Az orosz–ukrán háború elhúzódása és az egyre instabilabbá váló északkelet-ázsiai stratégiai környezet közepette Észak-Korea minden eddiginél egyértelműbben és következetesebben közeledik Moszkvához. Ez az elmozdulás nemcsak a retorikában, hanem a konkrét lépésekben: fegyverszállításokban, diplomáciai csúcstalálkozókban és együttműködési egyezményekben is világosan tetten érhető. De vajon ez az új dinamika Észak-Korea külpolitikai stratégiájának mélyreható átalakulását jelzi, vagy csupán taktikai megfontolások állnak mögötte, amelyek azonnali előnyök megszerzésére irányulnak, miközben a régi stratégiai kétértelműség tovább él?

Az Észak-Korea és Oroszország közötti közeledés a nemzetközi rendszer átalakulása, a regionális újrarendeződések és az Egyesült Államok kelet-ázsiai dominanciájának fokozatos gyengülése közepette bontakozik ki.

Történelmi előzmények: egy újraéledő viszony

Észak-Korea és Oroszország kapcsolata mélyen gyökerezik a hidegháborús geopolitikában. A Szovjetunió volt Észak-Korea első számú támogatója: 1948-ban létesítettek hivatalos diplomáciai kapcsolatokat, egy évvel megelőzve Kína kommunista fordulatát. Moszkva katonai és gazdasági támogatása létfontosságú volt Kim Ir Szen rezsimjének fennmaradásához.

A Szovjetunió összeomlása után azonban a kétoldalú viszony jelentősen lehűlt. Oroszország – különösen Jelcin elnöksége idején – a Nyugat felé fordult, míg Phenjan egyre inkább Kínára támaszkodott. Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése óta Moszkva ismét igyekszik megerősíteni kelet-ázsiai pozícióit, különösen a 2010-es évek óta zajló „Keletre fordulás” (Pivot to the East) stratégiája keretében. Ez a stratégia különös jelentőséget kapott az Ukrajna elleni 2022-es invázió után, amikor Oroszország a nyugati szankciók miatt kénytelen volt új partnerek után nézni. Észak-Korea, amely diplomáciailag elszigetelt, ugyanakkor katonailag fejlett, ideális partnerré vált a krízisben lévő Moszkva számára.

Fegyverekért hozzáférés: a katonai dimenzió

Az ukrajnai háború következtében Moszkva logisztikai nehézségekkel nézett szembe, ami konkrét, tranzakcionális kapcsolatot eredményezett Phenjan és Moszkva között. Észak-Korea lőszerrel, rakétákkal és tüzérségi eszközökkel látja el Oroszországot. Egyes jelentések szerint több mint 5000 konténernyi lőszert szállítottak – ez több mint 2 millió tüzérségi lövedéket jelenthet. Cserébe Oroszország katonai és űrtechnológiai támogatást nyújt Phenjannak, beleértve a műholdfejlesztést, repüléstechnikai együttműködést, valamint korlátozott mértékű energiaszállítást és élelmiszersegélyt. Kim Dzsongun 2023 szeptemberi látogatásán a Vosztocsnij űrközpontban Putyin nyíltan jelezte, hogy Moszkva kész segíteni Phenjant a műholdprogramban. Bár az észak-koreai lőszerek minősége megkérdőjelezhető – számos esetben hibásak vagy pontatlanok –, mennyiségük pótolhatatlan Oroszország számára. 

Phenjan számára ez a kapcsolat technológiai áttörést és politikai elismerést jelent.

Észak-Korea számára – egy olyan ország, amely évtizedek óta szankciók alatt áll – az erőforrások fejlesztésének nehézsége elkerülhetetlen. Oroszország választása ebben az időszakban inkább taktikai lehetőségként értelmezhető, semmint egy átfogó stratégiai irányváltásként. 

Ezen az alapon Phenjannak három konkrét célja van:

Először is az azonnali haszon maximalizálása. Az Oroszországnak történő fegyvereladás révén Észak-Korea valutához, technológiához és élelmiszersegélyhez jut: olyan javakhoz, amelyeket Kína nem hajlandó könnyen biztosítani. Másodszor pedig a stratégiai egyensúly megteremtése. A Moszkvához való közeledés révén Phenjan nagyobb mozgásteret nyer az ellenséges amerikai–dél-koreai szövetség elrettentésére, miközben Kínát továbbra is csak minimális befolyási övezetként kezeli. A harmadik pedig az új külpolitikai irányokkal való kísérletezés. Ez egyfajta teszt is lehet, amely során Észak-Korea felméri a külvilág reakcióit, és ennek alapján akár külpolitikai doktrínájának rugalmasabbá tételét is megfontolhatja a poszt-Covid–19 korszakban, illetve egy Trump második ciklusa alatt.

Politikai szimbolika és ideológiai szolidaritás

A Kim–Putyin találkozó politikai szimbolikája is jelentős volt. Kim a háborút az imperializmus elleni „szent harcnak” nevezte, míg Putyin köszönetet mondott Észak-Koreának a támogatásért – ezzel is jelezve, hogy Moszkva már nem kívánja fenntartani korábbi, szankcióbarát álláspontját Phenjannal szemben. Ez ideológiai síkon is erős kapcsolat: mindkét rezsim elutasítja a nyugati, liberális világrendet, és a szuverenitás védelmére hivatkozva legitimizálja saját autoriter működését. Ez sokak szerint már nem pusztán taktikai közeledés, hanem egy új, „stratégiai tengely” kiépülése, amelyet közös anti-amerikanizmus és rendszerszintű elégedetlenség táplál.

