A tisztelt olvasó azt hiheti, hogy ma már nincsen cenzúra. Ennél nagyobbat nem is tévedhetne. A gondolatrendőrség él és virul, csak nem intézményesített formájában létezik, s nem „kopasz cenzorok” csonkítják meg a szavakat és gondolatokat. Nincs Fogalomhelyesbítő és Agyrendesítő Intézet, mint Csurka István Koncovszki-részleg című tévéjátékában: a gondolatokat és a véleményeket ma már láthatatlan kezek, és azokat még kevésbé sejthető akaratok irányítják. De ellen lehet állni a mátrixnak. Rod Dreher The New York Times-bestsellerje, az MCC Pressnél 2020. január 10-én megjelent Hazugság nélkül élni című könyve ezt mutatja be.

Noha feleslegesnek tűnik bármiféle ajánlás, hiszen Rod Dreher minden könyve felkelti az olvasó érdeklődését (a Szent Benedek válaszútján című kötete Magyarországon is siker lett, nemcsak az angolszász világban), legújabb műve rendkívül érdekes számunkra, közép-európai olvasók számára. Mégpedig azért, mert szerinte a meghasonlott Nyugat belső válságát szenvedő, keresztény értékeikhez ragaszkodó konzervatívoknak az egykori „keleti blokk” országainak ellenállóitól kellene túlélési technikákat tanulniuk. Az, ahogyan a mai magyar olvasó nagyszülei és szülei – a KGST-országok csendes ellenállóihoz hasonló módon – próbálták megőrizni saját lelki egészségüket, szellemi és lelki integritásukat, akár egzisztenciájuk kockáztatásával is, példaértékű lehet a megzavarodott mai amerikai keresztények számára. A z ellenállás szükségszerű, az ellenállás morális kényszer. Nem feltétlenül a nyílt lázadásban vagy az alternatív társadalom építésében nyilvánul ez meg, ahogy ez Lengyelországban történt a Szolidaritás mozgalommal. Elegendő egyszerűen csak az együtt nem működés. A passzivitás gyakorlása. Néha ez is ellenforradalmi tett.

Néha ez is elég ahhoz, hogy lángra lobbantsa a szíveket… de ahhoz bizonyosan elég, hogy a világ csapkodó viharaiban a konzervatívok megtalálják a szilárd talajt a lábuk alatt.

Dreher szerint az a véleménydiktatúra, amellyel a mai – posztkeresztény – Nyugat néz szembe, valójában éppolyan totalitárius, mint az, amivel a lengyel, cseh, szlovák, magyar, román embereknek kellett együtt élniük. Csakhogy míg az nyilvános, brutális és fizikai erőszakot alkalmazó elnyomás volt, ez a mostani sokkal kifinomultabb. Nem szükséges hozzá kínzókamra, véres csonkítások, kivégzések, életfogytiglani börtönbüntetések: elegendő csupán a megbélyegzés, a különböző fórumokról való kitiltás. A kommunizmus és a konzumizmus között csupán a módszerekben van különbség. A terror ma is működik, de nem elrettentés, hanem megfélemlítés üzemmódban. Aki nem alkalmazkodik, az mindent elveszített. A permanens forradalom mindig újabb és újabb alakváltása éppúgy alkalmazkodásra kényszerítene, mint a „hagyományos” totalitárius változata. Ám míg az nyilvános és szinte tapintható diktatúra volt, addig a modern változata kevésbé megfogható. Ahogy Dreher fogalmaz: „A marxista Mordor valóságos volt, de az ellenállók hite legyőzte, mert a kemény totalitarizmus valami még keményebbel találta magát szemben: az igazsággal. Napjainkban a totalitarizmus ennél puhább, okosabb és ravaszabb, de nem kevésbé totalitarista.” A progresszió totalitarizmusáról van szó, amely természetesnek tünteti fel azt, hogy évszázados vagy akár évezredes tilalmakat nyilvánít relatívnak vagy érvénytelennek, miközben szemrebbenés nélkül nyilatkoztat ki új dogmákat, amelyek sérthetetlenek. „Ezen új tabuk megsértésének következményei az egzisztenciánk elvesztésétől a szakmai reputációnk tönkretételig rendkívül szélsőséges formákat ölthetnek.” E képlékeny, folyamatosan változó elvárásrendszer iránt nem lehet semlegesnek maradni. Bármennyire viszolyogtató is időnként a politika „barát/ellenség” dichotómiája, a kultúrharcban kénytelenek vagyunk állást foglalni. A forradalmi progresszió egyszerű választás elé állít: elfogadjuk-e az állításait, vagy sem. Ha bármiben ellentmondunk, ellenséggé válunk. S vajon mi a teendő addig, amíg egy kisfiú a király meztelenségére rámutat?

