Szemben az árral - Bözödújfalu a székely szombatosok kálváriájától az Összetartozás templomáig

„Bözödujfalu magában véve igénytelen kis falva az Udvarhelyszékbe kebelezett keresztúri fiókszéknek” – kezdi A bözödujfalusi cause „célèbre” című írását[1] egy ismeretlen (Mő monogramú) szerző 1869-ben a Magyar Polgár című kolozsvári politikai lapban, majd így folytatja: – Mindössze hétszáz lakót számlál. Fekvése nem teszi természeti nevezetességgé. A történelem nem jelez nevével világhírű csatát. A közéletnek sem szült oly jelest, kinek dicsfénye reá is vethetett volna egy-egy sugarat. Jelentéktelen kis község, a milyen még vagy kétezer hatszáz terül el Magyarországnak Királyhágón inneni határában.”

Első látásra tehát semmi különös, talán csak a gyanútlan olvasó csodálkozik rá – részint, hogy ennyi jelentéktelen település van Erdélyben, részint, hogy ha ez is a tényállás, miért kell címlapon ország-világ elé tárni, mintegy szégyentablón mutogatni éppen Bözödújfalu szerény állapotát. Végtére is, egyetlen települést sem azzal a céllal alapítanak, hogy később világra szóló csaták helyszíne legyen, vagy világhírű teljesítmények kapcsán kerüljön be a köztudatba, ráadásul úgy, hogy természeti környezetében sincs semmi figyelemreméltó. Ám hamarosan kiderül, hogy e meglepő nyitány csupán a szerző retorikai fogása, amellyel előkészíti a lényegi részben elrejtett meglepetéselemet. Mert az írás emígy folytatódik: „És azért Bözödujfalu mégis nevezetes szerepet játszik Erdély történetében. És azért ma ismét nevezetes pontja a világgömbnek: a külföldi sajtó sűrűn forgatja nevét, s a felvilágosodás őszinte barátjai meleg érdeklődést táplálnak sorsa iránt. A múltban s a legújabb jelenben egyaránt a vallástürelmetlenség herostatosai emelték fontosságra. Bözödújfalu mintegy negyedszázad óta főszékhelye volt a szombatosoknak. Azon sajátos keresztény felekezetnek, mely hisz az uj szövetségben, de e mellett az ó-ból megtartja a mózesi törvényt; keresztet vet és a szombatot ünnepli; nem várja többé a messiást, de a zsidó szokás szerint étkezik, keresztelkedik s e mellett a körülmetélés kellemetlen cerimoniájának is aláveti magát.”

Hát, szó, mi szó, mégiscsak nevezetes település ez a Bözödújfalu: otthon Erdélyben botránykő, míg külföldön „meleg érdeklődést” tanúsítanak iránta a „felvilágosodás barátai”. Kétségtelenül nem egyszerű helyzet, s talán jobb lenne, ha fordítva állna a dolog: a sajátjai körében lenne népszerű, s a külhonban népszerűtlen, abból kevesebb baj származna. A cikk szerzőjének állásfoglalása egyértelműen kiviláglik e sorokból: elmarasztalja a vallásilag türelmetlen Erdélyt – szemben az erkölcsi piedesztálra emelt és felvilágosult külfölddel. Ez már csak azért is különös, mert éppen Erdély a világnak az a régiója, amely négy különböző, egymással viszonylag békésen megférő vallásnak nyújt otthont, s ahol háromszáz évvel az idézett cikk megjelenése előtt ráadásul hivatalosan ki is nyilvánították az egymás vallása iránti türelmességet vagy legalábbis türelmi szándékot. Mi akkor a baj? 

Szombatosok – önsanyargató sorsvállalás

Nos, a baj az, hogy míg a másik négy keresztény vallásnak minősül (bár az unitáriusokat is érték támadások amiatt, hogy nem ismerik el Jézus istenségét), azaz úgynevezett „recepta religio” (bevett vallás), a szombatosnak nevezett irányzat (amelyet a negatív konnotációt hordozó „szekta” megnevezéssel is gyakran illettek) e tekintetben bizonytalan, de leginkább negatív megítélés alá esett még az oly toleráns Erdélyben is.

