Hagyomány mint túlélési stratégia

John Hajnal 1982-ben azt állapította meg, hogy Európában két fő háztartási forma különböztethető meg. Ez az elmélet egy Szentpétervártól Triesztig húzódó képzeletbeli vonallal választja el a régiókat: délkeleten a korai házasságkötés és a többgenerációs háztartások jellemzőek, míg északnyugaton a késői házasságkötések és a magcsaládos szerkezet dominálnak. Későbbi kutatások ezt a képet tovább pontosították, és négy fő csoportot különítettek el a térképen.

Az európai társadalmak összetettek, különféle hagyományok, vallási nézetek és történelmi tapasztalatok olvadnak össze bennük, miközben folyamatosan alkalmazkodnak a változó gazdasági és társadalmi kihívásokra. A család, a házasság és a szexualitás körüli hiedelmek és gyakorlatok nem statikusak: minden korszak új kérdéseket, dilemmákat és megoldásokat szül. Ezért érdemes megvizsgálni, miként alakították múltunk nagy vallási és civilizációs mozgalmai — köztük a kereszténység, a judaizmus és az iszlám — azokat a normákat, amelyek ma is meghatározzák mindennapi életünket. 

A zsidó hagyományban gyakran a család jelentette az egyetlen megkülönböztetést a többségi társadalomtól. Ennek egyik következménye, hogy gyakran maguk között házasodtak. Másik következmény, hogy szép számmal találni a házasságot szabályozó törvényeket és tanításokat. A Mishnah Kiddushin leszögezi, hogy három féle módon lehet feleséget szerezni: pénzzel, szerződéssel és közösüléssel. A házasságot védett intézménynek tartották, hisz a tórai parancs, αὐξάνεσθε καὶ πληθύνεσθε, „szaporodj és sokasodj” beteljesítését szolgálta. A zsidó hagyományban a házasságkötés után az újdonsült férjnek egy évig otthon kellett maradnia, hogy feleségének szentelje magát. A Babiloni Talmud szerint a férj a házassággal jogot szerez arra, hogy feleségével háljon, és részletes leírásokat találunk arról is, hogyan lehet elválni. A zsidó misztika részletesen tanít a szerelmeskedés részleteiről és az egyén áldozatáról, hangsúlyozva a megfelelően zajló fogantatási aktus fontosságát.

Az iszlám hagyományok a család és a házasság terén számos érdekes és egyedi vonást mutatnak, amelyek különböznek a zsidó és keresztény hagyományoktól. A házassági ajándék, a mahr, fontos eleme az iszlám házasságnak. Egyes magyarázatok szerint a mahr a nő testének használatáért adott díj, míg mások szerint a nők iránti tisztelet legnagyobb kifejezése. A Korán szerint a házasság alapja a nyugalom, vonzalom és az elfogadás. A férfi a család pásztora és védelmezője, a házasság felelősség, magyarázza Al-Ghazali, és vannak, akik éppen ezért inkább a cölibátust választják, nehogy gyengeségükkel tévútra vigyék a nőket. Az iszlám megengedi a poligámiát, de erre kifejezetten nem bátorít. A férfiak legfeljebb négy feleséget tarthatnak, de ha az elnyomás legkisebb gyanúja is felmerül, a férfi nem házasodhat másodjára. Az iszlám hagyományban a nők tisztelete és az érzékiség is fontos szerepet kap. Az érzékiségre való fogékonyság különösen kidomborodott az Oszmán Birodalomban, ahol a szinkretikus dervisrendek, mint például a Bektasi rend, kiemelt jelentőséggel bírtak.

A kereszténységben a család és a házasság más megközelítést kap. Jézus tanításai szerint az Istennel való kapcsolat fontosabb a vérszerinti kötelékeknél. Az Újszövetségben található tanítások néhol nehezen illeszthetők össze a természetes kötelékekkel, mivel Jézus arra ösztönözte híveit, hogy hagyják maguk mögött földi kötelékeiket. A kereszténység nem törzsi alapokon indult, ezért nem voltak egységes szokások és törvények, amelyeket beemelhetett volna tanításaiba.  A kereszténységben az egyház lett a család, a törzs és az egyén társadalmi köteléke. Az egyházban az Atya (és a Szűzanya) dimenzión túli, míg a nővérek és testvérek földi kötelékek. A 13. században a férfi nők kapcsolatának archetípusa a kereszténységben Mária és József.

A 16. század óriási változásokat hozott a házasság megítélésében és az egyház szerepvállalásában. A házasságkötési szerződés a templom előtti térről belépett a templomba. A reformációval a házasság szentsége elveszett a protestáns hívek számára, a lelkész megáldotta és bejegyezte a fogadalmakat – díj ellenében. Magyarországon az arisztokrata nők a 16. és 17. századokban sokszor rangon alul házasodtak, aminek egyik lehetséges magyarázata, hogy aránytalanul sok nő volt hazánkban, és a házas állapot többre volt becsülve, mint a rang. Ezt erősítik azok a házassággal kapcsolatos kifejezések, mint „a szerencsét megtalálni” vagy „Istentől szerencsét kapni”.

