számára az is, amikor Trafi megmentette az ő életét, mert megérezte, hogy egy utórengés jön, és nem volt hajlandó bemenni a romok alá.

A kutyáknak is napról napra egyre megerőltetőbb volt – mesélték –, hiszen zúgtak a gépek, szállt a por, kiabáltak az emberek, és ilyen körülmények között nagyon nehéz volt dolgozni, kiválasztani a szagokat, mert közben nagyon fárad a kutya idegrendszere is. Az éjszakai mínusz fokok sem könnyítették meg a helyzetet, mert a sátorban nem tudtak annyit töltődni, hogy másnap pihenten kezdjenek, így egyre kimerültebben dolgoztak.

Hallgatva vendégeinket, figyelve azt a különleges szimbiózist, amiben a kutyáikkal élnek, az jut az ember eszébe, hogy nem mindennapi emberek ők. Büszke lehet rájuk nemcsak szülővárosuk, de az egész ország is. Bár ők tiltakoznak ellene – mert nemcsak bátrak, de szerények is –, tekintsünk rájuk hősökként, hiszen valóban azok!