Kína kiszorulása: tudatos távolságtartás

Miközben Moszkva és Phenjan kapcsolata egyre intenzívebbé válik, Kína–Észak-Korea viszonya érezhetően lehűlt. Bár Kína továbbra is Észak-Korea legnagyobb kereskedelmi partnere (a kereskedelem több mint 90%-át bonyolítja le), politikai támogatása visszafogottabbá vált. Peking nem áll ki Phenjan fegyvertesztjei mellett, és a járvány alatt is fenntartotta a határzárat, ami tovább mélyítette Phenjan bizalmatlanságát.

Egyelőre Peking a kivárás stratégiáját alkalmazza. Kína nyilvánosan nem bírálta az orosz–észak-koreai kapcsolatokat, ugyanakkor nem vett részt semmilyen, Phenjant közvetlenül támogató közelmúltbeli kezdeményezésben sem. Egyes elemzők úgy vélik, hogy Kína távolról irányít: hagyja, hogy Észak-Korea maga határozza meg a kapcsolat kereteit Oroszországgal, miközben gazdasági mozgásterét továbbra is ellenőrzése alatt tartja a minimális kereskedelem és a lezárt diplomáciai csatornák fenntartásával.

Phenjan ugyan nem kívánja teljesen elszakítani a kapcsolatot Kínával, de világosan jelzi: nem kíván tovább kizárólag Pekingre támaszkodni. Ezzel párhuzamosan Kína sem szándékozik átadni befolyását Moszkvának, így az orosz–észak-koreai közeledés Kína számára is kockázatot jelent. Kína egyértelműen egy stabil külpolitikai stratégiát követ: minimalizálja a kockázatokat olyan instabil partnerekkel, mint például Észak-Koreával, hogy elkerülje egy esetleges Phenjan, Washington és Szöul közötti konfrontáció örvényébe való belesodródását. Eközben Peking továbbra is fenn akarja tartani Észak-Koreát, mint geopolitikai ütközőzónát. Azonban már nem kíván a „gyám” szerepében tetszelegni, különösen úgy, hogy az ország Trump alatt az Egyesült Államokkal számos fronton vitába került.

Miért most?

Észak-Korea belső adottságai – az évtizedes szankciók, technológiai elmaradottság és az elöregedő hadsereg – egyre inkább korlátozzák a rezsim mozgásterét. A hagyományos haderő állapota kritikus: elavult felszerelés, kevésbé kiképzett állomány, gyenge légierő és flotta – ezek mind arra utalnak, hogy Észak-Korea kizárólag a nukleáris elrettentésre építhet. E stratégiai gyengeséget csak külső szövetségekkel lehet ellensúlyozni: ez a külpolitikai kiegyensúlyozás klasszikus példája, ahogyan azt a strukturális realizmus is megfogalmazza. Oroszország számára pedig Phenjan fegyverszállítói szerepe ideális, hiszen kielégíti az ukrajnai háború logisztikai igényeit, miközben politikai szövetségest is biztosít.

A szövetség azonban nem mentes a kockázatoktól. Moszkva nem tudja gazdaságilag pótolni Kínát, és az orosz–észak-koreai kereskedelem volumenét a távol-keleti infrastruktúra hiányosságai is korlátozzák. Túlzott oroszbarátság esetén Kína akár csökkentheti támogatását is. Ráadásul a kapcsolat tranzakcionális jellege is kockázatos: amint Moszkva már nem szorul Phenjan segítségére, a partnerség is háttérbe szorulhat.

Igazodás, nem szövetség

Észak-Korea Oroszország felé való elmozdulása kétségkívül a közelmúlt egyik legjelentősebb geopolitikai fejleménye Északkelet-Ázsiában. Ugyanakkor nem egy új hidegháborús típusú szövetség kiépüléséről van szó, hanem egy rugalmas, célorientált stratégiai igazodásról. A jelenlegi helyzet arra utal, hogy Oroszország és Észak-Korea kapcsolatai várhatóan továbbra is taktikai, ideiglenes és helyzetspecifikus jellegűek maradnak. Azonban ha Oroszország továbbra is fegyvereket vásárol Észak-Koreától, kiképzi annak haderejét és támogatást nyújt az ENSZ-ben, a kapcsolat hosszabb távú szakaszba léphet.

Az egyértelmű, hogy Phenjan nem hagyja maga mögött Kínát, hiszen elengedhetetlen kereskedelmi és politikai partnere. A Kim-rezsim várhatóan tovább folytatja a hárompólusú külpolitikai stratégiát: Moszkvát eszközként használja az amerikai–dél-koreai szövetség ellensúlyozására, Kínát megtartja gazdasági háttérként, és – ha csak korlátozottan is – nyitva hagyja a párbeszéd lehetőségét Washingtonnal vagy Szöullal.

A jelenlegi közeledés inkább egy geopolitikai sakkjátszma új lépése, semmint végleges oldalválasztás. Phenjan alkalmazkodik, kockáztat, de nem dobja el a régi szabályokat, csak újraírja őket saját túlélése és előnyös pozíciója érdekében a világrendszer újraosztott sakktábláján.