A résztvevők létszámát csak becsülni lehet, a csatlakozók száma országosan több ezerre tehető. A több, mint két évtizedre visszatekintő, jól szervezett és évente ismétlődő emlékmenetek jelentős szerepet képviselnek a második világháború magyar vonatkozású történelmének aktív megismerésében. 

A rendezvény ötletgazdája és fő szervezője Jásdi Balázs, aki ismert hagyományőrzőként a 2000-res évek legelején vetette fel annak lehetőségét, hogy emlékmenet keretében emlékezzenek az 1943. januári Don-kanyarban történt magyar katonai helytállásra és véres áldozathozatalra. A kétezres évek kis csoportjából és egyetlen túrájából mára jelentős és országosan legalább tucatnyi kiindulóponttal megtartott, sok ezer résztvevős rendezvény vált. A szervezők a Magyar Tartalékosok Szövetségének tagjai voltak, akik ezt a feladatot 2001-től kezdve koordinálják. 2003-tól a Honvédelmi Miniszter díszparanccsal látja el a menet irányítóit, kifejezve a szervezet támogatását. 

A rendszerváltás utáni Magyarországon a második világháború össztársadalmi feldolgozásának jelentős részét egy-egy tragikusabb esemény kiemelése jelentette melyek legfőképp a fővárosi polgári áldozatokkal foglalkoztak. A történészi viták, kiadványok által már az 1970-es évektől elkezdődött a Don-kanyar katonai eseményeinek feldolgozása, ami azonban csak a szabad véleménynyilvánítással, az 1990-es években teljesedhetett ki. Fontos viszont megemlíteni, hogy az emlékezetpolitika nem foglalkozott a második világháború katonai áldozathozatalával, nem csatlakozott hozzá nemzeti ünnep (mint korábban április 4.), nem származott belőle politikai előny sem, sőt jelentős volt a szélsőjobboldali megbélyegzés. A hivatalos emlékezetpolitika ezért lényegében lemondott e korszak katonai vonatkozásairól. A második világháborúval foglalkozó történészi és hadtörténészi munkák, a kommunista narratívától jócskán eltérő népszerűsítő szakirodalmi alkotások jelentős olvasói figyelmet kaptak 1989 után, mivel a német és magyar katonai tettekről közel fél évszázadon keresztül hiányzott a tényszerű tájékoztatás. Releváns tudás hiányában azonban a történeti és emlékezeti feldolgozás is problémákba ütközött. Ennek következtében a rendszerváltás utáni időszakra hárult a háborús események értékelése és feldolgozásuk a társadalmi emlékezet számára. Ez viszont olyan vitákra adott lehetőséget, amelyekben a történelmi, emlékezeti és politikai célok keveredtek, és hoztak létre kevésbé árnyalható narratívát. 

A második világháborús hon- és területvédelmet megjelenítő katonai vonatkozású köztéri megemlékezések lényegében az 1990-es évek végéig hiányoztak az emlékezetpolitikai palettáról. Az alulról jövő kezdeményezésekre adott emlékezetpolitikai-jellegű reakcióként értékelhető az a folyamat, melynek segítségével a Don-kanyar hőseinek jelenkori kultusza és rendezvényrendszere megteremtődött. Az emlékmenetek népszerűsége a nyitottság mértékével egyenes arányban nőtt. Ehhez hozzájárult az is, hogy mind a hivatásos, a szerződéses, a tartalékos katonák és a kadétok hivatalos, honvédségi szervezésben vehettek részt a rendezvényeken, valamint a csatlakozó „civilek” is nevezési díj nélkül indulhattak az emléktúrákon. A Don-kanyar megemlékezések a magyar katonai helytállást helyezték a fókuszba, ami segítette a társadalmi elfogadtatásukat és a történelmi jellegű népszerűsítést. Húsz év alatt a magyar települések legalább tíz százalékát érintették a megemlékezéseket tartó emlékmenetek.  A szisztematikus munka mellett a koronavírus-járvány új megemlékezési formát adott a résztvevőknek azzal, hogy egyéni vagy kis csoportos módon, egy-egy hősi emlékmű felkeresésével is teljesíthették és egyben rögzíthették is a megemlékezésüket. Ebből kiderült, hogy jelentős érdeklődés van a hasonló tematikájú eseményekre. A járvány utáni évek doni emlékmenetei jelentős létszámnövekedést mutattak. Érdekesség, hogy napjainkban már maga a Magyar Honvédség is igyekszik felvállalni a második világégés vérrel írt történelmének magyar katonahőseit, akik 2023-tól az alakulatok elnevezésében is szélesebb körűen szerepelnek, melyek közül a legújabb névadások a következők; 

