A lincselés tényét Petőfi Sándor is megörökítette az Akasszátok föl a királyokat! című versében:
„Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat –
Akasszátok föl a királyokat!”
Ugyan a kortársak jelentős része a költőhöz hasonlóan vélekedett Lamberg személyéről, többen mégis tragédiaként, a Bécs és Pest-Buda közti törékeny béke helyreállításának utolsó lehetőségeként értékelték a királyi biztos küldetésének meghiúsulását.
Lamberg kinevezése előtt egy hónappal, 1848 augusztusának végén a „népek tavasza” által okozott hatalmi válságból kilábaló Habsburg Birodalom döntéshozói elérkezettnek látták az időt arra, hogy támadást indítsanak a magyar alkotmányosság felszámolására. Az offenzíva egy politikai lépéssel, a Johann von Wessenberg osztrák miniszterelnök nevével fémjelzett Wessenberg-államirat augusztus 31-i kibocsátásával indult meg. A dokumentum érvénytelennek minősítette az áprilisi törvényeket jóváhagyó uralkodói döntést, emellett pedig az önálló magyar had- és pénzügyminisztérium megszüntetését követelte a Batthyány-kabinettől.
Ezzel egy időben a Dráván túl is fenyegető viharfelhők gyülekeztek, mivel Josip Jelačić az udvar hathatós támogatásával megkezdte a felkészülést egy magyarországi hadjáratra. A bán szeptember 11-én a fekete-sárga birodalmi zászlók alatt vonuló csapatai élére állva át is kelt a Dráván. A közel 50.000 fős horvát sereg lassan, de biztosan haladt Pest-Buda felé. A magyarokkal szemben nyomasztó túlerőben lévő Jelačić győzelme már egészen közelinek tűnt, amikor Bécsben váratlanul megerősödtek a magyarokkal való megbékélést szorgalmazó politikai erők. Ezt a tábort meglepő módon a Wessenberg-kabinet többségében liberális miniszterei képviselték.
Az osztrák kormány korábban a birodalom államadósságának kérdése miatt állt az udvar mellé a magyarokkal szemben, Pest-Buda egészen augusztus végéig ugyanis elhatárolódott attól, hogy részt vegyen a hatalmas adósságtömeg visszafizetésében. Szeptember végére azonban fordult a kocka, a változás oka pedig nem más volt, mint a magyar kérdés katonai rendezését magára vállaló horvát bán személye.
Jelačić serege rabolva, pusztítva vonult végig a Dunántúlon, amiről értesülve jogosan merült fel Wessenberg minisztertársaiban a kérdés: vajon mi lesz, ha a bán csapatai bevonulnak Pest-Budára? A válasz az volt, hogy alighanem egy komolyabb nemzetközi botrány, sőt az osztrák kormány attól is tartott, hogy a márciusi események óta határozottan magyarbarát bécsi utcákon újabb forradalom törhet ki a horvátok dúlásának hírére.
A miniszterek számára hasonlóan nagy fenyegetésnek tűnt a birodalmon belüli szláv politikai erők túlzott megerősödése. Az osztrák parlamentben komoly Jelačić-párti pánszláv tábor ült ugyanis, akik a bánhoz hasonlóan elkötelezett hívei voltak a Habsburg Birodalom ausztroszláv, azaz szláv alapon történő átalakításának. Az osztrák kormány úgy érzékelte, hogy a horvátok magyarországi sikerét követően, és egy várható bécsi forradalom közepette ennek megvalósítására akár lehetősége is nyílhat a komoly katonai erő felett rendelkező Jelačićnak.
Wessenberg és minisztertársai a fentiek fényében úgy határoztak: államadósság ide vagy oda, nem szabad hagyni, hogy Jelačić Bécs fejére nőjön. Szeptember 21-től kezdve tehát sürgetni kezdték egy olyan magyarországi főparancsnok kinevezését, aki egyszerre rendelkezhet a magyar és a horvát seregek felett, ebből kifolyólag pedig megálljt parancsolhat a bánnak.
A kérdésben a dinasztia egyik tagja, István nádor személyében talált támogatóra a kormány. A fiatal főherceg szeptember 24-én érkezett Bécsbe, hogy egy utolsó kísérletet tegyen a hazája és a családja közötti fegyveres konfliktus megakadályozására, az udvarban azonban nem tekintettek rá tárgyalópartnerként. (Személyét a magyar kérdés rendezésének egyik legfőbb akadályaként értékelték, sőt attól tartottak, hogy a magyarok akár királyukká is választhatják.) István nádort lemondatták és száműzték, távozása előtt viszont felvette a kapcsolatot Wessenberggel, és jelezte, hogy a miniszterelnök által elképzelt pozícióra van egy kiváló jelöltje: Lamberg Ferenc altábornagy.
Lamberg igazi kompromisszumos figura volt. Egy birodalmi arisztokrata család sarjaként és nyíltan konzervatív meggyőződésű tábornokként személyével kapcsolatban Bécsben semmilyen ellenvetés sem merülhetett fel, sőt Pest-Budán is jól csengett a neve. Magyar grófként az altábornagy korábban tagja volt a Széchenyi István által létrehozott Pozsonyi Casinónak, az 1847–1848-as országgyűlésen pedig személyesen is rész vett.