Szávai Géza behatárolhatatlan műfajú, de roppant érdekes és értékes művében, a Székely Jeruzsálemben[2]írja a következőket: „A hitújítás lázában Péchi Simon és követői olyannyira rátaláltak az Ótestamentumra, hogy átvették a zsidó szertartásokat, és »lelki zsidóknak« vallották magukat. És ezzel elkezdődött a vérségileg nem, de »lelkileg zsidó« székelyföldi emberek szinte hihetetlen története.” És hogy valóban egyszeri és egyedi esetről volt szó, azt Moshe Carmilly-Weinberger is megerősíti A zsidóság története Erdélyben (1623–1944) című könyvében, mondván: „A keresztény vallások történetében sehol másutt ilyen szellemi-vallási fordulat meg nem esett.”[3]

Nem célunk a szombatosok történetének maradéktalan áttekintése, ezért csupán néhány jelentősebb vezetőjükről és sorsuknak fontosabb fordulópontjairól ejtünk szót az alábbiakban. A szombatosság bevezetése kapcsán leginkább két személyt emlegetnek a kutatók: Gerendi Jánost, egy erdélyi nemesi család sarját és Eössi András székely főnemest. Gerendi rövid ideig (1590–1594) Torda vármegye főispánja is volt, amíg a hektikus vérmérsékletű erdélyi fejedelem, Báthory Zsigmond, aki az ellenzék vezérének tartotta őt, el nem rendelte letartóztatását. Eössiről a kortárs marosvásárhelyi szabómester, Nagy Szabó Ferenc jegyzi fel, hogy: „Szent-Erzsébeten lakik vala egy főember, kinek Eössi András vala neve, ez – mondom – addig olvasá a bibliát, hogy szépen kitalálá belőlle a szombatos vallást, és nagy sokakat elhitetett vala, a szentírásnak világos locusait mutogatván a nagy együgyű községnek.”[4]

De az új vallás elterjesztésében nem neki, hanem nagy hatalmú fogadott fiának, Péchi Simonnak volt igazán jelentős szerepe. 

Péchi Simon, akit 1613-ban Bethlen Gábor Erdély kancellárjává nevezett ki, korábban több évet töltött az Oszmán Birodalomban, ahol kapcsolatba került a Spanyolországból elmenekült szefárdokkal (Ibériai-félszigeten élő zsidók), megismerte a zsidó vallást, és megtanult héberül. Nyelvtudását felhasználva később biblia- és zsoltárfordításaival, valamint szombatos imakönyvével megvetette az új vallás alapjait. Ambíciói azonban túlmutattak a műfordításokon, illetve a vallásalapításon, és amikor a fejedelem rájött, hogy Péchi az ő székére áhítozik, 1621-ben letartóztatta, és börtönbe vetette. Három év múltán az erdélyi főrendek által fizetett váltságdíj (ma úgy mondanánk: óvadék) ellenében azonban a mindig pragmatikus Bethlen szabadon bocsátja, így visszavonulhat szenterzsébeti birtokára, ahol folytatja a szombatosság érdekében végzett munkáját, de már politikai ambíciók nélkül. 

1630-ban aztán a buzgó református I. Rákóczi György kerül a fejedelmi trónra, aki feleségével, Lorántffy Zsuzsannával (ő az, aki Sárospatakra hívja oktatni a kor leghíresebb pedagógusát, a cseh Comeniust, vagy aki Fogarason megalapítja az első román középiskolát) együtt sokat tett egyháza megerősödéséért és az erdélyi oktatás fejlesztéséért. A sors iróniája, hogy az alig százéves református vallás képviselőjeként viszont keményen fellép a többi új vallási irányzat, az unitáriusok és a szombatosok ellen. 