Egészen más volt a helyzet a köznép esetén. A fonó, ivó és Szent János tüze melletti szerelmi játékok, karneváli hangulat gyakori elemei a korabeli forrásoknak. Érdekes tény, hogy ezek a karneváli, fonói találkozások a paraszti közösségeket tapasztaltabbá tették az előkelőbb kortársaiknál a férfi-nő kapcsolatból eredő feszültségek kezelésére. Vannak feljegyzések olyan esetről, amikor bizonyos Szabó János Királyfalván viszonyt folytatott egy lánnyal. A férfit az uraság elfogatta, és kényszeríteni akarta a házasságra. János azonban inkább a büntetést választotta. A reformációnak komoly propaganda hadjáratot kellett folytatni a házasság új, élethosszig tartó fogalmának ismertetésért. Luther Márton már az apácaszöktetés előtt prédikált a házasságról. Fennmaradt írásából kiderül, hogy a feleséget Isten adja, mint ahogy Évát adta Ádámnak. Az asszony a férfi segítségére teremtetett és a háznépnek a része. Kálvin János beszédeiből szinte a házasság apologetikáját halljuk. Szándéka a házasság vonzóvá tétele lehetett, amikor azt tanította, hogy a házasságon belüli szexualitást nem kell mennyiségében korlátozni. Ezzel közelít az iszlám és zsidó állásponthoz. A reformáció egyik legfontosabb törekvése az volt, hogy a házasságot felértékelje és visszaszorítsa a pornográfiát, aminek terjedése a házasság nem megbecsüléséből fakadt. Az ellenreformáció tridenti zsinata (1545 – 1563) saját hagyományainak nyomán kanonizálta a házasság szentségét.

A reformáció során üldözték az addig megszokott titkos házasságokat, amelyek szülői beleegyezés nélkül, csak az érintett felek beleegyezésével történtek. Feltételezhetően az örökösödés kérdése lehetett a legfőbb motiváció e törekvések mögött, erre utalhat az 1556-os francia rendelet, miszerint a szülői engedély nélküli házasság az örökségből való kizárást vonja maga után.

A család, a lutheri háznép, reformáció után indul el azon az úton, ami végül a királyságok, társadalmak alapegységévé teszik. A reformáció egyik oldalról könnyebben hozzáférhetővé tette a házasságot, erősítette az érzelmi köteléket, a felelős gyereknevelés fontosságát, másik oldalról bevezette az ószövetségi férfiközpontú családi hierarchiát. A reformációt gyakran úgy állítják be, hogy a nők felszabadítói, mert megszűntek a kolostorok, és a nők szabaddá váltak. Bár ez kétségkívül igaz, de a narratíva egyoldalú. A nők igazabb katolikusok voltak férfi kortársaiknál, mert ők nehezebben engedtek a reformáció csábításának. A kolostorok bezárása nem ritkán erőszakosan és önkényesen zajlott, a reformáció zászlóvivői sem mindig a széplelkű emberek közül kerültek ki. Egy fennmaradt krónika szerint, egy Genf környéki kolostort bezárni induló városi tanács bűnözőkből, tolvajokból állt, amit maguk sem tagadtak. „Gonoszul éltünk a múltban. - mondta a tanácstag. - Tolvaj voltam, bandita és szibarita, nem ismertem az evangélium igazságát.”

A reformáció kritikusai szerint a nők a férfi uralta otthonba lettek egyenként átszállítva, ahol teljes egészében a férjeiktől függenek, és feladatuk az utódnemzés. A házasság előtt pedig az apjuktól függenek, mert a reformáció hatására 24 éves korukig szülői hozzájárulás nélkül nem házasodhattak. Lansburg merész szókimondással támadja a mozgalmat, aki szerint a lutheranizmust csak a prostitúcióra való hajlam elfedésére találták ki. Némileg átfogalmazva a házasságot elválasztották Fortuna kisasszony szeszélyes, antidemokratikus kedélyétől, és a nők kötelezettséget, a férfiak pedig általános jogot kaptak a nászhoz. A kolostorok bezárását követően a felszabadított nővérek közül sokan nyomorba estek vagy prostitúcióra kényszerültek. Luther sem kímélte Rómát, és elítélte az egyházat, akik szerinte a vulvával kereskedtek.

