„Midőn a konzervatív az életet őrzi, egyszersmind az idő hatalmával küzd. A konzervatív világnézet csak a konzervatív időnézettel együtt érhető meg.” (Nyíri, 2011: 108)

A preszókratikus filozófia példája az időt egy folyamatnak, a folyamatos változás megnyilatkozásának tekintette:

„Hérakleitosz azt monda valahol, hogy minden mozgásban van, és semmi sem marad változatlan, és a folyó áramlásához hasonlítva a létezőket, azt mondja, hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.” (Platón, Kratülosz, 402a)

A jelenben létezünk, amelyet körülölel a múlt és a jövő. Ugyanakkor a jelen csupán pillanatában jelentkezik és sohasem azonos; ismétlődésre pusztán percepciójában képes – ahogyan nem tudjuk a folyóból ugyanazon kulacsnyi vizet kimerni. Így a múlt folyamatosan gyarapszik, míg a jövő elkerülhetetlen: folyamatosan a változással nézünk szembe, ugyanakkor egyre több felhamozott tudásra tehetünk szert az idő múlásával. Ez nincs másként az első megközelítéssel sem, ugyanakkor ellent kell mondjunk annak, hogy kizárólag az óra mutatói által jelzett számértékek teljeskörűen definiálnák az idő mibenlétét. Az „óra zsarnokságának” koncepciója velünk él a modernitás óta, s jobb- és baloldali szerzők is osztják e nézetet az idő mérhetőségének kapcsán. E bevezető azonban már rávilágít: időről több módon beszélhetünk; s ahogyan az előző tanulmányban, most is a múlt-, jelen- és jövőpercepciók politikai mibenlétére vagyunk kíváncsiak.

Filozófiatörténeti szempontból az idő többrétűsége a kronosz, kairosz és decorum fogalmak mentén bontható ki. Az idő számszerűsíthető, ahogyan azt az órák és a naptárak lehetővé teszik: kronosziértelemben az idő mennyiségéről beszélünk. Amikor a politika világában egy szakpolitikai megoldást kell kiötlenünk, vagy egy szakpolitika bizonyos elemeit végre kívánjuk hajtani, akkor határidőket szabunk meg. Ugyanakkor az idő kvantitatív értelmezése mellett beszélhetünk annak kvalitatív, minőségi értelméről is. A kairosz egy sajátos időpillanat, amely az antik gondolkodásban a cselekvés ideális momentumát öleli körül. A cselekvés pillanata ebben az értelemben nem önkényes, azt nem a cselekvő választja ki, sokkal inkább a cselekedetnek, a történésnek van meg a saját ideje, azaz megadatik: „[n]em arról van szó, hogy a cselekvő a maga belátása szerint választja a helyes (helyesnek vált) időt egy adott cselekvésre.” (Horkay Hörcher, 2006: 73). Így az idő folyama fogja megvilágítani a cselekvés ideális pillanatát, amelynek értelmében az időzítés önkényessége egy voluntarista tett. A decorum egy, a kairosz fogalmához kapcsolódó elképzelés, azonban sokkal inkább telített etikai, esztétikai és politikai értékekkel, mint a kairosz. Ahogyan Horkay Hörcher is felhívja a figyelmet, szorosan összekapcsolódik a társadalmi rend és a közjó értékekkel. Kapcsolata kairosszal abban mutatkozik meg, hogy egy sajátos „időbeli illés, alkalmasság” (Horkay Hörcher, 2006: 77) jelentéstartománnyal bír; azaz stabilizáló tartammal rendelkezik.

