Magyarország az 1920-as évek elején próbált kihasználni egy nyitott lehetőséget: mivel Németország már 1919-ben aláírta a haderejét korlátozó versailles-i szerződést, a leszerelésre kerülő német haderő feleslegessé vált eszközeinek egy része elérhetővé vált. Ennek következtében Magyarország 1920 tavaszán svéd közvetítéssel 14 darab LK-II (Leichter Kampfwagen) típusú könnyű harckocsit szerzett be. A trianoni békediktátum azonban már 1920 nyarán érvénybe lépett, és szigorún megtiltotta nemcsak a páncélosok, de a katonai repülők és vegyi fegyverek birtoklását és használatát is.

Az 1920-as évek végére a magyar katonai vezetés felismerte, hogy a modern hadviselés nem képzelhető el harckocsik nélkül. Egy 1929-ben készült tanulmány kiemelte: nemcsak katonai, hanem erkölcsi okokból is fontos lenne ilyen alakulatokat felállítani. A pénzügyi lehetőségek azonban korlátozottak voltak, így a tervek csak egyetlen harckocsiszázad, azaz 15 + 1 jármű beszerzésére terjedtek ki.

Az importpolitika sem volt egyszerű: a szomszédos kisantant államok érzékenyen reagáltak volna, ha Magyarország fegyveres fejlesztésekbe kezd. Ezért a hazai gyártás lehetőségei is napirendre kerültek, de a magyar hadiipar technikai szinten egyelőre nem állt készen egy ilyen volumenű feladatra. A harckocsigyártás gazdaságtalan lett volna a kis számú potenciális megrendelés miatt. Ennek ellenére a Haditechnikai Intézet kezdeményezésére egy sajátos megoldással éltek: BMW autók karosszériáját alakították át fából készült burkolattal, hogy azok a harckocsikhoz hasonló megjelenést kapjanak, a kiképzések során hasznosítva.

A helyzet a 30-as évek elején kezdett javulni, amikor Magyarország Olaszországtól – az egyre szorosabbá váló politikai kapcsolat eredményeképp – sikeresen beszerzett öt darab FIAT 3000B típusú harckocsit. Ezeket titokban, darabokban szállították be az országba, ahol a Rendőrújonc Iskola páncélos osztálya használatába kerültek.

A nemzetközi páncélos fejlesztésekre Magyarország vezetése folyamatosan figyelmet fordított. Az 1930-as évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a motorizált csapatokat nagyobb egységekbe kell szervezni, ahol a harckocsik áttörésben betöltött szerepe kulcsfontosságú. Az elképzelés szerint a jövőbeli harckocsi-zászlóaljak kis és könnyű harckocsi-századokból álltak volna. A kis harckocsikat főleg felderítésre és biztosításra szánták, míg a komolyabb fegyverzettel és páncélzattal ellátott könnyű harckocsikat áttörési feladatokra használták volna.

Kritikus ponttá vált a megfelelő fegyverzettel rendelkező járművek hiánya. A magyar igények az 1930-as évek második felétől egy legalább 40 mm-es ágyút és legalább egy további géppuskát is magában foglaló harckocsi kialakítására irányultak. Fontos szempont volt az is, hogy ezek a járművek alkalmasak legyenek kerekes és lánctalpas használatra, sőt lehetőleg úszóképesek is legyenek. A nemzetközi szabályozásokat megkerülendően hazai fejlesztés mellett döntöttek.

Straussler Miklós, a magyar származású brit mérnök 1933-ban a Weiss Manfréd gyárral kezdte meg a V-3 típusú vontató (valójában páncélos) tervezését. Ennek később a V-4 prototípusban alakult ki végleges verziója. Eközben jelentős geopolitikai változások zajlottak: 1935-ben Németország felfüggesztette a versailles-i szerződés rá vonatkozó részeinek teljesítését, 1936-ban pedig Ausztria fegyverkezési szabadságát ismerték el. Ennek nyomán 1937-ben Németország egy 5,5 tonnás Pz. I. A. típusú könnyűharckocsit adott át a honvédségnek kipróbálásra. Ezt a harcjárművet azonban a magyar szakértők gyenge futóműve és kis teljesítményű, léghűtéses motorja miatt rendszeresítésre alkalmatlannak tartották.

1936-ban a svéd Landsverk gyár L-60 típusú harckocsijai váltak elérhetővé Magyarország számára. Ezzel párhuzamosan a V-4 fejlesztése folyt, noha jelentősen korlátozott költségvetési feltételek mellett. A V-4 40 mm-es löveggel és erősebb páncéllal rendelkezett, ugyanakkor konstrukciós hibák miatt, mégis a svéd modell bizonyult praktikusabbnak.

Magyarország fegyverkezési egyenjogúságának elismerése után 1938 nyarán magyar mérnökök már nyíltan vethették összehasonlító próba alá a magyar gyártású V–4 harckocsi prototípusát és a svéd L–60 Magyarországra szállított mintapéldányát. Az összehasonlítás után a hadvezetés a svéd konstrukciót választotta, megvásárolva a gyártási licencet. A MÁVAG és a Ganz gyárak vállalták a Toldi néven rendszeresített harckocsik gyártását, melyekből 1939-ben 80 darabot rendeltek meg.

A második világháború kibontakozásával a páncélosok fontossága tovább nőtt. Magyarország 1941. június 27-én lépett be a Szovjetunió elleni háborúban. Az I. gyorshadtest Toldi, Ansaldo és Csaba típusú páncélosaival vonult a keleti frontra. Az ütközetek gyorsan rávilágítottak arra, hogy ezek a járművek már nem felelnek meg a kor kihívásainak. Az Ansaldókat kivonták, a Toldi gyártását csökkentették.

Az 1. tábori páncéloshadosztály 1942-re vált teljessé, amikor Németország átadott 108 darab 38(t) típusú könnyű és 22 darab Pz. IV F1 közepes harckocsit. Ezekhez csatlakozott még 18 Nimród, 14 Csaba és több Toldi. A Don menti hídfőcsaták súlyos veszteségekkel jártak. A megsemmisült harckocsikat részben pótolta a magyar hadvezetés, illetve a Wehrmacht, más típusokkal (Pz. III., Pz. IV.). Az ősz folyamán az úgy-ahogy feltöltött magyar páncéloshadosztály az 1943 januári szovjet áttörés alkalmával teljesen megsemmisült. A hadműveleti területre kivitt harcjárművei közül szó szerint egy-két példány került vissza Magyarországra.