A XVI. és XVII. században mintegy huszonötezer magyar diák tanult Nyugat-Európában, a Német-Római Birodalom, Svájc, Németalföld és Anglia protestáns egyetemein. A kor társadalmi és mobilitási viszonyaihoz képest igen jelentős számú fiatalember Nyugat-Európába áramlása jól mutatja azt a hatalmas vonzerőt, amelyet a kontinens nyugati felén a reformációval és a polgárosodással beindult szellemi pezsgés jelentett az Oszmán Birodalom keretén belül vagy annak árnyékában tengődő, három részre szakadt ország fiataljai számára. Nem csupán az életkorral együtt járó kalandvágy munkált bennük, hanem az Európa műveltebb feléhez való kapcsolódás – és ami még ennél is fontosabb: önnön hazájuk szellemi felemelésének vágya is. Közülük is kiemelkedett az idén négyszáz éve született Apáczai Csere János.

„Még a köntös sem egy a magyarral”

Visszatartó és -húzó erő persze akkor is volt elég, amint arról Jankovics József irodalomtörténésznek a peregrinusokról írott tanulmányából értesülhetünk az alábbiak szerint: „A legtöbb diák szívesen vállalkozott volna a kockázatokkal, veszélyekkel terhes útra, a titokzatos, idegen világ megismerésére, bár az aggódó anyák többnyire maguk körül szerették volna látni fiaikat. Nádasdy Ferenc is az anyai szándék ellenére vágott neki az ismeretlennek, jóllehet anyja egy levélben kifejtette aggályait, mondván: »mi jót tanulhatna a hazára nézve oly országokban, melyekben még a köntös sem egy a magyarral«” .
És az sem volt túl biztató, amit a fényes jövőt és „talicska pénzeket” maga mögött hagyó, a hazai műveltségi szint emeléséért Hollandiából hazatérő „betűmetsző” Misztótfalusi Kis Miklósnak üzentek a helyi, erdélyi potentátok, miszerint: „belgiumi accuratiót álmodozok ebben a hazában, holott ennek jobb csak úgy maradni, mint eddig volt; amivel – úgymond – a mi atyáink megérték, nem szükség nékünk tovább iparkodnunk” .

Apáca híres szülötte
 
De a tudásvágy rendszerint győzedelmeskedett az anyai aggodalmak és az idősebb nemzedékek elzárkózó, minden újtól idegenkedő magatartása fölött, s az, hogy ma létezik magyar nyelvű tudományosság, annak a mintegy huszonötezer mégis „iparkodó” vándordiáknak köszönhető, s közülük is főként ama néhány jelesebbnek, akinek a nevét az utókor is megőrizte számunkra, többek között Pápai Páriz Ferencnek, Misztótfalusi Kis Miklósnak és Apáczai Csere Jánosnak.
Ha most csupán utóbbiról emlékezünk meg részletesebben, annak nem a hálátlanság, hanem a tudós férfiú 400. születési évfordulója az oka.

Apáczai Csere János 1625 júniusában látta meg a napvilágot az erdélyi Apáca településen, amely akkortájt Brassó város birtokai közé tartozott. Zaklatott korban született az ifjú Csere, aki Apáczai előnevét csak később, szülőfaluja tiszteletére vette föl. Rövid élete alatt hét fejedelem is felülhetett Erdély trónjára, köztük II. Rákóczi György kétszer is, ami nyolc uralkodóváltást jelentett. Az ezzel járó belső villongások, a mindenféle hadak dúlása, az örökös bizonytalanság nem kedveztek a tudományosság, az iskolarendszer fejlődésének a Porta alárendeltségében sínylődő tartományban, mégis: a hazája és a tudományok iránt mélyen elkötelezett néhány tudós férfiúnak, köztük Apáczai Csere Jánosnak köszönhetően éppen ebben az időszakban vetik meg a magyar tudományos nyelv alapjait. 

A halhatatlan Aletta van der Maet 

Csere Jánosnak gyulafehérvári tanulmányai végeztével akár meg is rekedhetne a pályafutása, hiszen tanítói állást ajánlanak neki a marosvásárhelyi triviális iskolában. Egy mind ambícióiban, mind ismereteiben középszerű elme bizonyára el is fogadná azt, családot alapítana, és tisztes, megbecsült polgárként pörgetné le élete hátralévő napjait. De Apáczai semmilyen tekintetben nem tartozik a középszerhez, ezért elutasítja az ajánlatot, és a vérmes hitvitázó, de a kor tehetséges fiataljait éber szemmel figyelő református püspök, Geleji Katona István támogatásával Hollandiába utazik, hogy folytassa tanulmányait. 
A következő években egy sor ottani protestáns egyetem hallgatójaként tűnik fel, majd 1651 áprilisában a harderwijki egyetemen avatják doktorrá. Bár ez az egyetem hírhedt volt arról, hogy falai között szórólapként osztogatják a doktori címeket (maga Apáczai is háromhétnyi ott-tartózkodás után védte meg disszertációját – sikerrel), azt kell mondanunk: hősünk – utóélete alapján – teljes joggal szerezte meg tudományos fokozatát.

Az 1651. esztendő nem csupán szakmai, de magánéleti sikereket is hozott az erdélyi fiatalember számára, ugyanis az év őszén veszi nőül egy utrechti polgári család Aletta van der Maet nevű, Áprily Lajos nagyszerű költeményével  halhatatlanná tett leányát. Hogy nem csupán érdekházasságról volt szó, biztosan jelzi, hogy a holland hölgy követi férjét Erdélybe, s annak korai halála után sem tér vissza szülőföldjére. (Porai valahol a Házsongárdi temetőben nyugszanak. Hogy hol, nem tudni, de biztosan nem az utókor által kegyeletből emelt síremlék alatt…)

Az összes tudomány – magyar nyelven

A kor erdélyi tudományos életének korifeusai azonban nem csupán a magyar diákok külföldi egyetemekre áramlását felügyelték, hanem az onnan való visszatérésüket is. Meglepő és megható is látni, hogy hivatalosan kétszáz évvel a nemzettudat megjelenése előtt a kor vezető értelmiségi rétege (püspökök, lelkészek, tudósok) mennyire szívén viselte a nemzeti közösség oktatási és műveltségi szintje emelésének ügyét. Csulai György püspök (az időközben elhunyt Geleji Katona István utódja), aki bizonyára hírét vette a hollandus földön hollandus leánnyal kötött frigynek, és ez aggodalommal töltötte el az újdonsült doktor jövőjét illetően, 1652 őszén felszólította őt, hogy térjen haza Erdélybe, s a nyomaték kedvéért megküldte az útiköltséget is. 

És Apáczai nem kéri ki magának a hazarendelést, nem hivatkozik személyiségi jogaira, sem arra, hogy „szeretné megvalósítani önmagát”, sem az otthoni nyomorúságos állapotokra, hanem készségesen igent mond a püspöki ukázra. Sőt az útiköltség egy részét arra fordítja, hogy fő műve, a Magyar encyclopaedia elkészült fejezeteit – Csulai püspöknek szóló ajánlással – Utrechtben kinyomtassa, hogy azzal térhessen haza pártfogójához.

A Magyar encyclopaediához írt előszavát megismerve napjaink olvasója csodálkozással vegyes megdöbbenéssel tapasztalhatja, hogy ez a 27 éves fiatalember mennyire világosan és pontosan látja és átlátja a honi tudományosság helyzetét, az oktatásügy, a tananyag és az alkalmazott oktatási módszerek nyomasztó hiányosságait, és mennyire elkötelezett az iránt, hogy ezeket a maga tudásával és tapasztalatával azon nyomban orvosolja. Ami azonban a leginkább meglepő és szívet melengető, hogy a görög humanista Theodórosz Gaza (1400?–1475) munkáit olvasgatva, aki élete nagy részét görög szerzők latinra fordításával töltötte, nem arra a következtetésre jut, hogy neki is a latin nyelvű írásbeliség bővítése, kiteljesítése a feladata, hanem arra, hogy az akkori világ ismeretanyagát anyanyelvén, azaz magyar nyelven kellene közkinccsé tenni! 

A korban ez a törekvés már-már egyedülálló. És végül erre teszi fel az életét: „Ezért erősen föltettem magamban, hogy ha a jóságos és hatalmas Isten néhány esztendő elteltéig megnyújtja és meghosszabbítja életem fonalát, nem halok meg addig, míg magyar nyelven nem közlöm a magyarokkal az összes tudományokat”  – írja a már említett előszóban. Illetve: „Arra törekedtem ugyanis, hogy erőmhöz képest enyhítsek azon a hatalmas hiányon, mely hazai nyelven írt könyvekben mutatkozik, és hogy tanulóifjúságunknak legyen legalább egyetlen olyan könyve, melyből az egész műveltség szövedékes szálait legombolyíthatja, mégpedig anyanyelvén.” 

Hála a szülőhazának

Napjainkban, amikor az állam soha nem látott minőségű és mennyiségű ismeretanyaggal, mindenféle anyagi juttatásokkal és támogatásokkal kényezteti el az egyetemi ifjúságot, gyakran szerződésben, a jog erejével kell kötelezni fiataljainkat arra, hogy tanulmányaik végeztével legalább csekély időt szülőhazájuk szolgálatában töltsenek el. Persze, komplex okok állnak e jelenség mögött, s nem is csupán fiataljaink okolhatók azért, hogy a hazaszeretethez, a kibocsátó nemzeti közösség iránt érzett elköteleződéshez, felelősséghez sokszor legalábbis problematikus a „tanulóifjúság” viszonya, mégis megdöbbentő a kontraszt a mai és a négyszáz év előtti gondolkodásmód és attitűd között. 

„[…] nem töltöttem haszontalanul az időmet, szüntelenül gondoltam szülőhazámra, és megkezdtem hálám lerovását, mellyel tartozom neki”  – olvassuk Apáczai tollából a Magyar encyclopaedia előszavában, s mindezt olyan fiatalember írja, akinek lényegében alig van jól körvonalazható hazája, s a történelmi kataklizmáktól sújtott, örökös bizonytalanságban élő maradék országrész is (vö. Erdélyi Fejedelemség) alig-alig képes bármiben is a segítségére lenni. És őbenne mégis hálaérzés buzog – csupán azért, hogy tartozhat valahová, egy nemzeti közösséghez, amely felnevelte, amely nevet adott neki, s amelyet ő cserébe minden tudásával és tehetségével szolgálni kíván, és méltóvá tenni tudásban és műveltségben a világ nagy nemzeteihez. S mivel annyira akarja – sikerül is neki.
A hegyesszögtől a súrlódásig

Apáczai Csere János 34 évet élt. Napjainkban ez az alig három és fél évtized talán arra elég, hogy egy elhivatott ifjú befejezze posztgraduális tanulmányait, megszerezze PhD-fokozatát, majd óvatosan szakmai pályájának rajtvonalához álljon. Apáczainak pedig arra, hogy több más mű mellett a Magyar encyclopaediával megvesse a magyar tudományos nyelv alapjait. Nem állt mögötte kutatóintézet, nem állt rendelkezésére a világháló, sem jótékony és támogató közeg, ellenkezőleg. Minduntalan pályatársai gáncsoskodásával, irigységével és rosszindulatával kellett szembesülnie, aminek következményeként a kor legjobb erdélyi iskolájából, a gyulafehérvári kollégiumból is távoznia kellett, hogy végül I. Rákóczi György fejedelem felvilágosult gondolkodású hitvese, Lórántffy Zsuzsanna jóvoltából a kolozsvári iskolában kapjon menedéket. 

