E hónapban lett százéves a Spitzbergákról (Svalbard-szigetekről) megkötött nemzetközi szerződés, amellyel bár kevesebb elemzés foglalkozik, mégis mind nemzetközi jogi, mind geopolitikai szempontból kifejezetten érdekfeszítőnek ígérkezik a következő évtizedek során kibontakozó nagyhatalmi versenyben. De miért is lehet jogi és geopolitikai szempontból (is) érdekes az alig 2500 lakost számláló kietlen szigetcsoport, amelyet állandó jeges viharok sújtanak és az átlagos éves hőmérséklet bőven fagypont alatt van?

A Spitzbergáknak sajátos történelme és története van, amely egészen a viking felfedezésekig, a 13. századig nyúlik vissza. Az európai népek a 16. században kezdték felfedezni a térség szigeteit és átjáróit azzal a kifejezett kereskedelmi céllal, hogy eljussanak Kínába és tengeri utakon juthassanak hozzá a selyemhez, fűszerekhez és egyéb termékekhez. Ennek során Williem Barents holland tengerész 1596-ban bukkant rá az általa Spitzbergáknak (vagyis spitse bergen – meredek hegyvonulat) keresztelt szigetekre. Donald Trump amerikai elnök a norvég kollégájával, Jonas Gahr Støre-al szervezett találkozója során afelől érdeklődött, hogy vannak-e és milyen nemzetközi jogi szabályok irányadók az északi-norvég területeken? A norvég miniszterelnök válaszában annyit mondott, hogy a szigetcsoport helyzetét érvényes szabályok rendezik. Bár a rövid beszélgetés abszurdnak is hangozhat, a kérdés megítélése nem is olyan egyszerű.

Felfedezésétől egészen a 20. század elejéig a szigetcsoport a nemzetközi jog szerint res nulliusnak, vagyis olyan területnek minősült, amely nem állt egyetlen állam fennhatósága és szabályozása alatt sem. A 19. század folyamán részben tudományos, részben az ipari forradalom eredményeinek és energiaszükségletéből fakadó megfontolásokból is egyre többen tették fel azt a kérdést, hogy mit rejthet a Jeges-tengeren lévő szigeteken. A Spitzbergákon gazdag kőszén és foszfátmezőkre bukkantak a 19. század második felében, ami elindította a terület feletti főhatalom birtoklásáért vívott küzdelmet: Norvégia 1871-ben területi igényt jelentett be a szigetekre, amelyet azonban számos állam nem ismert el, Oroszország pedig tiltakozott. Az 1900-as évek elején a szigetcsoportot nemzetközi igazgatás alá kívánták vonni, de az első világháború elsodorta az erre irányuló terveket.

A világháborút követően Párizsban összeült nemzetközi konferencia olyan szerződést fogadott el, amely a szigetek feletti norvég igényeket elismerte, de ezzel együtt jelentős korlátok közé szorította a norvég szuverenitást. A nemzetközi szerződést 1920-ban írták alá és az azt követő években Norvégia a saját közigazgatását, jogintézményeit, kitermelési engedélyezési rendszerét vezette be, illetve hivatalos nevét a holland Spitzbergákról a norvég Svalbardra változtatta. A szerződés éppen száz évvel ezelőtt, 1925. augusztus 14-én lépett hatályba. Norvégia szuverenitása azonban több szempontból is korlátozott maradt: a szerződés a szigeteket demilitarizálta, és ezzel egyidejűleg a 3. cikk a szerződő feleknek egyenlő hozzáférést biztosít hajózási, halászati, bányászati, hírközlési és vállalatalapítási tevékenység során. Longyearbyen, a főváros, egészen pontosan a közigazgatási központ John Munroe Longyear-ról, az amerikai szénbányászati vállalat (American Arctic Coal Co.) alapítójáról kapta nevét.

A hidegháború időszakában azonban a Jeges-tenger és az Északi-sarkvidék jelentőségét még mindig inkább a katonai stratégia adta (az Egyesült Államok és Szovjetunió között a legrövidebb út a sarkkörön keresztül vezet), mintsem a nehézkesen és nagy költségek árán felszínre hozható természeti kincsek. Mindez azonban az elmúlt két évtized során részben az általános légköri felmelegedésnek, részben a technológia fejlődésének, részben pedig az emelkedő nyersanyagáraknak köszönhetően megváltozott. Geopolitikai jelentősége mellett a térség egyre inkább a gazdasági és kereskedelmi érdeklődés homlokterébe került. Ez azonban egyre több jogvitával jár és kérdéses, hogy a száz esztendővel ezelőtt megkötött nemzetközi szerződés és az általános nemzetközi jogi környezet megfelelően szilárd keretet nyújt-e a viták rendezéséhez.

Az egyik komoly nemzetközi jogvitákra is okot adó kérdés a Svalbard szigetcsoportot körülölelő tenger nemzetközi jogi helyzete, vagyis az a kérdés, hogy a szigetcsoport helyzetét rendező szerződés vajon a parti tenger, a kontinentális talapzat és a kizárólagos gazdasági övezet tekintetében is irányadó. Ha a nemzetközi szerződés 2. és 3. cikkei a tengeri övezetekre is irányadóak, akkor a szerződő felek az egyenlő hozzáférés elve alapján jogosultak a kontinentális talapzat alatt rejlő nyersanyag kiaknázására vagy a vizeken történő halászatra. Erre az álláspontra hivatkozott, hivatkozik többek között egy amerikai olajkitermelési kutatásokat végző cég vagy lett halászati társaság. A Spitzbergák szerződés különös (lex specialis) szabályokat tartalmaz, de a tengeri övezeteket a nemzetközi jog időben később, a második világháborút követően szabályozta. Norvégia szuverenitása alá tartozó területekként tekint a zónákra, amelyet a többi állam nem fogad el.

A térség további jelentőségét növeli Kína törekvése, amely nemcsak 1925 óta részes állama a Svalbard helyzetét rendező nemzetközi szerződésnek, hanem az utóbbi években bejelentett sarkvidéki selyemút kezdeményezésével aktív szereplővé szeretne válni. Ez a kutatásban, hadászatban és a gazdasági kiaknázásban egyaránt megnyilvánul, így például 2004-ben kínai Sarkköri Kutatóintézet létrehozta a „Yellow River Station-t” Svalbard szigeteken. A 2018-ban bejelentett sarkvidéki selyemút Oroszországgal közös kínai erőfeszítés, amely mellett orosz-kínai energiakitermelési projektek is megjelentek az utóbbi években. Bár a kínai részvétel mértékének növekedése ma még nem teljesen látható, az Egyesült Államokat lépésre készteti a sarkvidéki térségben, amint azt Donald Trump elnök Grönland stratégiai helyzetével kapcsolatban tett kijelentései is pontosan jelzik.

Az új évezredben látható ezen változások Svalbard helyzetét is érintik, egyre több jogvitát és a geopolitikai küzdelmet hoznak felszínre. A szigetcsoport helyzetét rendező nemzetközi szerződés fontos kiindulópont e viták rendezéséhez. De hogy vajon a százéves szerződés megfelelő keretet nyújt-e ezek rendezésére vagy a szerződés felülvizsgálata válik indokolttá és szükségessé a kétségkívül a jövő egyik érdekes nemzetközi jogi és geopolitikai kérdése.