Vastagh György 1896. március 23-án született Szabadkán. 1915-ben végezte el a hadapródiskolát és zászlósként került ki a frontra a szabadkai m. kir. 6. honvéd gyalogezred állományában. Ugyanebben az évben megsebesült és soron kívül előléptették hadnaggyá. 1917. augusztus 1-jén kapta meg a főhadnagyi rendfokozatot. A háború után 1919. augusztus 15-étől december 6-áig román internálótáborban volt Aradon. Innen hazatérve a Szegedi Katonai Körlet-parancsnoksághoz, majd Hajmáskérre a tangyalogezredhez osztották be. 

1922-ben – a rejtés miatt – a rendőrség tartalékállományába került, 1924-ben pedig a vámőrségnél kapott rejtett beosztást. 1924 augusztusában a Ludovika Akadémiára vezényelték, a következő év őszén pedig itt vették állományba. 1926. május 1-jén léptették elő századossá. 1929-től 1932-ig a budapesti m. kir. 1. honvéd gyalogezred III. zászlóaljánál a géppuskás századnak volt a parancsnoka. 1932-től 1938-ig a Hajmáskéren felállított gépkocsizó csoportnál kapott beosztást. Közben elvégezte a törzstiszti tanfolyamot és 1937-ben kinevezték őrnaggyá. 1938-ban a m. kir. 2. honvéd gépkocsizó dandárnál kapott új beosztást. Ezután a Honvédelmi Minisztérium kiképzési osztályára került, majd pedig a Vezérkarfőnökség 5. osztályához. 1941. május 1-jén léptették elő alezredessé és október 1-jén nevezték ki a m. kir. 1. honvéd gépkocsizó zászlóalj parancsnokává. 

A keleti frontra zászlóaljával 1942 nyarán a m. kir. 1. tábori páncéloshadosztály kötelékében került ki. Alakulatával részt vett a nyári-őszi hídfőcsatákban. Személyes bátorságával és példamutatásával kétszer is kitűnt ebben az időszakban. 1942. augusztus 5-én a szovjet csapatok Korotojak térségében áttörték a m. kir. 10. könnyű hadosztály védőkörletét, ezért a m. kir. 12. könnyű hadosztályt és az 1. páncéloshadosztályt vetették be a szovjet erők elreteszelésére. A m. kir. 1. honvéd gépkocsizó lövészdandár augusztus 7-én kapcsolódott be a harcokba. Vastagh alezredes – augusztus 8-ától – ideiglenesen a dandár parancsnoka lett. A lövészdandár augusztus 7-étől 21-éig vívta a leghevesebb harcokat, ez alatt a harckocsi és a páncélvadász zászlóaljak segítségével mintegy 7 zászlóaljnyi szovjet erőt őröltek fel. A dandár hadműveleti naplója szerint: „VIII. 10. és VIII. 11-én az ellenség számos és nagyerejű áttörést kísérelt meg... Vitéz Vastagh alez. harccsoportjának VIII. 12-i ellentámadása az ellenséget jórészt megsemmisítette és foglyul ejtette, az ellenséget visszaverte és a Potudan mentén egészen a Don könyökig, innen kezdve arccal Korotojak Ny-i szegélye felé az ellenség további előretörését feltartóztatta.” 