A reformáció prostitúció elleni fellépése korántsem volt sikeresnek mondható. Zürichben próbálták betiltani, de a népek nem törődtek vele, mire a helyi protestáns bíróság csak annyit tett, hogy figyelték a vendégkört és ha házas embert láttak, megbírságolták. A helyben felállított bírói tanácsok azonban gyakran felesleges meghurcoltatásnak tették ki a nőket, sokszor méltatlan vádaskodássá fajult a peres ügy. Ezzel szemben a katolikus városokban lazábban és pragmatikusabban kezelték a „véletlen” teherbe eséseket.

Luther sokat beszélt a gyereknevelésről, azt gondolta, hogy nincs nagyobb tragédia a kereszténység számára, mint az elrontott gyermek. 1517-ben írta ezt, amikor az Oszmán Birodalom eladott, elhagyott keresztény gyerekekből verbuvált janicsár hadserege megindulni készült Európa ellen. A sors fintora, hogy nem sokáig maradt a protestánsok kezében a házasság ellenőrzése. A kialakuló abszolutista hatalmak és a nyomukban formálódó szekuláris államok átvették a szerepet. A 16.-17. századi merkantilizmus növekedéséhez a városi lakosságnak növekednie kellett, amihez termékeny családok kellettek.

Összeségében a kereszténység túlélési stratégiájában a reformáció fordulópontot jelentett: nemcsak a vallási tanítások újra értelmezését, hanem a családi és házassági viszonyok átalakulását is elhozta. Történelmi perspektívából szemlélve, a reformáció és ellenreformáció is a túlélés és megújulás útjait kereste ám eltérő társadalmi környezetben. A 15. századtól kezdődően megfigyelhető észak és dél szétválása, némileg összhangban a fentebb már említett Hajnal féle felosztással. Délen a mezőgazdaság vált a domináns megélhetési formává, és a pestist követő népességcsökkenés után a földek újbóli művelésbe vonását – a bérmunka hiányában – elsősorban nagycsaládos szervezeti keretek között tudták megoldani. Ez a stratégia jellemző volt például Dél-Franciaországban és a szerb zadruga rendszerben is. Északon továbbra is a nukleáris családmodell volt elterjedt. Itt inkább a városok fejlődtek, míg délen a családok játszottak központi szerepet. Az északi régiókat pénzgazdálkodás, a délieket pedig mezőgazdálkodás jellemezte. 

A két stratégia találkozása vallási és felekezeti konfliktusokat idézett elő, amelyek során mind a hittételek, mind a gazdasági érdekek jelentős szerepet kaptak. Azokon a területeken, ahol erős hadsereg védte a kereskedelmi érdekeket, nem alakultak ki jelentős vallási háborúk, és a tridenti kereszténység viszonylag békésen fejlődött tovább. Ott azonban, ahol nem volt ilyen katonai védelem, a merkantilista államok rivalizálása feszültségekhez vezetett. 

A változások újabb hulláma az ipari forradalommal érkezett, amely tovább alakította a család mindennapjait. A technológiai fejlődés és a gépesítés hatására a termelés nagy része kikerült a családi háztartásokból, és a gyárakba, üzemekbe tevődött át. A megélhetés mind kevésbé függött az isteni gondviseléstől, így a modernizáció elkerülhetetlenül szekularizációhoz vezetett. A munkavégzés és a magánélet szigorúan elvált egymástól: a családtagok, különösen a férfiak és a későbbiekben a nők is, napjaik nagy részét már nem otthon, hanem fizetett munkával töltötték. Ez a folyamat tovább erősítette a nukleáris családmodell elterjedését, miközben a rokoni és közösségi kapcsolatok tovább lazultak, a család társadalmi funkcióinak egy jelentős részét pedig átvették az állami és piaci intézmények.

A család története így végeredményben az összehúzódások és visszahúzódások története lett a nyugati civilizáció területén, ahol a családi feladatkörök (ilyen feladatok a termelés, jólét, oktatás és a szülés) fokozatosan átkerültek az ezekre a célokra létrehozott intézményekhez. De talán pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy a család egy örökké változó, élő intézmény, amely a történelem nagy fordulópontjaiban a kihívásokhoz folyamatosan alkalmazkodott. A nyugati civilizáció családmodelljének eredete, mint láttuk, nem nyúlik korábbra a reformáció és az ellenreformáció idejénél, amikor a család és a házasság szerepe gyökeresen átalakult. Az ipari forradalom ezt tovább formálta és zsugorította. Ám hogy mit hoz a jövő, vagy mi lehetett az érvényes család modell a reformáció előtt, érdekes és kutatandó kérdések. A család szerkezete és szerepe időről időre változik, de változatlanul az egyik legmeghatározóbb alapja marad az emberi közösségeknek. Az eljövő világunk családmodelljének sikere abban rejlik, hogy képes lesz nyitottan, ugyanakkor értékeire támaszkodva megfelelni a folyamatosan változó világ elvárásainak.

Felhasznált irodalom: