Miért gondolta/gondolja azt az európai műemlékvédelmi szakma, hogy amit ők alkottak, az más kultúrák számára is alkalmas, szinte feltétel nélkül elfogadandó. Talán a kolonialista szemléletmód vezetett erre a következtetésre? 

Mindenesetre a más kultúrákból érkező kritikák, valamint a gyarmatbirodalmak összeomlása, és ezzel együtt Európa hatalmi szerepének csökkenése hozzájárult ahhoz, hogy a kolonialista szemléletmód megváltozzon és figyelembe vegyék más civilizációk hagyományait is.

A harmadik világ műemlékvédelmi rendszerére kétségkívül nagy hatást gyakorolt az európai gondolkodásmód, ugyanakkor számos esetben a különböző kultúrák megközelítései egymással összeegyeztethetetlenek. A legfontosabb épített örökségről szóló charták, mint például az 1931-es Athéni Charta és az 1964-es Velencei Charta, elsősorban az európai példák és elgondolások alapján születtek. Példának okáért említeném meg az eredeti, tehát még a módosítás előtti 1972-es UNESCO Világörökség Egyezményt, majd az 1977-ben megalkotott „hitelességi kritériumokat”, melyek szigorú rendszere alapján bizonyos nem európai épített örökség ma nem képezné a világörökség részét. Japán esetében ilyen az iszei nagyszentély. 

Az európai nézőpont az autenticitást elsősorban az „eredeti anyaghoz” kötötte, kiemelve a történelmi hitelességet. Ugyanakkor ez a megközelítés már egyes európai országok autenticitásfelfogásával is ellentétesnek bizonyult. Az erről szóló vita kontinentális szintűről globális vitává vált. A különböző irányelvek gyakori felülvizsgálata, valamint az egyre több és speciálisabb charta szükségessé tette a hitelesség vagy más szóval autenticitás globalizált és zavaros fogalmának újbóli vizsgálatát. Erre próbált megoldást kidolgozni az 1994-ben Japánban, Narában megrendezett konferencia, ahol elfogadták a Narai dokumentum a hitelességről című nyilatkozatot. 

A konferencia előzményei közé sorolható az 1979-ben, az ausztráliai Burrában elfogadott, úgynevezett Burra Charta, amely a Velencei Charta ausztrál adaptációja. Ez a dokumentum egy új örökségvédelmi módszertani megközelítést vázolt fel, elsősorban a lokális örökségvédelmi hagyományok szempontjából. Ez volt az első charta, amely a műemlékvédelemben nem kizárólagosan a Velencei Chartára tekintett tudományos alapként, hanem a saját örökségvédelmi szabályozásához igazította a Velencei Chartát, figyelembe véve az ország kulturális hagyományait, és ezt tette a gyakorlat alapjává.

Előkészületként a norvégiai Bergenben szerveztek egy kisebb konferenciát, hogy a Narában rendezendő konferenciához kapcsolódó kérdéseket megvitassák. A fő kérdés a hitelesség kritériumrendszerének meghatározása volt. A meghívott szakértők véleménye szerint a hitelesség nem korlátozódhat kizárólag az eredeti formára és szerkezetre, hanem ki kell terjeszteni minden olyan későbbi, az idők folyamán történt módosításra és kiegészítésre, amely önmagában is művészeti vagy történelmi értékeket képvisel. A bergeni konferencián a forma, anyag, technika, funkció és környezet tekintetében a hitelesség értelmezésének kiterjesztését javasolták, elsősorban a különböző kultúrák sajátosságait figyelembe véve. Az itt megfogalmazott módosításokat a Narai dokumentum is befogadta.

Habár a Bergenben részt vevő 14 szakértő közül 11 európai szakember volt, addig a narai konferencián már sokkal heterogénebb csoport gyűlt össze. Narában a 45 résztvevő közül 24 Európából és Észak-Amerikából, 17 Ázsiából és a csendes-óceáni térségből, 2 Afrikából, 2 Dél-Amerikából és a Karib-térségből érkezett. 

A hitelességről szóló Narai dokumentum mérföldkövet jelent a kulturális sajátosságok, az örökség különböző értelmezései, és az örökség hitelességének meghatározására szolgáló kritériumok közötti összefüggések meghatározásában. A dokumentum kísérletet tett arra, hogy az iszei nagyszentély időszakos rekonstrukciója által felvetett problémák tükrében, újragondolja a hitelesség megítélésének kritériumait, amelyek teljes ellentétben álltak a nyugati hitelességfelfogással. Az iszei nagyszentély, annak ellenére, hogy a világ örökségének szerves része, magát az UNESCO világörökségi címet két ok, az áthelyezés és az újjáépítés miatt nem kaphatja meg. A Műemlékek és Helyszínek Nemzetközi Tanácsa (ICOMOS) alapvetően tiltja a történelmi műemlékek és épületek áthelyezését, mivel a szervezet álláspontja szerint a tárgyi kulturális örökség elválaszthatatlan annak a helynek a történetétől, ahol található. Mivel az iszei nagyszentély ugyanabban a történelmi és kulturális környezetben marad, hiszen az új épület építése a szomszédos telken történik, ebből a szempontból az autentikusság nem sérül. Ugyanakkor ez a gyakorlat szembe megy az UNESCO Világörökség egyik kritériumával, mely szerint a világörökségi helyszínen nem történhetnek jelentős beavatkozások.

Még ha az örökségvédelem posztkoloniális aspektusát a Narai dokumentum nem is fogalmazta meg explicit módon, ugyanakkor a konzerválási normák gyarmatosítás révén történő Európa centrikus átvételének kritikáját számos előadásban erőteljesen hangsúlyozták. A Velencei Chartát egyhangúlag történelmi, európai dokumentumként jellemezték, amelynél szükséges az alapfilozófia újragondolása, annak érdekében, hogy más kultúrák örökségvédelmi aspektusai is teret nyerjenek.

Kanadai szakértők részéről fogalmazódott meg a vélemény, hogy az európai hitelesség koncepció túlságosan leegyszerűsítő a többi kultúra tekintetében, példának okáért emelték ki a kanadai őslakosok totemoszlopainak európai örökségvédelmi szabályok alapján történő megőrzését. A dél-amerikai szakértők előadása az Andok országainak gyarmatosítás előtti régészeti örökségére összpontosított, kiemelve azt, hogy a gyarmatosítás következményeiként nem kezelték méltóképpen a dél-amerikai épített örökséget. A Kenyáról és Egyiptomról szóló előadásoknak Afrika történelmével szembeni gyarmati elfogultság volt a témája. Afrika örökségét az európai nézőpont sokáig primitívnek és értéktelennek tartotta.

A Narai dokumentum 13 bekezdése fontos paradigmaváltást jelentett, amely korrigálta a hitelesség egységes fogalmának centralista megközelítését, ehelyett a kulturális sokszínűség tiszteletben tartása vált hangsúlyossá, nagyobb rugalmasságot biztosítva a hitelesség regionális értelmezései számára.

A dokumentum szélesebb, posztmodern és posztkoloniális értelmezést nyújtott a történelmi autenticitásról, elismerte a kulturális sokféleséget és az autenticitás regionális sajátosságait. A konferencián kifejezésre juttatták, hogy a hitelesség egy relatív fogalom, amelyet a maga kontextusában kell értelmezni. A dokumentum által kifejezett új felfogás meghaladja a korábbi felfogást.  Az autenticitás értékelésének lehetséges kritériumaiként a formai és tervezési elemeket, anyagokat, használatot és funkciót is figyelembe vették, de beletartozott a „hagyományok és technikák, hely és környezet, szellem és érzelem” és „egyéb belső és külső tényezők” is.

A Narai dokumentum három új fogalmat vezetett be: globalizáció, posztmodernitás és kulturális relativizmus. Míg a globalizáció kifejezést már a dokumentum preambulumában is megemlítették, ugyanakkor a konferencián alig tárgyalták, a másik két kifejezést, a kulturális relativizmust és a posztmodernitást, a Narai konferencia tudományos koordinátora, Knut Einar Larsen vezette be az előszóban, mint egy új nemzetközi örökségvédelmi doktrína két pillérét. A preambulum így hangzik: „A Narai dokumentum tükrözi azt a tényt, hogy a nemzetközi műemlékvédelmi doktrína az eurocentrikus megközelítéstől egy posztmodern álláspont felé mozdult el, amelyet a kulturális relativizmus elfogadása jellemez.” 

A narai és a bergeni konferencia referenciaszövegként való megítélését mi sem bizonyítja jobban, mint az 1996-ban az Amerikai Egyesült Államokban, San Antonio-ban elfogadott nyilatkozat, amely a két dokumentumot vette alapul az amerikai kontinens örökségvédelmi és hitelességi kritériumrendszerének kidolgozásában. Szintén a két konferencia hatásának eredményeként született meg a kanadai Appleton Charta és az indiai INTACH Charta. 

Általánosságban elmondható, hogy az alapműnek tekintett 1964-es Velencei Charta érvényességét a Narai dokumentum és annak hatására létrejött egyéb charták nem kérdőjelezik meg, csupán kiemelik, hogy az örökségvédelem nem egy homogén terület, hanem egy komplex, kultúránként eltérő ágazat, ahol figyelembe kell venni a különböző civilizációk tradícióit és értelmezéseit.

A kulturális örökség térben és időben más-más formában jelenik meg, ezért fontos a különböző kultúrák aspektusainak tisztelete. Esetenként egyes kulturális értékeket más kultúrák eltérően ítélnek meg, azonban a kulturális sokszínűség tiszteletben tartása érdekében a feleknek a tőle idegen értékek legitim voltát fontos elismernie. A kulturális örökségért és kezeléséért mindig az azt létrehozó közösség felel. Értékről és hitelességről nem lehetséges merev és centralizált kritériumok alapján ítéletet hozni. Ezért minden kultúrát megillet a tisztelet, a kulturális örökséget pedig abban a kulturális kontextusban kell vizsgálni, amelyhez tartozik.