Horkay Hörcher érvelésében a konzervatív politikai gondolkodás e két utóbbi fogalom mentén bontható ki: decorum múlt-orientációval bír, azaz a konzervatív attitűd megőrzés elemét e gondolatiság adja. A járt út, a felhalmozott tudás tiszteletéről van itt szó, s az új fejlemények korábbi felhalmozottakhoz történő hozzáillesztéséről. Azaz mint konzervatív egyén megőrzi a múlt tanulságait, s az újat ehhez illeszti. Mint tisztáztuk, kairosz egy sajátos pillanat, amely cselekvésre, tehát változásra, változtatásra ad lehetőséget, ezzel dinamizálva egy politikai rendszer működését, megelőzve, hogy statikussága révén sérülékennyé váljon; valamint „(…) kairosz egyben a stabilitás megmerevedésbe való átfordulásának is korlátja, a kiszikkadás, a dogmatikussá válás ellenszere.” (Horkay Hörcher 2006: 78). Ezzel az antikvitásra építő konzervatív politikai gondolkodás multitemporális a maga nemében: a múlt tisztelete révén arra támaszkodik, míg a jelen lehetőségeit fürkészve, ideális pillanatban mutatkozik meg cselekvőképessége, ahol a jövőbe tekinthet. Ezt azonban nem teheti mindig.

 

Ebben az értelemben Torres tipológiáját cizelláljuk az antik politikai gondolkodás felől, amelynek az alapja az, hogy a konzervatív attitűd múltorientált időpercepcióval bír, s korántsem vethetjük el kategóriáit teljes egészében. A konzervatív gondolkodás sarkalatos eleme a múlt tapasztalatainak felhalmozása és ápolása, legyenek azok a fennálló szokások, intézményrendszerek, társadalmi konvenciók, stb.

„Konzervatívnak lenni [...] azt jelenti, hogy az ismerőset előnyben részesítjük az ismeretlennel szemben, a kipróbáltat a kipróbálatlannal szemben, a tényt a titokzatossal szemben, a ténylegeset a lehetségessel szemben, a korlátozottat a határtalannal szemben, a közelit a távolival szemben, az elégségeset a bőségessel szemben, a kényelmeset a tökéletessel szemben, a jelenben végbemenő nevetést az utópisztikus boldogsággal szemben.” (Oakeshott, idézi Heywood, 2015: 352)

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a múltba révedő, egy idealizált állapotot visszaállítani kívánó reakciós attitűd kizárólagosságáról van szó, amikor konzervativizmusról, a szó eredeti értelmében: megőrzésről beszélünk. Természetesen a tradicionalizmus más típusai e változás tagadásáig mennek el, vagy éppen az „aranykor” visszatérése mellett állnak ki (vö.: Heywood 2015); ezen a helyen azonban a változás fenoménje mentén kívánjuk értelmezni a konzervatív gondolkodás és a temporalitás viszonyát.

Mint láthattuk, a konzervatív nézet önmagában nem a múltba helyezkedik, elemi szinten nem a régihez való visszatérés a célja, annak pusztán a hagyomány és tapasztalat vetületeit emeli ki. Nagy Levente megfogalmazásában: „Ami a múltra vonatkozik, a konzervatív hajlamú ember nem csupán dicsőíti a már letűnt múltat, inkább azért értékeli azt, mert minden, amiért hálás lehet a jelenben, az a múltból származó ajándék, és ő tudatában van ennek az örökségnek.” (Nagy, 2015: 20) A mindennapjainkat oly mértékben átszövi a változás jelensége, hogy filozófiai tekintetben „(…) le is győzi a leírást és az elemzést” (Mortensen, 2020). Amennyiben meg kívánjuk ragadni, redukcióra van szükségünk; így általánosan kijelenthetjük, hogy változásról van szó, hogyha egy dolog vagy annak egy tulajdonsága nem azonos korábbi önmagával. Ahogyan az idő, a változás is a valóság kiküszöbölhetetlen természetét képző tényező. Ennek értelmében a konzervativizmus a jelenből múltra fókuszál ugyan; célja mégis a jelen, de a megőrzés és a megélés céljával.