De Apáczainak mindez nem szegte kedvét: tanított, nevelt, írt, fordított rendületlenül, s a Magyar enciklopaediával a kor ismereteit magas fokon tükröző „tankönyvet” adott kortársai kezébe. Magyar nyelven írott műve és a nemzeti nyelven való oktatást szorgalmazó törekvései egyedülállóak ebben a korban Európa keleti felében. 

Ha kollégái és elöljárói nem is, diákjai rajongtak érte, talán nem utolsósorban azért, mert az anyanyelvi oktatás bevezetését szorgalmazta, és arra törekedett, hogy kitörve a skolasztikus, dogmatikus keretekből tanítványait „szükséges és hasznos” ismeretekkel lássa el. A magyar nyelvű tudományosság megteremtéséhez persze új tudományos műszavakat kellett alkotni, és ő nem is riadt vissza a feladattól. Bár az általa megalkotott terminológia túlnyomó része nem állta ki az idő próbáját, az olyanok, mint például a számláló, középpont, hegyesszög, tompaszög, kiterjedtség, súrlódás, ív Apáczainak köszönhetően születtek meg és nyertek polgárjogot a nyelvünkben. 

Magyarul nem éri meg publikálni?

Napjainkban, amikor kénytelenek vagyunk azzal szembesülni, hogy egyetemeinken az angol nyelv térhódítása veszélybe sodorta a magyar tudományos nyelv fejlődését, a magyar nyelvű szakfolyóiratok és szakkönyvek kiadását, és magyar nyelvű egyetemi jegyzetekből is hiány mutatkozik, még inkább felértékelődik Apáczai mentalitása és az általa végzett munka. Csak kapkodjuk a fejünket, amikor ilyeneket olvasunk a hazai sajtóban: „Az angol nyelvű közlések mára a természettudományok jó részében kiszorították a magyar nyelvű közleményeket, és ez a folyamat 2016 óta elérte a társadalomtudományokat is. A két területre nagyon hasonló szabályokat alkalmaznak: ott is az angol lett a tudomány elvárt nyelve.”  Vagy: „Mára odáig jutottunk, hogy számos tudományágnak nincs magyar nyelvű szakfolyóirata, mert magyarul »nem éri meg« publikálni.”  

Nem éri meg?! – néz maga elé döbbenten az átlagolvasó, és a műveltebbjének rögtön Balázs Géza minapi kijelentése jut eszébe: „a nyelvvesztés nem a családban kezdődik, hanem a szaknyelvek kihalásával”. 

Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, érdemes (de inkább szükséges!) lenne változtatni nevelési módszereinken. Talán még nem késő felhívni az iskolák, egyetemek padjaiban pallérozódó ifjú nemzedékek figyelmét arra, hogy mivel tartoznak szülőhazájuknak, nemzeti közösségüknek és az Apáczai és társai által verítékes munkával a világ teljes körű megismerésére alkalmassá tett magyar nyelvnek. 

„Hát nem tanít-e minket mindennapos tapasztalat arra, hogy mindezek a népek, külön-külön mindegyik – honfitársaink szégyenére – bővelkednek tudós férfiakban? Ennek bizony nem a legutolsó, hanem éppen a legelső oka az – ha minden érzékem meg nem csal –, hogy vannak mindenféle, anyanyelven írott tudományos könyveik. Így minden kétséget kizáróan igaznak kell tartanunk, hogy az a nép, mely mindent idegen nyelvekből kölcsönöz, nagyon szerencsétlen, és az összes népek között legméltóbb a szánalomra (kiemelés tőlem, L. M.)”  – olvassuk az intelmet mindjárt a Magyar encyklopaedia legelső soraiban.

Apáczai alakjára, munkásságára és érdemeire mostanság a megérdemeltnél kevesebb reflektorfény vetül. Pedig – amiként ő maga is állítja művében – az előző nemzedékek nagyjainak példája mindig motiválóan hat az ifjabb nemzedékek erényeinek ösztönzésére. Fel kellene hát mutatni nekik. 

És így, születésének 400. évfordulóján még ürügyet sem kell keresni hozzá!