Amíg kiderül, hogy férfinak lenni nem csak akarat és képzet kérdése, vagy hogy a milói Vénusz és Banksy graffitijei, A szellem fenomenológiája és a Trobriand-szigetek fétise között különbség van? 

De mi a fontosabb? Hősi halottnak lenni, vagy hősi túlélőnek? Rod Dreher annak a pártján áll, hogy a keresztényeknek ki kell állniuk értékeik védelmében – ki más tenné ezt meg, ha nem ők? A mai keresztényeknek (és konzervatívoknak) tehát az az erkölcsi kötelességük, hogy a napjainkban terjedő véleményterrorral szemben megőrizzék önmagukat. Noha „az utópisztikus progresszív csoportok folyamatosan változtatják a gondolat, a beszéd és a viselkedés elfogadott normáit”, erre fel kell készülniük a megtámadottaknak. Ahogy Dreher fogalmaz, tömören és lényegre törően: „A kulturális háború nagyjából véget ért, és mi vesztettünk.” A háború után a romokból azonban lehetséges újraépíteni az összetört világokat. A woke-forradalom éppúgy nem vezet sehova, mint a dialektikus materializmus, és előre megjósolhatóan szükségszerű bukását követően a konzervatív, keresztény közösségnek óriási felelőssége lesz abban, hogy ebben a rekonstrukcióban milyen szerepet vállal. 

A magyar olvasó persze legyinthet arra, hogy mindez nem tűnik reális fenyegetésnek a hazai és közép-európai környezetben. Ez azonban nem teljesen megalapozott. Az általános tapasztalat alapján ugyanis elkerülhetetlen ennek a kulturális forradalomnak a begyűrűzése. „A kérdés, amely a leginkább foglalkoztat – írja Dreher –, hogy érezzük-e a fenyegetés súlyát, vagy továbbra is nyugodtak és tétlenek maradunk, abban a tévhitben ringatva magunkat, hogy mindez velünk nem történhet meg.” 

Holott már láthatjuk ennek a jeleit, ha nem is feltétlenül azokat, amiket a szerző ír az amerikai (vagy nyugat-európai) valóságról: „Pillanatok alatt kitaszítottá válhatunk, elég egy politikailag inkorrekt nézetet hangoztatni, vagy más módon magunkra haragítani egy olyan progresszív csoportosulást, amely a közösségi média és a nyomtatott sajtó segítségével bárkiből bűnbakot csinál.” Ám a kirekesztő gondolkodás itthon is tapasztalható. Ne legyünk álságosak: minden oldalon.

Ez azonban már a háború elkerülhetetlennek tűnő logikája, amelyben mindegyik fél körömszakadtáig védi a saját igazságait. 

A keresztény-konzervatív családoknak, közösségeknek elemi érdekük, hogy összezárjanak, és értékeiket nem dogmaként, hanem megélt igazságként adják tovább, követendő példaként és hitvallásként a jövő nemzedékek számára, amelyek majd talán befejezik ezt a – nem az elődeik által kezdeményezett – totális háborút. A szabadságot, hogy továbbadhassuk értékeinket gyermekeinknek, unokáinknak, nem adják ingyen. Talán ez a legfontosabb felismerése Dreher könyvének: a keresztények a posztmodern korban meg kell küzdjenek azért, hogy tolerálják őket, és így kovászaivá lehessenek a jövőnek. A szabadság kivívása ott kezdődik, hogy belül függetlenek vagyunk: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj.” Vagy ahogy Dreher írja: „A szabadság ára az örök éberség, mindenekelőtt a saját szívünk felett.”