Erről később a volt miniszterelnök, Hegedüs András a következőket mondta: „Nem készült föl egy dologra a hadsereg (…) ez a nemzeti felkelés. Arra a tömeghangulatra, hogy »aki magyar, az velünk tart«. Ennek a hadseregnek a tisztikara nagyon sokat adott arra, hogy magyar.” A tüntetés során elemi erővel felszínre törő elégedetlenség, a gyökeres társadalmi változások útjában állók elleni mérhetetlen gyűlölet a hadsereget is váratlanul érte. A tisztek a társadalmat feszítő ellentmondásokat megismerve lelkes támogatóivá váltak a nép többségének elégedetlenségét kifejező, követeléseit megfogalmazó mozgalmaknak.
Október 22-én Budapesten a katonai akadémiák, a tiszti iskolák küldöttei megjelentek az egyetemi gyűléseken, felvették a kapcsolatot az egyetemi ifjúság tüntetést szervező vezetőivel és elfogadták a pontokba szedett követeléseket. A katonai akadémiák felhívását eljuttatták az egyetemre, ahol a gyűléseken lelkesen felolvasták a határozatot. Ekkor született meg a jelszó: „Velünk van a hadsereg!” A hadsereg vezetői nem ismerték fel az országban lejátszódó folyamatok és mozgalmak célját és jelentőségét, nem tartottak a helyzet robbanásszerű változásától. A tüntetésekkel kapcsolatos jelzéseket nem vették komolyan, az aggodalmaskodóknak nem hittek. 23-án délután azt a döntést hozták, hogy a hadsereg, ha szervezetten nem is vesz részt a felvonuláson, egyénileg helyes, ha a katonák ott vannak a tüntetésen és segítenek a tömeg megnyugtatásában. A teljes átszervezés állapotában lévő hadsereg még egységes, határozott vezetés esetén sem volt alkalmazható bizonyos korlátozások nélkül. Október 23-án a harckészültséget „nem kell pánikot kelteni” hivatkozással még délután sem rendeltek el, a tisztekkel leadatták szolgálati fegyvereiket, és csak a késő délutáni órákban rendeltek be a Honvédelmi Minisztériumba néhány fontosabb beosztású vezetőt. Később a szovjet csapatok „segítségül” hívásával párhuzamosan riadót rendeltek el a Honvédelmi Minisztérium állománya és a Magyar Néphadsereg csapatai részére.
A vezérkar főnöke a 7. gépesített hadosztály állományából Budapestre rendelte a piliscsabai 8. gépesített ezredet, az aszódi 15. gépesített ezredet, az egri 6. gépesített ezredet, az feloldódtak a tömegben, és fegyvereik átadásával, esetleg átállásukkal segítették vagy passzívan szemlélték a Rádió épületének elfoglalását, a Budapestre beérkező szovjet csapatok elleni harc megkezdését. A hadsereg erőinek tervszerűtlen „bevetése” a katonák többségének passzív, kisebb részének támogató magatartása a felső vezetés részére egyértelművé tette: a Magyar Néphadsereggel szembeni bizalmatlansága megalapozott, a rendőrség erőinek széthullása után a vezetés által ellenforradalminak értékelt megmozdulás leverésében a belső karhatalom erőin túl elsősorban a szovjet hadsereg fegyvereire támaszkodhat.
A hadsereg morális helyzete, továbbá a néphez való szoros kötődéséből fakadó, az első perctől nyilvánvalóvá vált belső meghasonlottsága a felkelők elleni tömeges bevetést nem tette lehetővé. A politikai és a katonai vezetés nem bízhatott abban, hogy a csapatok végrehajtják a parancsokat. Ez tovább erősítette a parancsnoki kar amúgy is nagy bizonytalanságát, hozzájárult a hadsereg bomlásához. A hadsereg alakulatainak tevékenysége a forradalom időszakában rendkívül sokszínű volt. Október 25-én, 26-án bizonyossá vált, hogy a hadsereg kettészakadt. Budapesten és vidéken az alakulatok többsége passzív magatartásával bátorította, erősítette a kormányellenes fegyveres erőket; néhány alakulat pedig – a parancsnok beállítottságától, döntéseitől függően – minden eszközt felhasznált a sokszor védtelen, követelésüknek békés eszközökkel érvényt szerezni akaró tömegek ellen. Az első napokban a parancsnokok többsége megszervezte a laktanyák, más objektumok védelmét, megerősítették az őrségeket, járőröket szerveztek, intézkedtek a fő útvonalak lezárására, felvették a kapcsolatot a közigazgatási, rendészeti és politikai vezető szervekkel. A magasabb parancsnokságok a törzsbe beosztott tisztek egy részét a csapatokhoz küldték a parancsnokok segítésére. Budapesten ezekben a napokban a katonai járőrök több civil fegyveres csoportot tartóztattak le, de a legtöbb esetben felső utasításra szabadon engedték őket. Sokszor előfordult, hogy ezután a katonák újabb fegyveres összetűzésben ismét szembe kerültek a korábban elfogott fegyveresekkel. Ez is tovább gyengítette a hadsereg hadra foghatóságát. A felkelés felszámolásáról szóló valótlan híradások, az egymásnak ellentmondó parancsok pedig növelték a passzív önvédelemre berendezkedő alakulatok számát.
Több alakulatnál már hiábavalónak tartották a forradalmárok elleni harcot, és a kormány egymásnak ellentmondó intézkedései, a Központi Vezetőség hallgatása, a közvetlenül szerzett tapasztalatok arról győzték meg a katonákat, hogy a hatalommal és a szovjet csapatokkal szembeszállóknak igazuk van.