A korábbi MH Bakony Harckiképző Központ 2023-ban immáron MH Böszörményi Géza Csapatgyakorlótér Parancsnokság néven szolgál tovább, részben visszakapva egyik jogelőd alakulatának megnevezését. Böszörményi Géza ezredes a II. világháború során az Erdélyben vívott harcok során, Torda térségében halt hősi halált, ahol három hétig sikerült megállítani a az észak felé nyomuló szovjet és román csapatokat. Az 1944. szeptember 13-tól október 8-ig terjedő időszak tekinthető a Magyar Királyi Honvédség utolsó sikeres hadműveletének, melyben ideiglenesen megakadályozta a támadók Észak-Erdélybe való behatolását. Az Aranyos folyó mentén a fő terhet a Magyar Királyi Honvédség II. hadtestének alakulatai, így a 25. gyaloghadosztály és a 2. páncéloshadosztály viselte. Az ütközet következtében a közlekedési csomópontként is jelentős Kolozsvár előterének védelmét és a Székelyföldről érkező magyar és német alakulatok visszavonulását is sikerült biztosítani. Böszörményi ezredes 1944 szeptember 19-én a Torda melletti temetőnél, szülei sírjától alig pár száz méterre halt hősi halált egy Sztálin-orgona sortűzében, többszörös szilánksebesülés következtében. 

A Győrben található MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred is új elnevezést kapott, 2023-tól MH Dánielfy Tibor 205. Légvédelmi Rakétaezredként folytatja tevékenységét. Dánielfy alezredes 1944 őszén a csongrádi hídfő szovjetek elleni védelmét vezette. A hidat a mintegy 1000 fős 201. önálló honvéd tanzászlóalj, a magyar 1. önálló tüzérosztály két 10,5 cm-es tarackos ütege, két magyar 8,8 cm-es légvédelmi üteg (feltehetőleg a 203. honi légvédelmi tüzérosztály részei), valamint egy német légvédelmi tüzérosztály védte 16 darab 8,8 cm-es légvédelmi löveggel. Dánielfy 1944 október 9-én halt hősi halált megmaradt utolsó két ágyúja mellett az utolsó lőszerig harcolva esett el. Az ezred új elnevezésében található 205. hadrendi szám a II. világháború alatt Győrt is oltalmazó 205. légvédelmi tüzérosztályra kíván utalni

A második világháborús emléktúrák és emlékmenetek sajátossága hagyományőrzők alkalmazása, akik vagy az emlékműveknél való díszelgésben vagy menetben haladással, esetleg a pontőri feladatok közben statikus bemutatók keretében jelenítik meg a harcoló felek egyenruházatát, fegyverzetét. Ez nem csupán látványosság, hanem egyben oktatási szempontból is hasznos. A múltidézésnek az emberiséggel egyidős tevékenysége az ősök ruházatának, egy-egy ikonikus viseleti darabjának, fegyverzetének felöltése bizonyos ünnepeken és rítusok keretében, ami az élet körkörösségének, ismétlődésének, a múlt felvállalásának és feldolgozásának mozzanata szervezett formában. A túrázók, emlékmenetet teljesítők így nemcsak földrajzi, hanem egyfajta időbeli távolságot is le tudnak küzdeni. Ezt egészíti ki a hősi emlékművek, sírjelek felkeresése, ami irányított emlékeztetést jelent és különleges hangulatot idéz elő a tömeges rítus segítségével. Egyfajta szertartásosság jellemző ezekre az eseményekre: a résztvevők meghatározott és évenként ismétlődő keretek között hívják életre és temetik el újra magukban a múlt bizonyos háborús traumáit, gondolataikba és az átérzett hangulatba merülhetnek, teljesítményükkel és főhajtással adózhatnak a múlt hősei és áldozatai emlékének. Az örökölt történelmi tapasztalatok szimbolikus feldolgozása, rítusszerű eljátszása ezért kulcsfontosságú tevékenységnek tekinthető, ami egyúttal a generációkon átívelő traumák azonosítását és feloldását is segíti. Ezt meg lehet tenni a régmúlt és a jelen közti összeköttetés megvalósításával, mely egyre inkább felértékeli a béke jelentőségét és a felejtéssel kéz a kézben járó kölcsönös tiszteletadás lehetőségét is. A végtisztesség megadása nem csupán az elhunytak szellemének szól, hanem magának a cselekvőnek is, akinek jutalma a morális kötelességtudat kielégítésével járó nyugalom.

Az emlékezés szabadságának fenntartása a jövőbeni traumafelejtés és a béke meglelésének lehetséges módja.