Ő szervezi meg 1638-ban a dési terminusnak nevezett pert, amelyben hűtlenséggel vádolja a szombatosokat, és a megtérni nem akarókat fő- és jószágvesztésre ítéli. (Szegény Péchi, hogy szabadulhasson, 1639-ben áttér református hitre, majd néhány év múlva meghal.) Kegyes jellemét mutatja azonban, hogy a halálos ítéleteket egy kivétellel nem hajtották végre. (A birtokelkobzásokat valószínűleg igen, mert hát a fejedelemnek többet értek azok, mint akárhány levágott emberfő.)

Az üldöztetések azonban így is elérték a kívánt hatást: míg Péchi fénykorában Erdély 32 településén találunk szombatosokat (ez mintegy húszezer székelyt jelent), 1867-ben, amikor a vallási és közoktatási miniszterségre jutó báró Eötvös Józsefnek köszönhetően a zsidó vallás is szabadon gyakorolhatóvá válik Magyarországon, már csupán két faluban őrzik a hitet. A sorvadás megállíthatatlan: a XX. század negyvenes éveiben már csak Bözödújfaluban élnek „székely zsidózók”.

De mi is volt a baj? Miért került célkeresztbe a vallásilag egyébként toleráns Erdélyben a szombatosság? Feltehetően azért, mert a tolerált („bevett”) vallások mindegyike a kereszténység keretein belül találta meg a maga sajátos útját, és ami a legfontosabb: mind a reformátusok, mind az unitáriusok hétköznapi életmódja és szokásai illeszkedtek a kereszténység szokásrendszerébe. Más szóval: a tolerancia ki nem mondott feltétele az volt, hogy a templomokban, imaházakban minden felekezet olyan hittételeket hirdet, olyan liturgiát gyakorol, amilyet akar, de a mindennapi életvitelben nem térnek el az immár évszázados hagyományoktól. E feltételnek a szombatosok nem feleltek meg, hiszen miközben mások a vasárnapot szentelték meg munkaszünettel, ők a szombatot (a nevük is erre utal), miközben a többi felekezet étkezési szokásai azonosak voltak, ők a zsidó hagyományok szerinti kóser étkezést preferálták, sőt néhányan a körülmetélkedés szokását is a magukévá tették.

Napjainkban, amikor a hit kérdése (sajnálatos módon) jórészt kikerült hétköznapi életünk szervezőelvei közül, mindezek akár banális problémáknak is tűnhetnek, de abban a korban a vallás még központi szerepet játszott a társadalmak életében, így az összeütközés elkerülhetetlen volt. Nem véletlen, hogy a széles látókörű, népe sorsa iránt empátiával viseltető, vérbeli diplomatának számító fejedelem, Bethlen Gábor is az alábbiak szerint rendelkezett 1623. évi, a zsidók számára kibocsátott kiváltságlevelében: „Szabad vallásuk leend és azt rituális szokások szerint, de a mások zavarása nélkül gyakorolják.” A „másokat” azonban a jelek szerint zavarta a köztük élő parányi közösségnek az övékétől gyökeresen eltérő életvitele. Pedig a szombatosok igazi székelyes furfanggal még azt is megoldottak, hogy Krisztus messiásszerepe se csorbuljon, hiszen azt vallották: Jézus első eljövetelekor a zsidók még nem ismerték fel benne messiásukat, ezért másodszor is el kell jönnie, amikor majd ők is felismerik, egyesülnek vele, és megvalósul a messiás boldog, ezeréves uralma a földön. Hogy ez nem puszta feltételezés, arról egyébként a Bözödújfalu közeli Bözöd településről származó Bözödi György (eredeti nevén Jakab György), a kiváló szociográfus is hírt ad 1934-ben, az Erdélyi Helikonban megjelent Székely szombatosok című írásában: „Egy szombatos asszony a szomszéd házból nem kért kölcsön edényt; ha vendégségbe ment, nem ült le az asztalhoz, mert az asztalon disznóhús volt, az edényekben pedig disznózsírral főztek. Feljegyezték azt az esetet, hogy egy bözödujfalvi asszony testvére meglátogatására ment, akit Kőrispatakba vittek férjhez. Ebédkor hiába hívták az asztalhoz, vonakodott, míg végül elárulta, hogy szombatos valláson van, és unitárius testvéreivel nem ülhet le egy asztalhoz. Szerényen elővette köténye alól az ennivalót, amiről előre gondoskodott.”[5]

Mindennél beszédesebb, hogy: „feljegyezték az esetet”.

Mire a nácik hatalomra kerülnek, a szombatosok története már az utolsó fejezeténél tart.  Persze ez a kortársak számára nem volt nyilvánvaló, hiszen Bözödi 1935-ben az Erdélyi Helikonban még így lelkendezik: „ezt a Jeruzsálemet nem sikerült az ellenségnek lerombolnia, ez az egyedüli község, amelyben az ősi vallás fennmaradt – mondhatjuk egészen máig.”[6] Nem gondolhatta, hogy ezt a „máig”-ot mennyire szó szerint kell érteni. Magyarország 1944-es megszállása után ugyanis a nácik a marosvásárhelyi gettóba gyűjtik össze a zsidókat (köztük a „zsidózó” szombatosokat), és a végállomás: Auschwitz. A hatóságok és a civilek is igyekeznek közbenjárni értük, de mind a nácik, mind a keretlegények érzéketlenek az olyan nyelvi árnyalatokra, mint hogy a „zsidó” és a „zsidózó” közt lehet különbség. Azért néha sikerrel járnak az embermentők. Botskor Lóránt marosvásárhelyi csendőralezredes például mintegy hatvan szombatost emel ki – saját felelősségre – a gettóból. De volt olyan is, aki elutasította a segítséget, és ment önként választott sorsa elébe. Mintegy visszaigazolva Bözödi tíz évvel korábban leírt sorait: „Zsidónak és kereszténynek lenni egyszerre nehéz dolog, de ezt a nehéz sorsot szinte megmagyarázhatatlan önsanyargatással vállalták és hordozták.”[7]

Kéretlen boldogítók: a falurombolás

„Valóban ótestamentumi, kemény és zord sors verte a székely zsidózókat. Az 1980-as évekre három-négy öregasszony maradt hű a hitéhez… Aztán a falu is Ceauşescu faluromboló politikájának áldozatául esett” – írja Szávai Géza fent említett művében. Ebből is látszik, hogy a román pártfőtitkár utópisztikus tervei nem feltétlenül a szombatosok utolsó tűzhelyének eltüntetését célozták, talán nem is tudott a létezésükről, de ellenkező esetben sem okozott volna ez álmatlan éjszakákat neki.

A kommunizmus természetéből fakadóan emberellenes doktrína. Akkor is az lett volna, ha széplelkek próbálják megvalósítani az ember és ember közötti egyenlőség utópisztikus célkitűzéseit, s hát még így, hogy azok, akik. Valahányszor a történelemben uralkodók megpróbálták erőszakkal boldogítani a társadalmat, végül csak az erőszak valósult meg belőle. Ceauşescu úgynevezett „településszisztematizálási” (magyarul: rendezési, rendszerezési) terve olyan, mint Huxley Szép új világának egy meg nem írt fejezete. A tudományosan képzetlen, zavaros gondolkodású, diktatórikus természettel megáldott pártfőtitkár ránézett a térképre, és úgy találta, hogy Romániában túl sok az apró, szerinte életképtelen település, amelyek lakói boldogtalanok, a civilizált életkörülmények hiányát nyögik. Maga is faluról származott (bár akkor már rég palotában élt), s tapasztalatai azt mutatták, a civilizáltnak számító városi lét összehasonlíthatatlanul jobb életkörülményeket kínál az emberek számára. Feltehetően túl fáradságosnak találta a civilizáció kivitelét falura, ezért úgy döntött: inkább a falut hozza be a civilizációhoz. 

Az utópisztikus elképzelés számos további előnnyel is kecsegtetett: a panelházakba telepített vidékiek kevesebb ügynökkel is jobban kontrollálhatók, a hagyományos életformájuktól és felmenőik sírjától (még a temetőket is fel akarták számolni!) megfosztott, gyökértelenített emberek mindig jobban manipulálhatók, a „felszabadult” területeken pedig virágba borulhat az amúgy reménytelenül alulteljesítő szocialista mezőgazdaság. Ez utóbbi jelentősége főként a nyolcvanas évek vége felé nőtt meg Ceauşescu szemében, hiszen akkor már egy évtizede azon ügyködött, hogy tűzön-vízen keresztül visszafizesse a jó szokásához híven a belpolitikába is beleavatkozó Valutaalapnak a korábban felvett hiteleket, s a romokban heverő román gazdaságban a primer mezőgazdasági termékek (hús, gabona) jelentették az egyetlen exportképes árucikket. Azt már senki nem tette szóvá, hogy az őrült ötlet nyomán a települések felszántott területe hány évtized múlva válik majd alkalmassá a termesztésre…

A nyilvánossággal megosztott érvrendszer a város és a falu közötti lényeges különbségek eltüntetését, a települések gazdasági életének diverzifikálását, a megyék, a városok és a falvak harmonikus fejlesztését helyezte fókuszba. Mindezeket a szocializmus és kommunizmus építésének komplex és „forradalmi” megvalósítása, a társadalom homogenizálása és az új, szocialista embertípus megteremtése mint magasztos célok fogták egybe. A hivatalos propaganda sem Huxley, sem Orwell nevét nem említette…

A fentieket azért részleteztük, hogy kontextusba helyezzük Bözödújfalu tragédiáját. Románia településszerkezetének saját ízlésre szabását Ceauşescu már a hatvanas évek végén, a „megyésítés” után elhatározta, ám végül csak 1974-ben foglalták törvénybe. A városokat is érintette a terv, amelynek legfőbb áldozata Bukarest lett, de Csíkszereda főterének Kim Ir Szen Phenjanára emlékeztető átépítése is szomorú mementója az ízléstelenségnek és a Ceauşescu-féle nagyzási hóbortnak. Az igazi nagy falatot azonban a több mint 13 ezer településből álló faluszerkezet átalakítása jelentette. Az elképzelés alapján legfeljebb öt-hatezer falu maradhatott volna meg.[8] A többit a földdel akarták egyenlővé tenni, lakosaikat pedig „agráripari központok” tömbházaiba szándékoztak költöztetni – „civilizált” körülmények közé.

Bár a magyar közvéleményt érthető módon elsősorban az erdélyi falvak sorsa aggasztotta, tudni kell, hogy elsőként a Bukarest környéki és Giurgiu megyei falvak estek át a tűzkeresztségen. Sőt a diktátor szülőfaluját, Scorniceşti-et és a hozzá tartozó három kis falut az elsők között rombolták le és építették újjá az új idők ízlése szerint – és egyedüli településként.

Ugyancsak figyelemre méltó tény, hogy a kis falvak megszüntetésére és eltüntetésére való törekvés más szocialista országokban sem volt ismeretlen, többek közt a Magyar Népköztársaságban sem. A szocialista mezőgazdaság tervezőmérnökei itt is ferde szemmel néztek az apró, fejlődésképtelennek ítélt településekre. „Ha az aprófalvak összefüggő településhálózati foltot alkotnak, éppen az életképtelen települések megszüntetése folytán előálló lakosság-átcsoportosítás eredményezheti egyes települések – nem egyszer jelentős – fejlődését”[9] – olvassuk Faragó Kálmán építészmérnök tollából egy 1962-ből származó dokumentumban. A mérnöki tervek nem kalkuláltak olyan nehezen megfogható fogalmakkal, mint: emberi sorsok, hagyományok, érzelmi kötődések.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei Nagygéc sorsa például rokonítható Bözödújfalu sorsával, annyi különbséggel, hogy az előbbi esetében valódi és nem mesterségesen okozott árvíz árasztotta el a falut, a víz elől elmenekült lakosságnak pedig a kommunista hatóságok megtiltották a visszaköltözést. S hogy a két falusors közötti hasonlóság mennyire kísérteties, jól tükrözik egy volt helybéli lakos szavai: „Azt mondták nekünk, hogy azért nem költözhetünk vissza, mert a falu helyére víztározó épül. Soha nem tettek egy kapavágást sem.” Az egykori falu emléktábláján ez áll: „In memoriam Nagygéc 1971 május 13. 749 indult új hazát keresni. Próbált meg gyökértől szakadva új fa ága lenni.”

A román „szisztematizálásnak” azonban külön sajátossága volt, hogy nem csupán hagymázas kommunista álom megvalósítására törekedett, hanem – a „proletár nacionalizmus” jegyében – leplezetten bár, de egyúttal az Erdélyben élő magyar és német kisebbségek múltjának eltörlésére is. Ezt pontosan érzékelte az a mintegy százezer ember, aki 1988. június 27-én összegyűlt a budapesti Hősök terén, hogy tiltakozzék mind a falurombolás, mind az erdélyi magyarok egyre elviselhetetlenebb helyzete ellen.

Az özönvíz

A Bözödújfalut végül elnyelő Küsmöd-patakról írja Szávai Géza a következőket: „Ez a folyóvíz teljesen kiszámíthatatlan. A forrásból még ihatunk, a patakból már nem. […] Nyaranta a Küsmőd medre kiterített, száradt kígyóbőrként húzódik végig a völgyben, a kövek között csak itt-ott csillan meg a víz. De ez a patak – elég gyakran – árvízként is képes rázúdulni a falvakra. Elsodor fákat, köveket, kerítéseket; az is megesett, hogy éjszaka hirtelen megáradva házat is elmosott, egy kisgyerek elsodort tetemét később találták meg.”[10]

Köztudott, hogy az ártalmatlannak tűnő kis székelyföldi vízfolyások gyakran képesek hirtelen „nagy természetűvé” válni (a leginkább egy-egy felhőszakadás következtében), és olyankor kő kövön nem marad. A Küsmöd ezzel akaratlanul is a hatalom kezére játszott, „bűnrészese” lett a későbbi pusztításnak, hiszen objektív tényként lehetett felhasználni ártalmas szándékok fedezésére. 

Mégis elgondolkodtató, hogy miért ez lett a falu végzete, és miért éppen ez a falu vált a falurombolás tragikus szimbólumává. Hogy nomen est omen-alapon már akkor eldőlt-e a sorsa, amikor a szombatosok fészkeként megkapta a „székely Jeruzsálem” melléknevet…

Biblia keretek közt értelmezve Bözödújfalu történetét azt is mondhatjuk, hogy a települést egyfajta „özönvíz” pusztította el. Az ószövetségi özönvíznek azonban megvolt a maga jól azonosítható oka (az emberiség letérése az Úr által megjelölt igaz útról, a kollektív bűnösség) és célja (az emberiség újjászületése a megmentett igazak révén). Mózes első könyvében az alábbiakat olvashatjuk az eseményről: „Monda az Úr Noénak: Menj be te, és egész házadnépe a bárkába: mert téged láttalak igaznak előttem ebben a nemzedékben. […] Mert hét nap múlva esőt bocsátok a földre negyven nap és negyven éjjel; és eltörlök a föld színéről minden állatot, melyet teremtettem. Cselekedék azért Noé mind a szerint, a mint az Úr néki megparancsolta vala.” Aztán meg: „És megjöve ő hozzá a galamb estennen, és ímé leszakasztott olajfalevél vala annak szájában. És megtudá Noé, hogy elapadt a víz a földről.”[11]