A múltorientáltság öncélúságával szembeni pozíció fellelhető Edmund Burke gondolkodásában is. A francia forradalommal szembeni kiállása nem a múlt jelenbe történő projekciójaként – retronizációk, abszolút monarchiák visszaállítása –, hanem a status quo megőrzésének szándékaként interpretálódik. E status quo azonban nem a változatlanságot jelenti, hanem a múlttal való radikális szakítással szembeni fenntartást. A konzervatív irányultság a biztonságot és a stabilitást jelöli meg értékeiként, így a tapasztalat egyéni és kollektív lecsapódásai következtében utasítja el a kiszámíthatatlansággal bíró forradalmat – ezzel a jövőbe vetett vak hitet. Ahogyan Horkay Hörcher érvelésében láthattuk, a változás természetessége elfogadható, így alkalmazva az antik esztétikai-etikai fogalmakat, mint a kairosz és decorum, kivitelezhetővé válik a fontolva haladás értéke.

Egy másik kortárs magyar filozófus, Nyíri Kristóf megfogalmazásában a társadalmi stabilitás és folytonosság épp a tradíció és a múltbéli tapasztalatok tiszteletéből kiindulva szavatolható. A járt út ismertsége alapvetően egy lassabb lefolyású mechanizmust jelöl, a (radikális) változás ugyanakkor a járt úthoz való kötődést kérdőjelezi, nehezíti, vagy éppen szünteti meg. E kötődés mindazonáltal nem csak a megszokásból, hanem az adott tényező értékeléséből is fakad, így annak elvesztése veszteségként értendő a konzervatív attitűddel rendelkező számára. Ezekből kiindulva ugyanakkor Horkay Hörcherrel azonos pozíciót vesz fel Nyíri: „a jövő formálásának a jelen, és méginkább a jelenre ható múlt pontos ismeretéből kell kiindulnia.” (Nyíri, 2011, 115) Tehát a múlt hangsúlya megragadható a konzervativizmus esetén, de egyáltalán nem annak idealizált visszaállításáról van szó e szerzőknél: ebben mutatkozik meg a konzervatív gondolkodás multitemporalitása.

Egyértelmű számunkra, hogy a konzervatív politikai gondolkodás fenntartásokkal kezeli a gyors, hirtelen változásokat. A konzervatív személy számára a múlt legmeghatározóbb eleme a tapasztalat, amely kihatással van a jelen döntéshelyzetére: mérlegelésre ad lehetőséget, azonban magába foglalja kontingens mivoltja révén a felelősséget. Ahogyan Horkay is kifejti, a konzervatív gondolkodás mindig is megkövetelte a prudencia, azaz a gyakorlati okosság elemét. A prudencia révén pedig a konzervativizmus újból elválik az „ideális” megvalósításának igényétől. Ez az „ideális” azonban nem a kairosz és decorum mentén taglaltakra utal, hanem a meglévőt elutasító, az azzal fokozottan szemben álló attitűdre. A következőkben tovább mélyítjük a konzervatív gondolkodás és a jövő közötti kapcsolatot.

Bibliográfia:

Horkay Hörcher Ferenc (2006): Prudencia, kairosz, decorum – A konzervativizmus időszemléletéről. Információs Társadalom, VI, (4), 61-80.

Horváth Judit; Miklós Tamás (szerk.) (2008): Platón összes művei kommentárokkal. Kratülosz. Ford.: Szabó Árpád, Budapest, Atlantisz

Mortensen, Chris (2020) Change and Inconsistency. In: Zalta, Edward N. (ed.) The Stanford Encyclopedia of Philosophy, Spring 2020 Edition. https://plato.stanford.edu/archives/spr2020/entries/change/

Nagy Levente (2015) Konzervatív hajlam – társadalmi rend. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2015(4), 19-32.

Nyíri Kristóf (2011) A konzervatív időnézet. Századvég 60, 107-121.

Safranski, Rüdiger (2017): Idő. Amit velünk tesz, és amivé mi tesszük. Ford.: Simon József, Budapest: Typotex

Torres, Filepe (2022) Temporal Regimes. Materiality, Politics, Technology. New York, Routledge

Ungvári T (2017) Mi az idő? Eszmetörténeti panoráma. harmadik kiadás, Budapest: Scolar