A hazai politikai elit jól ismerte tehát Lamberget, aki ugyan nem rajongott az első felelős magyar kormányért, lojalitásához azonban nem férhetett kétség, amit jól bizonyít, hogy Jelačić támadásával egy időben az általa vezetett pozsonyi hadosztály űzte ki az országból a Felvidékre betörő szlovák szabadcsapatokat. Nem véletlen tehát, hogy még 1848 márciusában Batthyány Lajos őt javasolta az uralkodónál a horvát báni pozícióra.
Szeptember 25-én udvari tanácskozásra került sor Bécsben, ahol Wessenberg eredményesen kongatta a vészharangot a szláv fenyegetéssel és egy újabb bécsi forradalommal kapcsolatban, így sikerült elérnie Lamberg teljhatalmú királyi biztosi kinevezését. Az udvar ettől függetlenül azonban nem Batthyányval szeretett volna megállapodni Magyarország jövőjét illetően, a tanácskozáson így döntés született arról is, hogy egy új miniszterelnök és egy helytartó kinevezése mellett elnapolják a magyar országgyűlést.
Bécs ajánlata tehát az volt Magyarország számára, hogy Jelačićot megállítják, ennek az ára viszont egy mérsékelt konzervatív kormányzat, amit Lamberg katonai főhatalma hivatott biztosítani. A döntések közül egyelőre csupán a királyi biztos kinevezését hozták nyilvánosságra egy uralkodói kiáltvány révén.
Batthyány Lajos elsőként István nádor leveléből értesült Lamberg kinevezéséről. A miniszterelnöknek ugyan nem állt szándékában saját pozícióját az udvar által kiszemelt Vay Miklósnak átadni, Jelačić fegyveres megállítására azonban nem látott esélyt, így a Béccsel való későbbi megállapodás reményében támogatta a királyi biztos misszióját. A főherceg tanácsát megfogadva szeptember 27-én a Velencei-tónál táborozó magyar sereghez indult, hogy kormányfői ellenjegyzésével minél hamarabb törvényessé tegye Lamberg kinevezését. Úgy hitte, az altábornagy első útja ide vezet majd, a sukorói táborban azonban hiába várták Lamberg érkezését.
Valóban az lett volna logikus, ha a királyi biztos megbízatásának megfelelően elsőként a szembenálló seregeket keresi fel az összecsapás megakadályozása érdekében. Az altábornagy azonban nem így tett, és Batthyányt keresve először Pest-Budára indult Theodor Baillet von Latour osztrák hadügyminiszter tanácsára.
Latour elkötelezett híve volt a magyarok fegyveres megbüntetésének, az elmúlt hónapokban pedig Jelačić egyik legfontosabb támogatójának bizonyult. Nem meglepő tehát, hogy Pestre irányította Lamberget, a főváros ugyanis életveszélyes volt a magyar miniszteri ellenjegyzés nélkül, tehát törvénytelenül kinevezett királyi biztos számára. Szinte magától értetődő volt, hogy a döntést így az udvar újabb alkotmányellenes lépéseként fogja fogadni Pest-Buda népe.
Latour alighanem úgy gondolkodott, hogy a királyi biztos eltérítése révén időt nyerhet Jelačićnak arra, hogy döntő győzelmet arasson a magyar sereg felett. Lamberg esetleges halála emellett ürügyet szolgáltathatott volna arra is, hogy az udvar nyílt lázadást kiáltson a radikalizálódó magyarországi helyzetre hivatkozva. A jó szándékú és gyanútlan altábornagy tehát Pest-Budára indult, ahol szeptember 28-án hiába kereste Batthyányt.
A miniszterelnök távollétében a magyar országgyűlés radikálisai elérték, hogy az alsóház határozatban nyilvánítsa törvénytelennek a királyi biztos kinevezését. Lamberg érkezésének hírére 28-án éppen ezért utcára tódultak a városi radikálisok, és elkezdték keresni vélt ellenségüket. A katonai kíséret nélkül érkező altábornagy a pesti hajóhídon ütközött bele a vérgőzös tömegbe. Ugyan civil öltözéket húzott magára azon a napon, egy bécsi diák mégis felismerte. Lamberget ezt követően kirángatták lovaskocsijából, és végeztek vele. Az országgyűlés túllőtt a célon: az altábornagy halálát őszinte megrökönyödéssel fogadták a képviselők, a magyar forradalom mindezidáig ugyanis vértelen volt.
Batthyány éjszaka értesült a gyilkosságról. Rövidesen Jelačić táborába indult, hogy kétségbeesett kísérletet tegyen a másnapi csata megakadályozására, de nem járt sikerrel. Szeptember 29-én megvívták a pákozdi csatát, ami a kortársak nagy meglepetésére magyar győzelmet hozott.
Lamberg anélkül halt meg, hogy bármilyen intézkedést is meghozhatott volna. Nem tudjuk, hogy képes lett volna-e megálljt parancsolni Jelačićnak, és azt sem, hogy levezényelhetett volna-e egy kormányváltást Pest-Budán. A tábornok maga is kétségesnek látta missziója esélyeit. A számos megválaszolatlan kérdéstől és a pákozdi győzelemtől függetlenül Lamberg halálával azonban végleg elveszett az osztrák–magyar konfliktus békés rendezésének lehetősége.
A királyi biztos meggyilkolását követően Bécsben újra a katonai megoldást szorgalmazó erők kerekedtek felül, és az udvar október 3-án ostromállapotot hirdetett Magyarországon. A sors különös fintora, hogy a három nappal később kirobbanó harmadik bécsi forradalom alatt a Lamberg elveszejtésében kulcsszerepet játszó Latour szintén a népharag áldozata lett, ahogy az a korábban már idézett Petőfi-versből is kitűnik.