És itt tanácstalanul meg is állunk a párhuzam szemlélésében, hiszen: mi volt a bözödújfalusiak bűne, és végül miért nem „apadt el a víz” fölülük?! Nincs rá válaszunk. Illetve a nyugtalan elme mégis talál egyet: a bibliai özönvíz az Úr műve volt (így méltó és igazságos), míg a Bözödújfalut magába nyelő a kommunista hatalom által képviselt Antikrisztusé (így méltatlan és igazságtalan). Vélekedésünket egy román turistának a világhálón megjelent érzelemdús úti beszámolója is alátámasztani látszik: „Azt beszélik, hogy Ceauşescu, aki csak a mikróbáktól […] és az Úristentől félt, örült, amikor meghallotta, hogy az Úr háza mégiscsak a víz fölött maradt.”[12] Igen, az Úr sohasem fél az Antikrisztustól, de ez utóbbi mindig rettegi az Úr hatalmát. Csak a víz számára közömbös, hogy éppen ki rendelkezik fölötte.

A bibliai párhuzamról még csak annyit, hogy a madármotívum itt is megjelenik, de nem a jó hír hozójaként, hanem áldozatként, hiszen egy helybéli szerint a fecskék még évekig visszajártak, és köröztek a tó vize fölött. Régi fészküket keresték. 

Garzonlakás kis tyúkketreccel

1989 decemberében a Ceauşescu-rendszert és a kommunistákat végül elsöpörte a népharag. A víztározót azonban nem tudta elsöpörni, így Bözödújfalu sorsa hamarosan bevégeztetett.

Furcsa kimondani, de a víztározó megépítésének némi haszna is volt: innen biztosítják a dicsőszentmártoni vegyipari üzem vízszükségletét, illetve a gátnak köszönhetően a szomszédos falvak és városok az utóbbi évtizedekben többször megmenekültek az árvizektől – olvassuk az Erdélyi Napló egyik 2020. évi cikkében.[13] A gyulakutai hőerőmű vízzel való ellátását is innen tervezték, de a kilencvenes években az erőmű csődbe ment, a területe azóta is kihasználatlanul áll.

Varga Ernst Árpád adatai szerint az 1977-es népszámláláskor Bözödújfalunak 436 lakója volt, ebből 350 magyar, 81 cigány és 5 román etnikumú. Hogy mi lett a sorsuk? „A falu közössége a kilakoltatás után mintegy 30 helységbe szóródott szét Románia- és világszerte. Egyeseket a hajdani falutól néhány kilométer választ el, akik Erdőszentgyörgyre költöztek, a bözödújfalusiak által elnevezett »gettólakásokba«, amelyek az egykori termelőszövetkezeti istállókhoz hasonlítottak. Egy szobából, kis konyhából és fürdőszobából álltak, de közművesítés nélkül: az embereknek wc-re és ivóvízért ki kellett járniuk az udvarra. Minden garzonlakáshoz kis tyúkketrec tartozott” – írja Jakab Mónika, az Erdélyi Napló idézett cikkének szerzője. (Ha más nem, a „kis tyúkketrecek” groteszk módon jelzik az egész vállalkozás utópisztikus jellegét – és az emberi ostobaság határtalan voltát.)

Az élet törvényei, pláne, ha érzelmileg közelítjük meg őket – kegyetlenek. A falu helyén lévő, Bözödi-tóként is emlegetett Bözödújfalusi-víztározó ma már a környékbeli turisták, horgászok kedvenc kiránduló- és pecázóhelye, nem ritkán hangos zene, gyerekek ricsaja és a roston sütött hús füstje tölti be a partot. A pecázókat nem zavarja különösebben, hogy a tó mélyén jobb sorsra érdemes hajdani porták, utcák, templomok falai mállanak a vízben, hogy a víztározó száz-egynéhány család múltját és jövőjét nyelte el jóvátehetetlenül. 