Vastagh György következő fegyvertényét a szeptember 16-án történt sztorozsevojei ellentámadásnál hajtotta végre, amikor dandárjának – az egri m. kir. 14. honvéd gyalogezreddel közreműködve – sikerült a falut a szovjet csapatoktól elfoglalni. Habitusára jellemző a következő, róla készült jelentés: „Kétségtelen az, hogy a csekély erőkkel való ellentámadás megindítása és annak sikeres lefolyása v. Vastagh ezds. személyes fellépésének, erélyének, valamint példamutató vitéz magatartásának köszönhető elsősorban. Mint löv. dd. pk. nem lett volna mindaz kötelessége amit tett, az ellentámadás megszervezését és vezetését teljes felelősséggel rábízhatta volna valamely alparancsnokára.” Még árnyaltabb képet kapunk Vastaghról és a beosztottjai viszonyáról, abból a búcsúlevélből, amit egyik századparancsnoka írt neki áthelyezése előtt: „Most, hogy Alezredes Úr parancsnoksága alól kikerültem, tán nem fog hízelgésnek hangzani, ha jelentem, hogy eddigi összes háborús parancsnokaim közül Alezredes Úrban találtam meg azt az ideált, amelynek egy vezetőt mi, századparancsnokok képzeltünk. Alkalmam volt Alezredes Úrra válságos pillanatokban feltekinteni és tudom, hogy valamennyien, Alezredes Úr csodálatos nyugalmából, biztonságából és hihetetlen bátorságából merítettünk erőt. Sohasem fogom azt a képet elfelejteni, amikor Alezredes Úr az ellenséges harckocsi tűzben felugrott a fedezék tetejére és eközben ráért arra, hogy engem leintsen, mert idegesen kiabáltam egy hírvivőre! Ha valaha megadná az Isten, hogy én is eljussak ilyen magasságig, - életem célját el is értem. Amit az iskolapadban, békeszolgálatban Hajmáskéren láttunk munkabírásban, következetességben, szigorban, de bajtársi-úri életben is Alezredes Úrtól, azt Alezredes Úr itt a harctéren úgy megkoronázta előttünk, tanítványai előtt, hogy valóban példaképünkké vált. Mélyen sajnálom, hogy nem szolgálhatok tovább Alezredes Úr dandárjában. Hinni szeretném, hogy erre még lesz alkalmam békében és háborúban egyaránt.”

Vastagh alezredest november 1-jén kinevezték a dandár tényleges parancsnokává, majd a dandár december 1-jén ezreddé alakult át. Az alezredes december 14-én 28 nap (utazási napokon kívüli) szabadságra távozott, így a január 12-i szovjet áttörést követő harcokban és a visszavonulásban nem vett részt. 

Vastaghot 1943. május 1-jén kinevezték ezredessé. Beosztási helye nem változott, maradt az 1. gépkocsizó lövészezred élén. Ezredével a m. kir. 3. hadsereg keretén belül 1944. őszén vezényelték újra a frontra. A szeptember 13-án meginduló támadás során az 1. gépkocsizó lövészezred elfoglalta Aradot. Vastagh ezredes a magyar lakosság ovációja közepette alakulata élén vonult be a városba. Az ezredest minden bizonnyal komoly elégtétel töltötte el, hogy ő foglalhatta el azt a várost, ahol 1919-ben román hadifogságát töltötte. Erről tanúskodik feleségéhez írt levele is: „A magyar sors nekem juttatta azt a kivételes kegyet, hogy 26 év után csapataim élén én foglalhattam vissza Aradot. 13-án 11 h-kor léptük át a Trianon-i magyar határt és már délután 4-kor Arad kapuit döngettem Kelet felől és ½ 6-kor már Arad főterére én dübörögtem be elsőnek élharckocsim tetején állva…” A támadás során 32 db JU-87-es „Stuka” zuhanóbombázót, 3 vonatszerelvényt, 30 mozdonyt és hatalmas mennyiségű hadianyagot zsákmányoltak. A hónap második felében az előretörő szovjet erők elől az ezred visszavonult, és legsúlyosabb harcait Szentesnél vívta szeptember 30. és október 9. között. 1944. október 9-én Vastagh ezredes alakulatával kitört a szovjet csapatoktól körülzárt szentesi hídfőből, és visszafoglalta a szovjet páncélosok által körülzárt Tisza-hidat. Ezzel az akcióval lehetővé tette több német és magyar alakulat számára a visszavonulást a hídfőből. 

A harcok hevességét tükrözi a Vezérkarfőnökség jelentése: „A Szentes, Csongrád, kecskeméti ütközetben a honvéd csapatok 34 ellenséges harckocsit biztosan kilőttek. Ebben a számban a saját légierők által megsemmisített ellenséges páncélosok nem foglaltatnak benne.” A hídfő kiürítése után a Tisza csongrádi partján egy kiépített tüzérségi figyelőállásban helyezkedett el Vastagh ezredes. A harcálláspontját ért tüzérségi telitalálattól súlyosan megsebesült – lábán és hasán szenvedett szilánk sebesülést – és a kecskeméti csapatkórházba szállították. Az orvosi beavatkozás ellenére másnap belehalt sérüléseibe. Temetésére 1944. október 17-én Budapesten a Farkasréti temetőben, katonai tiszteletadással került sor. Holttestét később a családja exhumáltatta és Balatonalmádiban helyezték végső nyugalomra. A Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet 1944. november 24-én halála után kapta meg a honvédség 13. tagjaként, amely a Honvédségi Rendeletek 1945. január 16-i 2. számában jelent meg.