Aki látta már a tengert Fiuménél, a mai Rijekánál, annak már sohasem lesz a Balaton a Riviéra. A magyar tengerhajózás bölcsőjével minden magyarnak találkoznia kellene legalább egyszer, éppen ezért utaztam le ide néhány napra családostól annak ellenére, hogy a Szent Korona legszebb gyöngye nem egy kimondott üdülőtelep. De mi épp ezért szerettük meg nagyon a „legnyugatibb magyar várost”, amely amellett, hogy forgalmas kikötő, számos tiszta parttal, stranddal is bír. Ezek alkották az igazi, otthonos Magyar Riviérát egykor.

Viszonylag kevés magyar turistát láttunk néhány napos fiumei „felfedezőutunk” alatt, pedig e horvátországi város jelentős szerepet játszott a régi Magyarország történetében. Ez volt legfőbb tengeri kijáratunk, ezért ma is megérdemelne több magyar utazót – mindamellett, hogy ma is létezik egy kisebb magyar közösség itt. Mondanom sem kell, hogy milyen jóleső élmény volt, amikor a helyi nagy élelmiszerbolt-hálózat egyik üzletében magyarul kelt segítségünkre egy ott dolgozó hölgy. Pedig bevallása szerint nem is volt magyar, de kiváló magyarsággal beszélt hozzánk, bizonyára nem véletlenül.

Az első világháború végén idegen fennhatóság alá került Fiumében ma is lépten-nyomon a magyar világ emlékeire bukkanhatunk. A legjobb „útikönyv” talán az alkotmánybíró, Juhász Imre Fiume – Egy közép-európai város és kikötő a hatalmi érdekek metszéspontjában című munkája, amely az egyik legmélyebb munka, amely valaha a térségről íródott. 2020-ban jelent meg, tehát új könyvnek számít a témában.

De miket rejthet egy mai fiumei könyvesbolt? Ezt a kötetet sehol nem láttam a városban, de természetesen sok horvát és olasz nyelven írt helytörténeti könyvet árusítanak az üzletek. Létezik több kötet Gabriele D’Annunzióról, aki elsők között kaparintotta meg tőlünk Fiumét, annak japán költő-barátjáról, Harukichi Shimoiról, sőt még az AS Roma fiumei születésű gólkirályáról, Rodolf Volkról is. Magyar nyelvű művel azonban eggyel sem találkoztam, bár a Tengerészeti Akadémiánkról szóló kötetnél reménykedtem, aztán Horthy Miklós említésén és néhány magyar képi forrásanyag felhozatalán túl más nem jött szembe a lapokon, ami magyar.

A fő sétálóutcának számító Korzón – amelyet egy száz évnél is régebbi lap alapján újra is fotóztam olvasóinknak – több igényes könyvüzlet található. Az egyikben nagy örömömre pillanatok alatt előhalásztak egy antik képeslapokat felvonultató fiumei kiadványt. A Marija Lazanja Dušević-féle Pozdrav iz Rijeke – Un saluto da Fiume című keménykötéses mű bár csak horvátul és olaszul íródott, több magyar nyelven megírt lapot is bemutat, és nincs benne retus. Tehát ami magyar vonatkozású, azt békén is hagyták a lapokon. Ez a képeslaptudományi mű igen irigylésre méltó gyűjteményt vonultat fel, olyat, mint a Juhász Imréé, mert a mi nagy magyar Fiume könyvünk is ezekre a régi dokumentumértékű lapokra alapozva íródott meg. Ezért is kár, hogy nem lehet kapni az Adria partján.

A régi lapokat nézve fáj a legjobban a tengeri városunk elvesztése – gondoltam magamban. Majd reggel, amikor kinéztem a Jellasics téri szállás ablakából, feltűntek a legalább húsz emeletnyi magas tengeri daruk a kikötőben, amelyek játszi könnyedséggel pakolták ide-oda a teherhajók szállította konténereket. Horvátország legfontosabbja lett az általunk kiépített, a századfordulón ultramodernnek számító kikötő, ahol még torpedógyár is volt, sőt kőolaj-finomító is. Ez utóbbi most is működik.

Komoly gazdasági potenciált jelentő daruarzenál áll a parton a fiumei főpályaudvarhoz közel is. Ide futottak be hajdan a Nagyvárad–Fiume vasútvonal vonatai, és itt állt egy elevátorház is a sínek mellett, amelynek helyén ma nagy befogadóképességű hombár áll. Az egyik kristálytiszta fiumei strandról jövet nem tudtam megállni, hogy nagyváradiként ne álljak itt meg, s ne tisztelegjek a hajdani utazók emléke előtt. A kívülről felújított impozáns épületet Pfaff Ferenc tervezte. Feketemárvány emléktábláját lerobbant, telegraffitizett váróhelyiségben találtam meg, de egy díszes nemzeti színű koszorú most is ott feszített alatta. A mély-Balkánra emlékeztető állapotok hirtelen el is illantak a szemem elől, kiváltképp, hogy kiderült: a belterek is meg fognak újulni. Mi árumennyiség, mi utazósereg találkozhatott itt először az Adriával a Kárpát-medence felől…

A fiumei kikötő és móló a régi képes levelezőlapok első számú témája volt, így természetesen az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Rt., a valaha volt legnagyobb hazai kereskedelmi tengerhajózási vállalat magyar építésű, part menti palotája is rendre feltűnt a felvételeken. Ötemeletes impozáns épülete kitűnik a visszafogottabb zsalus, olaszos házak közül. Ma itt székel a horvát Jadrolinia hajótársaság, fölszintjén pedig magyar bankfiók is helyet kapott. De a piros, a fehér és a zöld szín csak az olasz zászlón köszön vissza az itt működő olasz diplomáciai kirendeltség miatt. A part menti épület eredeti funkciója viszont nincs elhallgatva, erről a Magyar Hajózásért Egyesület és a Fiumei Magyarok állította háromnyelvű emléktábla gondoskodik a főbejáratnál.

Sok honfitársunk hajdan ezen épülettel szemben szállt fel a kivándorlóhajókra, hogy az Újvilágban próbáljon szerencsét. (Még jó, hogy egy idő után észbe kapott az akkori kormány, és fékezte a szított áradatot.) Gyakran megfordult a fejemben ez, amikor a Szapáry-móló vagy ahogy a régi magyar képeslapokon olaszul (!) írva volt, a „Riva Szapáry” parti kikötőbakjai között sétáltunk. A magyar felirattal ellátott masszív acélöntvények most nem a Carpathia vagy a Pannonia gőzösöket rögztették, hanem a legmodernebb luxusjachtokat. Ottjártunkkor az egykori Baross kikötő legelőkelőbb helyén többemeletes szuperjacht pihent azoknak a kikötőbakoknak a segítségével, amelyek Skull Mátyás fiumei vasöntödéjéből származnak. Ezek a fémtömbök úgy állnak 1893 óta a parton, mintha mi sem történt volna azóta, mintha a Fiumei Szabadállam is csak egy álom lett volna, ahogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság meg Jugoszlávia is. Karcolás sincs e magyar mementókon. Egy régi könyves barátom, aki épp az utolsó fiumei napunkon keresett fel telefonon, megkért, hogy helyette is simogassam meg ezeket a sokat megélt kikötőbakokat. Ezt a gesztust nyomban megérti az, aki képes felfogni, mit jelentett Fiume az országnak. Az ő nevükben is tisztelegtünk robusztus ipari műemlékeink előtt.

Abbázia (Opatija) alig néhány tengeri mérföldre van ide. Már este volt, amikor oda keveredtünk, mert Fiume nem engedett. Bár Trianon előtt még rengeteg képeslapot postázott innen a Kárpát-medencébe a hazai üdülő közönség, ez a hely nem úgy magyar, mint Fiume. Közjogilag nem tartozott hozzánk, a kollektív magyar emlékezet viszont Fiumével egy szintre helyezi. Erről a régi képeslapok is tanúskodnak.

Az abbáziai Hotel Continental alatti étterem, az 1904-es alapítású Antica Osteria da Ugo több tucatnyi régi, ritka lap reprintjével utaztatja vendégeit az Osztrák–Magyar Monarchia korába, ráadásul sok közülük magyar üzenetet hordoz a falakon. Magyar írást, jól eső magyar gondolatokat. Otthon éreztük magunkat közöttük. De ettől még, a régi, fényűző szállodák rengetegéből kiverekedve továbbra is azon kaptuk magunkat, hogy Abbázia fel sem érhet Fiuméhez. Ezt a magyar gondolat egyszerűen nem engedi meg.