A kegyelet pillanatai csupán minden év augusztusának első szombatján térnek vissza, amikor az egykori lakók és leszármazottaik rendszeresen összegyűlnek a tó partján, hogy megemlékezzenek a velük megesett tragédiáról.

Bözödi György fentebb már említett Székely szombatosok című írását azzal zárja: „Az idők, az emberek nem múlnak el, csak forognak és új formákat keresnek.”[14] Lám, mennyire igaza volt!

Egy jelkép metamorfózisa

Hogy a bibliai párhuzam nem csupán a mi szeszélyes gondolatfutamunk, jól mutatja, hogy végül a székelyek Jeruzsáleme is megkapta a maga siratófalát. Sükösd Árpád, a falu szülöttje építette fel 1995-ben, római és görögkatolikus kereszt, protestáns kehely és Dávid-csillag is helyet kapott rajta. Fölötte pedig az általa fogalmazott alábbi szöveg olvasható: „A tó fenekén Bözödújfalu nyugszik, 180 házának volt lakói szétszórva a nagyvilágban ma is siratják. A diktatúra gonosz végrehajtói lerombolták és elárasztották, ezzel egyedülálló történelmi-vallási közösséget szüntettek meg, melyben különböző nemzetiségű és felekezetű családok éltek együtt évszázadokon át, egymást tisztelve és szeretve, példás békességben. Immár a katolikus, unitárius, görög-katolikus és a székely szombatosok fohászai örökre elnémultak. Legyen e hely a vallásbéke helye és szimbóluma.”

A falu helyén keletkezett tóból sokáig kimagasodott a barokk katolikus templom tornya mint az emberi gyarlóságra és e gyarlóság pusztító következményeire emlékeztető sötét felkiáltójel. Egészen 2014-ig dacolt a víz mállasztó erejével, aztán belehanyatlott. És ekkor bizonyosodott be, hogy az ember nemcsak gyarló, de erények sokaságával rendelkező lény is. Világszerte megmozdultak a magyar közösségek, és Kanadától az anyaországon és Erdélyen át Ausztráliáig komoly összegű adományokkal járultak hozzá az újjáépítési terv megvalósításához. E nagyszerű közösségi összefogásban nem nehéz meglátni a magyar kormánynak az utóbbi másfél évtizedben meghirdetett és következetesen végigvitt, a nemzetegyesítést, az összetartozás érzését és tudatát erősítő politikájának örömteli eredményét.

Az újjáépített torony külalakjában a régi hű mása, miközben korszerű és kiváló minőségű építőanyagával már a jelen magyarságának építő erejét, egy önbizalmát visszanyert nemzet Istenben és a saját jövőjében való hitét ábrázolja.

Bár eredetileg katolikus templom volt, 2024. augusztusi felszentelésében a protestáns egyházak is részt vettek, s mivel az adományozók felekezeti hovatartozástól függetlenül részt vettek az anyagiak előteremtésében, az Összetartozás templomának keresztelték át. Az egykori szimbólum ma is szimbólum, éppen csak lényegi módosulás történt a méhében: ma már a magyarság élni akarását és múltjához való ragaszkodását jelképezi. A körülötte lévő víz pedig éberségre int: a megpróbáltatások életünk részei, velük mindig számolni kell – vagy legalábbis érdemes.

Zárszóként pedig hadd idézzük egy román fiatalembernek a világhálón lelt sorait, akit a maga során szintén lenyűgözött az újjáépült torony: „A lenyűgöző tájból kimagasló templomtorony a múlttal való szembenézésre késztet, és arról tanúskodik, hogy egy közösséget el lehet pusztítani, de az emlékét soha.”[15]